A Földről könnyű megnyitót írni, mert a Földbe tulajdonképpen minden beletartozik. Még az Ég is. Ha úgy vesszük, a Földön kívül nincs is semmi. Talán csak a földönkívüliek. Azok szinte biztosan léteznek, de itt és most – ha igaz – egy sincs közülük. Mert itt mindenki földi. Még ha külföldi is.
A Földről nehéz megnyitót írni, mert a Földbe tulajdonképpen minden beletartozik. És nemcsak az Ég, de a Víz is, meg a Kert is; ez a kert is. És hogyan lehetne beszélni a mindenről egy rövid megnyitóban? Inkább maradok hát két lábbal a földön, és megpróbálok arról beszélni, ami ezt a mostani Földet kirajzolja: a kiállított művekről. Pontosabban, megpróbálom tolmácsolni azt, amit nekem mondanak.
Kilenc önállóan megmunkált parcella adja ki azt az időlegesen egybenyitott birtokot, amely itt és most, a lovasi Nagy Gyula Galériában, S. Nagy Katalin rendezésében a szemünk elé tárul. A kilenc Föld-míves szerszámai, azaz a felhasznált eszközök, meglehetősen változatosak. Festék és ecset; kés és fűrész; számítógép és nyomtató; olló és ragasztó; kréta és papír; festékfújó és függönyrojt, bakelitlemez és rafia egyaránt kellett hozzájuk, egyebek mellett.
Húber András: Földre szállás IV.
Húber András szobrai valahonnan fentről ereszkedtek alá – legalábbis így igazít el a sorozat címe: Földre szállás. Hogy pontosan honnan, azt nem tudjuk. Némelyek láttatni engedik, hogy egy bokor vagy fa magasából szálltak földközelbe, de van köztük rejtőzködőbb is, amely mintegy bebábozódva őrzi származása titkát. Kiragadott részletek ezek, valahonnan a természet, a Föld élő szövetéből kiragadva, avagy kiragadtatásuk után az enyészetből kiemelve. Karcsú bordáikban évszakok emléke, gally-tagjaik gondolatban meghosszabbíthatók, visszaindázhatunk velük akár a sámánok idejéig.
Láng Eszter: Velem VI.
Láng Eszter a részvétlen elmúlás ellen emel szót, amikor összegyűjti egy művésztelep alkotás-közeliséggel átitatott, ám a záró kiállítás reflektorfényéből már nem részesülő, kidobásra ítélt fragmentumait. Velem című ciklusában – ahol a megnevezés a nyugati határszéli, alkotótábornak is otthont adó településre utal – konstruktivista kompozíciókba rendezve, immár műalkotásként élhet tovább az ecsetet megtisztító kendő, a felületet megdolgozó dörzspapír, a méreten túli vászondarab, a rönkről a belé rejtett szobor kibontásakor lehámlott faforgács.
Ez a képépítő gesztus környezettudatos magatartásként, az újrahasznosítás artisztikus példájaként is felfogható. Olyannyira, hogy ez a gondolat akár az egész mostani kiállítás mottójaként is szolgálhatna, mert különböző megközelítésből ugyan, de lényegében minden alkotónál tetten érhető. Míg Húber Andrásnál főként a természetből közvetlenül kiragadott anyagok átszellemítésről beszélhetünk, Láng Eszternél inkább a funkciójukat vesztett alkotóelemek művészi térbe való átmentéséről van szó.
Székelyi Kati: A Föld fái 1, 2, 3
Székelyi Kati műtárgycsoportjai elegyítik a két fenti metódust. A hordozók nála az ember által már megmunkált anyagok – a tűzifa-hasábok kevésbé, a bakelitlemezek annál inkább –, amelyeket funkciójukból kiemelve vesz birtokba, hogy tűzpiros kollázsba, lejárt újsághírbe, védelmező gyolcsba öltöztetve lényegítse át őket. A fa így nem jut el a kályháig, s nem tud meleget adni, a lemezről nem játszható vissza a zene. Amit cserébe kapnak: az öröklét ígérete.
Géczi János: Cím nélkül
Géczi János nem szakít ki, sőt nem is szakít le; ő most csak felemel. Ázott plakátokról lehámlott, mattos monokrómmá fakult dekollázsait az köti a földi univerzumhoz, hogy annak idején a földről szedte fel őket. Úgy lehel beléjük új életet, hogy egy-egy szabályosra vágott ablakon át mutatja meg arcukat, üveg mögött, bekeretezve, képi ritmussá nemesítve.
Kelemen Katalin: Nagy kő
Kelemen Katalin nem egy kész, talált formát díszít fel, hanem maga hoz létre ősformákat: megmunkált textilkövei a természet által évezredek alatt tökéletesre csiszolt kavicsokat idézik. Ehhez a történelmi távlathoz igazodik a motívumvilág is: mintha ősi kultúrák hol ismerősnek tetsző, hol sohasem látottnak ható jelei, ikonjai, hieroglifái rétegződnének egymásra, tolulnának egymás köré. Az, hogy mi van belül, itt nem lényeges; nem elrejtésről van szó, hanem felmutatásról. Az eltérő állagú, színű és méretű töredékekből egységessé alkotott felület a fontos, a héj, amely némelykor vigasztal, máskor elbűvöl, olykor pedig sikolt.
Mózes Katalin: Víz alatt
Mózes Katalin munkáinak egy része átmenetet képez a klasszikus festői technikák és az eddig említett szoborszerű konstrukciók, illetve rendhagyó képépítő megoldások között. Az indusztriális felhangú festékszóró spray alkalmazása, a saját kivágatok vagy épp egy függönyrojt kliséként történő felhasználása az egyik parthoz kötik, s nála is behozzák az újrafelhasználó gesztust, nem is beszélve a kollázselemként beragasztott papírdarabkákról. A végeredmény azonban már egyértelműen festményként jelenik meg, motívumai között pedig, ha groteszk formában is, a földi világ benépesítői is felbukkannak.
Szuromi Imre: Föld (Káin) 2.
Szuromi Imre hozzá képest mindkét lábával a túlparton áll, vegyes technikával készült, szoros ciklusba rendeződő kvázi-triptichonja bízvást nevezhető a szó jó értelmében klasszikusnak. Sorozatának címe Föld, amit a változatos talaj-szürkék, a gazdagon mintázott lanka-zöldek és a fodrozódó víz-kékek vissza is igazolnak. Az újrafelhasználás-dimenziót itt a zárójeles alcím hozza be: Káin. A Paradicsomon kívüli élet első szülöttének, a földművelő Káinnak az ilyetén való megidézése – azon túl, hogy a múltba repít – voltaképpen bibliai ismereteinket reciklálja a befogadtatás érdekében. És keresni kezdjük a képeken a bűnt, és a szemet rabul ejtő piros egy csapásra kiontott vérré változik.
Jelen kiállítók közül ketten annyiban külön szekciót alkotnak, hogy ők a digitális szféra felől közelítenek a földi dolgokhoz is. Mindkettőjük végső alkotóeszköze a számítógép, illetve az elkészült munkát a virtuális térből az anyagi világba visszacsatoló nyomtató. Az, hogy előtte milyen eszközöket vetnek még be, a képekből nem vezethető le teljes biztonsággal.
Gábos József: F1
Gábos József vöröses-barnás, ihletetten töredezett, lefejtett fakérget mintázó elektográfiája, illetve zuzmóval és penészgombákkal antikolt felületei azt az érzetet keltik, hogy a processzus során a kézzel fogható világ letapogatása és digitálisba fordítása volt az egyik első fázis. Könnyen meglehet azonban, hogy ez csak látszat, s a formai mozgalmasságukban is egyneművé érlelt struktúrák, valamint a beléjük látható leképeződések pusztán a processzorokon áteresztett teremtő képzelet valósághű játékai.
Kováts Borbála: Lépcső 2.
Kováts Borbála feszes négyzetekké szerkesztett nyomatain közvetlenül már nem érezni a földszagot. Ez inkább már a beépített föld, a városok tartománya. Itt az sejthető: a képi építőelemek már eleve digitális formában kerültek be az újrahasznosító memóriába, hogy onnan egyénített algoritmusokon többször átrostálva váljanak összetéveszthetetlen vizuális szövetté. Ha van módunk belenagyítani, vagy elég közel hajolni, ezen homogénnek ható struktúrákban is részletekben gazdag meglepetésekre bukkanhatunk, ám itt valódi szerepük az, hogy kihangsúlyozzák a sorozaton átvonuló címadó motívumot, a lépcsőt.
A lépcsőt, amely kapcsolatot teremt a lent és a fent, a földhöz kötöttség és az elemelkedettség között. S amelyen ha kellően magasra kapaszkodunk, elláthatunk akár odáig is, ahonnan Húber András teremtményei szálltak alá egykor. És ezzel körbe is értünk a birtokon. És együtt kiálthatjuk a végtelen Vízen hánykolódó, vagy épp burjánzó Kertbe vetett hajó árbockosarába felkapaszkodott örök tengerésszel a remény és megérkezés szavát: Föld!
