A harmadik fül
Áldott Jó Lélek volt aznap a mosogatásért felelős. Ilyenkor használta a harmadik fülét, ami ugyan nem látszott, de igen érzékeny volt. És főként a mosogatókagylóra koncentrált: hogy megvannak-e békében a mosogatnivalók egymással.
Aznap épp nem voltak, és hallatszott is, messze földre. Áldott Jó Lélek legalábbis hallotta. Igen, azzal a harmadik fülével.
„Na, megyek, megnézem mi a szitu”, mondta magának.
Villák sivalkodnak
A kép az ismert volt: tányérok és fazekak nyomták az evőeszközöket, amiket Áldott Jó Lélek eszcájgoknak nevezett, azok meg egymásnak estek, ahogy szoktak. Mintha a villák vagy a kanalak tehetnének arról, hogy bőséges volt a vacsora.
„Soha nem jönnek már rá ezek a filigrán lelkek, hogy mi az igazi oka a szorulásnak”, mormogta Áldott Jó Lélek, megint csak magának.
„Na jó, beavatkozom”, döntötte el, s ellépett a köténye felé, hadd óvja a fehér ingét.
Honnan kapta a nevét?
Volt neki egy olyan. Köténye. Mert mindent szakszerűen végzett. Sütéshez egy másikat használt, takarításhoz úgyszintén. És mindent alaposan. És felvállalta a legnehezebb munkákat is. Azért lett a neve Áldott Jó Lélek. Segíteni akart mindenkinek, néha még sikerült is… Erről szól ez a mese. Talán.
Hát persze, hogy a jénai
Föléjük hajolt. Felismerte az esti menüt a felé áradó párából. „Egybefasírt”, motyogta. Még így érezni lehetett a fasírtba tett zöldségek illatát, Áldott Jó Lélek a rozmaringra ismert rá elsőnek.
De mi az a meleg, mondhatni bársonyos illat? Ja, tarhonya. Elfelejtette.
Elkezdte lefejteni egymásról az edényeket. „Ja, hogy a jénai tál nem leborítva van, felfogta a vizet, az nyomja a lentieket…”
Leemeli a jénai tálat, megfordítja, a víz kicsordul belőle. Egyúttal mosogatószert tölt rá, elmosogatja.
– Te nyomtad őket – beszél hozzá. –De ők azt nem tudták. A vizet se látták, ami benned volt.
A jénai csak somolyog laposan. Mint aki egyetért az előtte szóval, különösebb hozzáfűznivalója pedig nincsen.
A felelősségről
– Persze, te mindezért nem vagy felelős – mondja a jénai tálnak. Téged valamelyikünk odatett, azóta ott nyújtózol, a fényt átereszted, a vizet megtartod. És még ha akarnál, sem tudnál megfordulni, olyan vagy, mint egy hátára fordított teknős.
Valami képet látott. Vagy filmet. Arra gondolt.
– Csakhogy te nem kalimpálsz a lábaddal, mert nincs neked olyan.
Petrezselyem
Mikor törölte a jénait, még annyival megvigasztalta, hogy a következő fasírtnál nemcsak rozmaringot vág a hús mellé, hanem lesz benne petrezselyem is.
A jénai mintha ujjongott volna:
– Petrezselyem, hujj!
– Hujj, hujj! – kontrázott Áldott Jó Lélek, s úgy érezte, ezzel ki is békültek. Illetve közös nevezőre jutottak. Annyit még hozzátett, magyarázatképpen:
– A petrezselyem még csak éppen lábadozik. A teraszon. Tudod, a tél hosszú volt.
Tarhonya
Olyan hosszú, mármint a tél, hogy Áldott Jó Lélek beleborzongott. Megvannak neki is a hibái, borzong például. No de hogy hiba… Kérdi a fazéktól, amelyik a jénai alatt várt a feltámadásra, hogy:
– Hát te?
Nézi, hát onnan az a bugrismeleg illat.
– Hogy beléd sült a tarhonya.
– Nem sült, csak belém kapott – válaszolja az.
Megvakarná Áldott a homlokát, de hát vizes a keze, nem teszi, így szól viszont: – Na látod, az az én hibám, akár sült, akár kapott, helyetted a fasírtra koncentráltam.
A maradék, azaz lábos aljára ragadt tarhonyától pedig bocsánatot kér:
– Bocsáss meg, Tarhonya, amiért a fasírtot többre tartottam, mint téged. Bocsáss meg azért is, amiért az én hibámból itt maradtál. Nem ettünk meg.
Tarhonya válasza, tányérok
Tarhonya szíve meglágyult ettől. Szóval nem szólt, de engedte, hogy a langyos víz válassza el a lábos aljától, és vigye tova.
Úgyhogy a tányérok következtek, de arra meg egyre hangosabb lett az eszcájgok visibálása. Áldott Jó Lélek nem tudta, hogy dugja be a fülét, azt a harmadikat is, vagy tegye fel a téli sapkáját, mert az megszűri a zajt. Sisakja sajnos nem volt neki, ugyanis rég eladta a motrát, amihez sisak tartozott.
– Nyughassatok! – mondta nekik. – Mindjárt eljutok hozzátok is.
Nem hallgatnak rá
Az új panasz az volt, hogy túl sok a víz, amivel nyakon öntötték őket.
– Belefulladunk! – hallotta, már amikor a jénait pucolta. De már a fazék mosogatásakor megszólalt az egyik kényeskedő: – Nem kérünk a moslékból!
A moslék alatt a tarhonyával feldúsult vizet értette.
– Nem tudjátok ti, milyen volt mosogatótálban úszkálni! – dünnyögte Áldott Jó Lélek, aki úgy tanult meg mosogatni. Egy mosogató, egy tisztáló tál. Abban aztán választhatott mindenik: hogy kardhal legyen, fóka vagy cápa… Úszhattak a szennyes lében!
Eszcájg-világ
Végre feltárult a kép Áldott Jó Lélek szeme előtt. Az ok, amiért a visibálás elkezdődött: egymás hegyén-hátán voltak a kanalak, villák, kések. Sőt, mert tortát is ettek, még kiskanalak is bonyolódtak a rakásban.
Mivel a rakás aljára kerültek ők, a kiskanalak, így panaszkodtak:
– Nem bírjuk őket.
A leveses kanalak pedig így sivalkodtak:
– Kiszúrják a szemünket.
Amikor Áldott Jó Lélek csitítani próbálta őket, így szólt a folytatás:
– Megkarcolják a tükrünket.
Mert a fémfelület tükörként szolgált. Akár homorú volt, akár domború. Főleg a homorú oldal félt az éles villáktól.
A kés-villa háború
No de annál durvábbnak bizonyult a csata a kések meg a villák között.
Azt mondják a kések, hogy őket a villák beszorították a foguk közé, mozdulni sem tudnak.
A villák arra panaszkodnak, hogy a kések kettéhasítják őket. Kettő összeáll, s egy villát felnégyelnek!…
– Jó, hogy számolni tudtok – veti oda nekik Áldott Jó Lélek.
Azzal szétválasztja őket. Felemeli azután a szájalós villát, és okítja:
– Ide figyelj, Villám! Nem az az égből villám, de gyors az eszed, hamar megérted.
Okítja
Látja, hogy tisztul a kép, fényesedik a kezében tartott evőeszköz. Még sikál kicsit rajta, s ezt mondja:
– Képzeld el, hogy nem villa vagy, hanem kés, és hátulról nyomnak a tányérok. Meg a fazék, meg a jénai tál. Te mit tennél?
Figyel a villa nagyon, még kiegyenesednek a figyelemtől a fogai.
– Nyomnád a villákat, ugye, mert mit csinálj mást?
Hát igen. Azaz „igenlő” válaszként Villa meghajlik Áldott Jó Lélek kezében.
– Akkor értjük egymást – mondja ez utóbbi, akkor befejezhetjük a visítozó civakodást…
Megegyezés, Áldott Jó Lélek is tanul valamit
– Pszt! – mondja erre Villa.
Áldott Jó Lélek meglepődik, nem tudja, mit akarhat tőle Villa.
– Na…? – kérdi tőle.
Mire Villa megköszörüli a torkát, majd előadja a kívánságát:
– Amiket nekem mondtál, hogy mit tennék, meg képzeljem el, meséld el a késeknek is. Mi mégis független lények vagyunk. Ha nem is idegenek.
Ja, hogy elhamarkodta volna… Áldott Jó Lélek bocsánatot kér, és megígéri, hogy úgy tesz, ahogy Villa akarja.
Felragyog erre az arcuk. Villának, aki elérte, amit akart. Áldott Jó Léleknek, mert ő éppen azt szerette volna, hogy Villa mosolyogjon. Egymás mellé rakja az evőeszközöket, akkor veszi észre, hogy még a kések is villognak. Azaz elégedettek.
Ráadásul a füle, az a harmadik is megnyugszik.
