Meséltél neki
Azt mondta: lelke van
a fának. Meg a folyónak
is. Csak benned nem látott
semmit, ami megérinthette
volna. Valójában hazudott.
A bántás mestere volt,
tudjuk ma már. De akkor
a mezők kizöldültek pár
szavára. Csak később lett
fekete mágus, boszorkány.
Meséltél neki parkokban,
mozi után a romos házban,
énekeltél olykor buta
dalokat. De hallgattál a híd
közepén, mikor ugrani készült.
Tél, délelőtt
Átaludta a napkeltét. Pedig
a sóhajok lelkéig hatoltak.
Megrepedt mennyezet, résen
szivárgó víz volt az álma.
Aztán a híd után jobbra
fordult. A templomnál
nem vetett keresztet. De
benézett a kocsmába.
Arcok tükröződtek a
pult mögött, sáros láb-
nyomok a parkettán,
macska a kandallónál.
Úgy nézett vissza az ajtóból,
mint aki utoljára járt itt.
Kék szeme volt, mint a macskának.
Hóember világított benne.
Tizenkettő
Ezekből tizenkettő egy tucat,
és tele vannak közhelyekkel,
mondta, amikor megmutattam
neki az első újrapróbálkozásaim.
Három év múlva vonultam el a
hegyekbe, tizenketten voltunk,
mint az apostolok. Az utolsó nap
reggelén a kápolnában megölelt
az atya. Beszélgetni hívott, mert
szavak nélkül is tudta, hogy feszít
bent valami. És akkor ráöntöttem
az összest. Hordozd el te, atyám.
És valóban, könnyebb lett utána
minden. Közben a tucatversek is
sorra jelentek meg nagy tekintélyű
lapokban, mire rájöttem, csak
bántani akart, mert már
nem szeretett.
