Elment az esze a Tibinek! Csak akkor vesz el feleségül, ha fényesítem az agyam. Még ilyet, fényesíteni az agyam! Mintha a báli cipőmet fényesíteném. Hatvan valahány évesen bolonduljak meg, inkább maradok özvegyen. Három férjet temettem el, de egyik sem kért tőlem ilyesmit, agyfényesítés. Lánykoromban a sparhelt karikáit fényesítettem, mindegyik vasból készült, hajlamos volt a rozsdásodásra. A főzés során ráégett a lecseppent étel, a pirítós készítése közben ráragadt a kenyér, egyszóval rendszeresen muszáj volt tisztítani. Drótkefe, vaspor, kis edény és egy rongy kellett csak. A hideg sparhelt tetejét addig dörzsöltem a drótkefével, amíg sima és foltmentes nem lett. Ezután a vasport feloldottam kevéske vízben és egyenletes, körkörös mozdulatokkal vékonyan felvittem a felületre, vigyázva, ott is maradjon. Időnként ki kellett tisztítanom a füstcsövet is. Az udvaron kotortam ki belőle a kormot, majd nagy odafigyeléssel visszatettem a helyére. Nem volt nekem kéményseprőkefe, megtette a seprűnyélre tekert rongy is. Hát nem az agyamat fényesítettem, szent igaz. Bélusom, az első férjem, csak nézte, nem segített nekem egy percig sem, mustrálta a sparheltkarikákat, a kályhacsövet is, vaksi volt szegény, az egyik szemét kiütötte egy szikra hegesztés közben, Bélusom nem figyelt eléggé, hogy nincs rajta a védőszemüveg. Szerencsére csak az egyik szeme bánta. Kötekedett velem Bélusom, nem eléggé fényesek a karikák. Nem eléggé, hát akkor csinálja kend, ha jobban tudja, és fújtam rá a kormot. Békén is hagyott a szentem, mert nagyon szeretett engem a Bélusom, nem engedett kapálni, répát egyelni, etessem csak a rucákat, libákat, kitelik majd a napom gyorsan, mondta az én Bélusom, aki odavolt a sült kakasért, dicsekedett a piacon a kofáknak, milyen jó sora van mellettem.
A poharakat viszont féltette nagyanyám, az anyám is, nem adták a kezembe. Már férjes asszony voltam, mire én fényezhettem az üvegtálakat, talpas kristálypoharakat, össze is törtem azonnal egyet, a legszebbiket, na, anyám hótfehér lett, szerintem el is ájult, amikor meglátta az üvegdarabokat a padlón. Mezítláb járt szegény, folyton dagadt a lábfeje, a bokája is. Hogy ne lépjen valamelyik kósza szilánkba, ráordítottam anyámra, vigyázzon, még megsebzi magát, ne lépjen semerre, az isten szerelmére. Nem belelépett szegény! Azonnal vérezni kezdett a talpa, alig tudtam elállítani. Anyám meg csak jajgatott, mit tettem, száz éves pohár, az öröksége. Anyám nem kapott levegőt, egy szava sem volt már, csak a szeme keringett, csak a fehérjét láttam. Szaladtam a sósborszeszért, az orra alá tartottam, nem számoltam a perceket, mennyi idő telt el, mire magához tért.
Kálmánka, a második férjem volt ilyen ijedős, nem mert felmenni a padlásra, szédülök, mondta, még le találok esni. Hát nem leesett szegény, pedig mondtam neki, Kálmánka, ha szédülsz, akkor szédülsz, nem kell a padlásra menned, majd megyek én, helyetted is. Nem a nyakát szegte! Kolbászért ment volna fel titokban, félig jutott, mire hanyatt dőlt, a földre esett, rögtön eltört a csípeje, sánta maradt haláláig, igaz, csak néhány hónapig, nem volt az több talán félévnél sem. Másodszor maradtam özvegy.
Gyuszimat ez nem érdekelte, a ringó mellem annál inkább, abba esett bele, mondta a nászéjszakán. Szerette a bort, bele is halt. Metilalkoholt ivott. Azt mondták, öngyilkos akart lenni. Miért lett volna öngyilkos, ha kellett, én is ittam vele, igaz, vigyáztam, egy-egy pohárig jutottam, de Gyuszim mindig telhetetlen volt, vizespohárral itta a drága szeszt. Utoljára a cimborájánál ivott, ott nyelte le a metilalkoholt, nem bírta a mája. Gyuszi büszkén emlegette mások előtt is, hogy nálam mindig olyan fényesek a poharak, az ablaküvegek.
Tibit úgy ismertem meg, hogy bámulta az ablakunkat, szóba elegyedtünk, húsvét közelgett, főztem-takarítottam. Jönnek a gyerekek, lássák, van még bennem élet. Tibi húsvéthétfőn eljött meglocsolni, beszélgettünk, a piacon is megállított, nem ment ki a fejéből, hogy nálam ragyognak a poharak, ilyen ragyogást még életében nem látott, pedig már megélt hetven tavaszt, hetven nyarat is. Hosszú életű lesz, mint a nagyapja meg a dédapja, száz évig fog élni, mondogatta. Valami japán szigetet kezdett emlegetni, ahol a világ legidősebb emberei élnek, és szellemileg is frissek maradnak. Fényesítik az agyukat, tette még hozzá Tibi. Naponta kurkumateát isznak, reszelt gyömbérrel és mézzel ízesítik. Tibi is ezzel fényesíti az agyát, mert a topon akar maradni, mondta büszkén. Hogy az ő agya most is úgy vág, mint a penge. Tud koncentrálni, figyelni. Pörögni is tud, ha kell. Pihenni is. Miközben issza a teát, a csodatévőt, hagy elég időt arra, hogy szabadon áramolhassanak a gondolatai, és szeme, gondolata mindig elidőzik valamilyen élményen, mostanában leginkább rajtam, tette hozzá Tibi. Meg a ragyogó poharaimon. És ha én is fényesítem az agyam, nemcsak a poharaimat, vagyis iszom a kurkumateát, az én eszem is úgy fog vágni, mint a penge. Mert az mondta a Tibi, csak akkor vesz el, csak akkor kéri meg a kezem, ha fényesítem az agyam. Mint régen anyám, amikor az üvegszilánkba lépett, én sem kaptam levegőt, hallva Tibi szavait. Nyeltem egyet vagy kettőt, talán hármat is. Egy másodpercre elsötétült előttem a világ, mire magamhoz tértem. Csak nem ment el az eszem, hogy igent mondjak Tibinek?