„A formákat kialakító mozgás vonalakban, síkokban és testekben válik megfogható valósággá, miközben a legkülönfélébb statikus vagy dinamikus formák születnek belőle, melyek ezután színerősségük, faktúrájuk, felépítésük, illetve rendszerük szerint tovább osztályozhatók.”(1) E gondolatok Kazimir Szeverinovics Malevics 1923-as „A tárgy nélküli világ” című – bizonyos szempontból jellemző, más szempontból érthetetlen módon a maga korában tiltott, orosz nyelven kiadatlan – művéből származnak, és az ekkor már több mint egy évtizede egzisztáló nonfiguratív művészet bizonyos sarokpontjait világítják meg.
Malevicsnek a 20–21. század európai, így annak magyarországi művészetére kifejtett hatása megírt történet. És persze: egyértelmű tény; aminek a bennünket körülvevő művek is meggyőző – nagyon is meggyőző, a kortárs szcénán belül az egyik legmeggyőzőbb – tanújelét adják.
Fábián Zoltán kiállításának részlete
Fábián Zoltán konkrét vagy geometrikus stílusú táblaképei, grafikái, valamint objektjei a „tárgy nélküli világ” malevicsi értelemben vett tézise mellett tesznek hitet. A szuprematizmus alkotói attitűdjét újrainterpretáló, hard edge-szerű kompozíciók lényegében valamennyi tárgyi vonatkozást elvető geometrikus absztrakciót valósítanak meg. E síkhordozójú művek felületein, továbbá a harmadik dimenzióba kilépő alkotások matériáiban nem az anyagi világ leképeződése ölt testet, hanem sokkal inkább két másik jelenség.
Egyfelől abban a bizonyos anyagi világban való kollektív létezésünknek egyes tudományos kérdésektől sem független „imágója”. De talán szerencsésebb a Karl Jaspers által alkotott chiffre fogalmában keresnünk a megoldást, amely – Jaspers szerint – „a metafizikai tárgyiasságot jelenti, mert a chiffre nem olyan, mint a tárgyiasság, vagyis nem transzcendencia, hanem a transzcendencia nyelve.”(2) Mintha Fábián művei, azok sötét energiái is (adott esetben Mark Rothko festményeitől sem függetleníthető módon) a transzcendencia, a művészet transzcendentális jelenségeinek a nyelveként funkcionálnának; ezzel pedig el is érkeztünk a másik, e művek által rögzített jelenséghez.
Fábián Zoltán kiállításának részlete
Ugyanis a művész alkotói eljárásmódjának lényegében kvantummechanikai indíttatású szegmenseként, a képeken és az obejkteken pregnánsan kiütköznek a műalkotás elemi részecskéi. Példának okáért az a keretrendszer, amelyen belül a konstruálás folyamata során a felület megmunkálása mozoghat. Vagy éppen az egyes geometrikus formáknak a művészi alakítás folyamán megmutatkozó, változó természete. Való igaz, az előttünk kibontakozó művészet jelentős mértékben önreflexív természetű. Egyfajta vizuális ars poetica. Ebből a szempontból pedig különösen fontos e kiállításon (is) a síkhordozójú, illetve a plasztikus művek dialógusa, egymásra hatása.
Malevics nélkül tehát nehezen képzelhető el az az életmű, melynek egy szeletével jelen kiállításon szembesülhetünk. Amihez viszont rögtön hozzá kell tennünk, hogy Fábián Zoltán nem rekonstruál. Nem az archaikus, a letűnt, a naggyá lett újra eljöveteléről fantáziál, hanem az állandó jelleggel, makacsul meg-megújuló, formálódóban lévő jelenre reflektál. Kérdéseket intéz műveinek befogadóihoz, többek közt a „világban levésük” aktuális komfortérzetét illetően. Teszi ezt olyan jel-, illetve eszközkészletet felvonultatva, melynek egyes elemei ismerősek ugyan, ám korántsem a megszokott kontextusukban, s nem hagyományos formanyelvükkel öltenek testet e vásznakon. Pontosan ettől lesz geometrikus művészete súlyos, téttel bíró, már-már paradox módon mai, élettel teli, elkerülve az ismétlés, egy avítt, absztrakt-konstruktivista stílus megalkotásának a hibájába való belecsúszást, ugyanakkor hathatós választ adva egy nem jelentéktelenebb személy, mint Németh Lajos 1980-as évekbeli felvetésére, miszerint „bonyolultabb a világunk, mintsem hogy kockológiával ki lehetne fejezni”.
Fábián Zoltán kiállításának részlete
Valóban, csak egyre bonyolultabb. Fábián Zoltán képi világa azonban távol áll a pusztán formalista konstruktivizmus keretein belül megvalósított absztrahálástól, amely részint – de csak részint – művészetének helyenként kissé rejtőzködő, az esetek többségében azonban a geometrikus stílusú klasszikus táblaképek esetében is felvállalt konceptuális irányával magyarázandó. Amely megint csak nehezen függetleníthető Malevics monumentális szuprematista blöffjeitől, elsősorban a Fehér alapon fehér négyzettől.
„Az anyag maga örök és változtathatatlan, az élet iránti részvétlensége – élettelensége – rendíthetetlen.” (3) – idézzük már-már unásig az orosz mestert. A kérdés valójában az: a mindenkori képzőművészet miként dolgozza fel az anyag változtathatatlanságának, részvétlenségének, élettelenségének rendíthetetlen tényét?
Fábián Zoltán művészete egyéni és hiteles értelmezési kísérleteket tesz hozzá ehhez a narratívához.
1 Malevics, Kazimir: A tárgy nélküli világ. 1923. > Online
2 Jaspers, Karl: A művészetről. A chiffre lényege. In: Az egzisztencializmus. Szerk. Köpeczi Béla. Budapest, 1972. 132.
3 Malevics 1923. i. m.
