Az esés pillanatában már tudom, hogy ebből baj lesz. Amikor az ember maga körül nem folyamatos filmet lát, hanem képkockák sorozatát, akkor mindig baj van. A hangok is tompulnak ilyenkor, és a fények, a zuhanás lassított felvétel, magatehetetlenül repül a test, irányíthatatlan, pillanatokra megáll a levegőben, csak annyi időre, hogy az ember felfogja, ebből nem jöhet ki jól. Ilyenkor még nem lehet tudni, mekkora lesz a baleset, törés vagy bénulás, deréktól lefelé. A gerincemre érkezem, a vaslépcső éles peremébe vágódik a gerincoszlopom és a bordáim, azután a medencém következik. Látom a körülöttem állók arcán a rémületet, lehet, most vége a jó életnek, csak erre gondolok, eddig viszonylag gondtalanul éltem, és mi lesz, ha. Rettenetesen fáj, ahogy becsapódik a testem, véres lett a kabát ujja, mondják körülöttem. Hall engem? Tud mozogni? Még nem tudok mozogni, de azt már felfogom, hogy bár a testem a peronon, a fejem a villamos lépcsője alá került, a villamosvezető csenget, becsukja az ajtót, el fog indulni, nem érdekli őt, hogy félig a villamos alatt fekszem. Próbálom odébb vonszolni magam. Le fogja vágni a fejem, ha nem sietek. Ebben az országban nemcsak a zuhanás tompa, a villamosvezetők is tompák, a bolti eladók, a büfések és az emberek nagy része. Kikerül a fejem a szerelvény alól. A peronon fekszem, hanyatt, alig kapok levegőt, mintha egy óriás tartana a markában, és szorítana. Fáj a levegővétel. A villamos közben elment. Ketten szaladnak oda hozzám a szemközti megállóból, fiatal fiú és egy lány. Csak a nadrágjuk szárát és a cipőjüket látom. Hívjunk mentőt? Hozzak neked vizet? Feltérdelek. Ha térdepelni tudok, akkor állni is. Lassan felállok. Ha állni tudok, nagy baj nem lehet. Köszönöm, egyedül is menni fog, felelem, bár ebben én sem vagyok biztos.