kényszerülsz nyomorogni, puffadt vonatüléseken,
beleordítják a füledbe az igazukat, megeszik előled a szőrös málnát,
éjszaka hívogatnak, az álmod elszökik az ablakréseken, elpártol,
akkor felkelsz, kiülsz az olvadozó sötét teraszra,
melletted verset ír egy nő, egy óra alatt hatot, előbb címet ad, utána
bávatag, megdőlő tekintettel,
magabiztosan, tollal, határidőnaplóba, nem javít,
érintés a címe
belelesek illetlenül, csak pár sorra emlékszem,
az egyik: és kettejük közt véget ér a vonzás hatalma.
„a fenti túlírt mondat még sokáig nyálkás csíkot húz maga után.”*
felsőbbrendűsége teljes tudatában készíti a verset.
biztos meghaltam, egy másik gomolygásba kavarodok, ahol az alagút végén
négy batman áll terpeszben, lobogó köpennyel, és ahol a felsőségesebbek
habos, forró kakaót szürcsölhetnek.
az utolsó férfi hajtsa le az ülőkét.
*Erdély Miklós: Metán
