Mikor érezték először, hogy már nem kívánják egymást, nem működnek férfiként és nőként? A fiatal pár összerezzen. Egymásra néznek, azután a terapeutára. Hirtelen elhiszik, hogy a veséjükbe lát. A leggyengébb pontot támadja, rögtön, az első ülés alkalmával. Úgy látszik, a terapeuta sem akarja tovább feszegetni a témát, feloldozza őket, ha a kezdetekkor működött, még vissza lehet hozni. Viselkedjenek úgy, mint a legelején. A nő jegyzetel a kisfüzetbe, úgy, ahogy a terapeuta kérte. A viselkedjenek kezdetű mondat után három, nagy kérdőjelet rajzol. A beszélgetés végéig lehajtott fejjel ül, a kérdőjeleket színezgeti, satírozza. A férfi egy sort sem ír, pedig ő akarta a terápiásdit. Semlegesneműként térnek haza. Kifelé menet, a félhomályos lépcsőházban a nő észreveszi a teljes alakos állótükröt. Belesandít. Munkából igyekezett a párterapeutához, blézerben és nadrágban, lapos talpú cipőben, aktatáskával. Hogy a fenébe változzak otthon egy szempillantás alatt gyenge nővé, ha a munkahelyen azt akarják, hogy erős férfiként viselkedjek?

Olyan, mint kórteremben feküdni, szétfolyó időtlenségben, ahol az órák múlását csak a villanyoltás, az étkezések és a vizit jelzi. Reggel hétkor kelnek, amíg a nő bemegy a fürdőszobába, a férfi beágyaz. A nő, miután kijött a fürdőszobából, megigazítja a tessék-lássék módjára leterített ágytakarót és elrendezgeti a díszpárnákat. Azután a férfi megy tisztálkodni, és a nő készít reggelit. Napközben a férfi ügyel arra, hogy szerényen, csendben, erőteljes és önmutogató billentyűcsapkodás nélkül dolgozzon. Az enter gomb leütése mostanában keményebben sikerül. Ha a beteg kitépné karjából az infúziót, összecsomagolna, lábára húzná a fémszekrényben őrzött utcai cipőt, lebotorkálna a kórház lépcsőjén, máris ott találná magát a portán, majd néhány lépéssel később az utcán. Egy darabig bántaná a szemét a fény, hunyorogva nézné a gesztenyefák rozsdaszínű leveleit, nyár lett, és azután ősz, amíg ő benn feküdt. A férfi még hezitál, nem akar hülyeséget csinálni. Úgy viselkedik, mint a legelején, amikor még nem volt semlegesnemű. Vesz egy csokor virágot. Nem hagyományos csokrot, megkéri a virágkötőt, tegyen bele pár levelet a gesztenyefáról. A virágkötő profi, rózsákat hajtogat a gesztenye aranysárga és izzóvörös leveleiből, gesztenyéket ragaszt közé és anélkül, hogy tudna róla, csokorba köti az elmúlást.

Az együttlét tompa volt, a szakítás is az, enyhe rosszullét, egy kis kellemetlen szájízzel. A nő semlegesen csomagol. Egyikükben sincs indulat, a férfi segít összepakolni a ruhákat, leviszi a kocsihoz a nagytáskát. Két órán keresztül rámolnak némán és összehangoltan, mintha karmester irányítaná minden mozdulatukat a konyha és a szoba közötti zenekari árokból. Kiürül a gardróbszekrény fele, felszabadul az egyik cipős szekrény, két fiók, és a könyvespolc nagy része. A tévét ketten cipelik, a pohárkészletet és a konyhai edényeket a nő otthagyja, nem kicsinyeskedik. Nem is baj, hogy elmegy, gondolja a férfi magában, jobban el lehet majd férni, több lesz a hely, szellősebb a lakás, nem olyan rossz így. Az emlékekkel sem kell bajlódni, mint régen, amikor még egyenként kellett végignézni és cipős dobozba tenni a közös fényképeket. Kitörli a számítógépből, a telefonon új háttérképet állít be.

Van, hogy az ember azt hiszi, öt perc alatt el tudja felejteni, majd kiderül, hogy mégsem. A múlt alattomosan bukkan elő az esti lámpafényben. Az egyenetlen vakolat fölött árnyékot vet a tapéta, és mindenfélét bele lehet látni ezekbe az árnyékokba. Kutyát sétáltató, nagyorrú nénit, barlangban csüngő denevért, fél pár magas szárú női csizmát, vagy pont azt a lányt, akivel nemrég szakítottak, ahogyan a fürdőkádban ül és mosakszik. A kád pereme üres, összeszedte a holmiját. Azt mondta, nyugodtan ki lehet dobni mindent, amit otthagy. Most még itt vannak a hajszálai, az ujjlenyomata, élő része a lakásnak. Megszűnt a napirend, a szétfolyó időt már nem tartja kordában semmi. A férfi egyre később fekszik, éjfélkor, hajnali egykor, kettőkor, háromkor. Reggel, amikor kilép az ajtón, elfelejti, hogy eloltotta-e a gázt. Hétvégére találkozókat szervez, hogy ne a tapétát nézze. Egy idő után már azt sem. Nincs kedve felkelni, enni, zuhanyozni. A vécét még lehúzza maga után. Előveszi a telefont, megkeresi a számot. Hálát ad önmagának, hogy még nem törölte ki. A harmadik csengés után felveszik. A terapeuta már számított a hívására, ha ennyire sürgős, akár most is fogadhatja. A férfi veszi a kabátot és az esernyőt. Amikor belép a rendelő gyéren megvilágított épületébe, fiatal párba botlik. Távozás közben a pár női tagja egy pillanatra megáll folyosón, megnézi magát a nagy állótükörben, és megcsóválja a fejét.