(a fészekaljról – 1.)

„Ha fészekalja van egy öregembernek, azt kénytelen szemmel tartani” – gondolja az öregember hajnalban, és tápászkodik. – „Szemmel, de minimum füllel. A szerencsésebb szemmel, füllel, plusz odamordul, ha nem működnek a dolgok, hülyeségeken veszekszenek, ütik egymást.”

A konyhaablakból, a konyhaasztal mellől közelről látja a fészket a madáretetőben. Egy fészekalj: öt kicsi pinty, plusz a papa és a kedves mama. Megterhelő. Lassan kinövik. Hol az egyik, hol a másik feje-farka-szárnya lóg ki a méretes fészek gödréből.

A mai reggel csodareggel, sose volt reggel. Pihegnek a párás hőségben. Ritka eset, hogy mozdulatlanná dermed a lomb, se rovar, se madár, se fióka nem moccan, nem rikkant. Igaz, az is ritka, hogy a hőmérséklet harminc fok fölött, a páratartalom kilencven százalék körül. Rossz párosítás. Szokni kell.

„Estére világvége készül. Jó volna, ha jól sikerülne, mert szombaton is lesz egy, még megrázóbb, s ha ma érkezik az előhad, megfelezi, mi túléljük…” – közli Mihalkovics bácsi, a szélfútta matuzsálem, az öregember egyetlen tanúja, akivel a gyors, egészségmegőrző kanyarban, szót vált, amikor elhalad a földúton a kapuja előtt. Mihalkovics bácsi háromnaponta katasztrófát jósol, katasztrófát vár minden nap. Kilencven éves és kicsi, a szél tartja össze, meg az ezerszer mosott, áttetsző overáll. Elfogyott csontjairól a hús. Mihalkovics bácsit örömmel tölti el valamennyi katasztrófamentes nap. Életstratégia. Csupa öröm az élet. Ha járt a vihar, „túléltük”, azért, ha elkerüli a völgyet a katasztrófa, azért. Az öregember is örül, hogy újra egy túlélendő. Neki is csupa öröm így az élet.

A konyhaasztal mellől aztán ő is figyelmezteti a fiókákat a várható eseményekre. De a testvérek nem reagálnak, úgy gondolhatják, kit érdekel, ha itt lesz, megoldjuk. Ez amolyan öreges nyiszegés. Várják a reggelit.

(a fészekaljról – 2.)

Az öregember ül, és bánja, mint a kutya, amelyik kilencet, hogy odaígérte, amíg kényszermenyasszonya a lányánál nyaral, naponta akár többször közvetíti a fészekalj aktuális állapotát. A nő tudni akarja a mindenkori fejleményeket. Úgy véli, jogosult, mert két éve – akkor fecskék dolgában – olyan ügyesen megváltoztatta a káros irányt.

Ez az. A káros irányok megszüntetendők. De nem történik károsnak látszó. Nincs kedve mondani semmit.

A pintyecskék hangja óráról órára erősödik, egyre vadabbul kiáltoznak a szüleik után. A szülők mind nagyobb zsákmánnyal fordulnak a leszállópályára. Lát olyat, hogy az apró pintymama egyensúlyát vesztve szédeleg a juhar ágai közt, csőrében fél madárnyi, életéért küzdő cserebogárpajorral, akár egy orrnehéz helikopter. Landolás után tíz percen át szabja méretre, osztja a fiókáknak. Egy hentes se ügyesebben.

„Érdekes ez? Fénykép nélkül?” – tűnődik az öregemberember. – „Nem írom meg szép Helénának.”

A madárszülők ki nem állhatják a fotót, ha mozdul, dühösen menekülnek, ha bekukkant, dühösen ellenőrzik utána a fészket, ugyan mi a jóistent akar megint, minden rendben-e. Ennyi. Nincs más. Nem írja meg. Jönnek, mennek, hordják. Hozzák a friss rovart, viszik a szart. Mint az idő. Mit írjon ezen?

(a fészekaljról – 3.)

Az öregember döglődik. A világvége nem érkezik estig, ahogy Mihalkovics bácsi jósolja, vihar sincs, eső sincs, bár lenne. A fiókák nem foglalkoznak semmivel túl a funkcionálison. Hangosak, esznek, ürítenek, alszanak, jóslás nincs, idő nincs rá. Hogy jön vihar, rázza a fákat, rázza csak, kit érdekel. Gyorsan megszokták, hogy Mihalkovics bácsi, a szélfútta vénember katasztrófát jósol, mert ha a katasztrófa elmarad, jobban érzik magukat. A szándék egyenes és átlátható. Minden közösségre jut egy tag, aki céllal bújt ki a tojásból. Lelket acéloz, tragédiát jósol, hogy a valósághoz közelvalóan lássák az életet, úgy készüljenek. Ha most sikerült is elkerülni a tragédiát, a tragédia ott rejtezik a napokban. Jó figyelni.

Az öregember a tegnapinál jobban döglődik. Cukros, fagyasztott málnát eszik. Nem vár, hogy összeolvadjon a hó eleji nagyszüretből tartalékolt málna a porcukorral. Fagyosan eszi, szopogatja. Jó után eped. Finom után, hogy az íz soká járjon körbe a szájban, ne keseredjen azonnal. Nem világa a harminc fok fölötti szenvedés környéke. Egyedül nép–nemzeti operettben, szövegsúlyos esztrádban tesz ki magáért, esztrádtól tud szenvedni kurvára, ha új, meghökkentő ismeretanyagot tárol, amiben a hazugság megfér szépen, a Kalevala a homéri, a hindu eposzokkal és az izlandi Eddával.

Egykor ledől. Kötelező. Minden korábbinál kötelezőbb. A cukros málnától még jobban. A pintyek is döglődnek, égeti a nap a tetőt fölöttük. Mást akarnak mind.

(a fészekaljról – 4.)

Hajnalban ül az ember a sötét játszótérre nyíló ablakban. Szar éjszaka után mi egyebet tehet, óvja a pintyeit. Széltől, esőtől, héjától, karvalytól, hamis hírtől, kampánydemagógtól, ilyesféléktől. Legalább most, amíg fogalmuk nincs, magukat mitől óvják.

Miközben óvja őket ültében, végiggondolja, elutazhatott volna a menyasszonyával. De eszébe se jutott. Egy hét bazsalygás sok, ha nem iszik közben, márpedig az üresre ivott kis tölgyhordó depressziós hatással volt az egészségére néhány éve. Mennyi? Hány éve, szentséges egek? Torlódnak az évek. Azt hitte néhány hónapig, grappára, törkölyre nézni se bír többé. Nem úgy történt. Grappa dolgában, főleg törköly dolgában fogékony maradt az öregember ízlelő rendszere, mint a fehérmájú gerófnő a mindenkori kocsisa lóistálló szagú faszára. Hiába a rossz tapasztalatok.

„Megcsinálom, ami a hétre kötelező, oszt minden rendben” – gondolja az öregember a frissülő hajnalban. A hajnal egyik jó tulajdonsága. Hallgatja a pintyeket. Egyik–másik csörren, mint a kistányér. Talán az álom csörrent rajta. Talán húsos lárvával álmodik, gondolja az ember. Élőlény azzal álmodik, ami hiányzik, amije nincs. Mi mással? Ha álmodik. Ha meg nem, úgyis mindegy.

Mocorog a fészek. Az öt kicsi pinty egyike kitolja magát a testvérei alól, lógó fejjel, félálomban, akár egy kisgyerek, az innenső kijárathoz indul. „Nohiszen” – gondolja az öregember. Úgy tűnik, valóban a lárvát keresi, túl élethű volt az álom. Tenyerét a kijárat/bejárat alá tartja, abba pottyanjon, ha pottyan a kis hülye, de a pintyecske a peremen megfordul, kidugja a seggét, putty, nyom egy fehéret, és visszaindul a fészekhez, szárnyával csapkod, hogy mielőbb visszajusson. Fellép a dombra, megfordul, és elégedetten végigfekszik négy alvó testvére fején. Fél öt, félhomály. Legalább egy óra a reggeliig.

(a fészekaljról – 5.)

Kényszermenyasszony: – Megetted a málnát?

Öregember: – Nem lehet annyi málnát ötszörre se megenni, édeske, Helénka, béraktam a hűtőbe.

H: – Ha „Helén”, akkor Helénke!

ÖE: – Jó.

H: – Edd ma meg, mert keddi szedés, a hűtőben is kiszőrösödhet. Leginkább fagyaszd le, találj helyet neki, mert kidobhatod, akkor viszont kár volt vinnem, megrohadhatott volna a bokron is. Jó-e?

ÖE: – Jó.

H: – Látni akarom.

ÖE: – Igenis.

H: – Küldj képet, hogy eszed!

ÖE: – Igenis!

H: – Óvatos legyél a fényképezéssel, ne mássz a pintyek képébe, mert látom, hogy a képükbe mászol! Ne változtasd meg a normál folyamatot! Ha a papa meg a mama veszélyesnek ítéli a helyzetet, idő előtt kiparancsolják a fiókákat, ami nekik se jó, neked se jó, mert előbb üres lesz a fészek.

ÖE: – Igenis!

H: – És mondtam nem egyszer, nem kétszer, hogy legyen nálad a Canon ilyen eshetőségre, fel nem fogom, miért kell minőség alatti képekkel szerencsétlenkedned! Nem érv, hogy a kicsi elfér a zsebedben.

ÖE: – Igenis!

H: – Várom a képet!

ÖE: – Igenis!

*

Az öregember szusszan. Válaszol, amit válaszol. Megkérdezte volna, milyen ott a klíma, de nem teszi. Nem érdekli hirtelen, jobban jár–e, ha elszánja magát az útra. Jól döntött, a klíma leszarva. Általában tudja, előre tudja, mit tesz, mit válaszol. Még így is benne a tévedés kockázata. Most majdnem változtatott a gyakorlaton, mert több borzasztó, levegőtlen éjszakája volt a legritkább fajtából, s mert felmerül a kérdés a hajnal és a reggel alsó fordulóján, a rohadt kurva életbe létezik, hogy neki csak és kizárólag olyan nő jut a kimeríthetetlen választékból, aki egy idő után úgy érzi, a napi egy lebaszás nélkül nem élet az élet. Hogy lebaszás nélkül úgy marad. Nem nő tovább. Megáll a természetes fejlődésben.

Már nem kíváncsi rá, meddig tarthat ez így, csak arra, ő meddig bírja. Azt jól tudja, ha megszünteti, akkor véglegesen megszünteti a kényszermenyasszony állapotát. Ott aztán tovább se növekedés, se fejlődés.

(a fészekaljról – 6.)

A latin elnevezés félrevezeti, akit félrevezethet (fringilla coelebs). A fringilla kistestű madarat jelent, a coelebs magányost, független legényembert, ugyanakkor szombati farkat leakasztó iparos nőt, aki alkalmi taxi-vállalatot gründol. Linné, aki a latin keresztséget intézte, elszúrta a dolgot, mert az általa vizsgált, a svédországi zimankóban maradó pintyek szinte mind hímek, vagány, elsőéves legények. Nem csoda, ha egy-egy kalandvágyó pintyleányka is velük maradt, betegesen rágerjedve a sok sudár, elsőtéli legényre, megtévesztve a tudóst. Az erdei pintyeknél, főleg akiknél kimutatható a viking vérvonal, gyakori, hogy egy-egy pintylány látszólag feláldozza magát, hogy megírhassa majdan az összefoglalót a sudár viking legény több száz különféle fajtájáról a többi pintyleány okulására (Odin-rúnák, Lilith-mondakör), azért látszólag, mert az ilyen önfeláldozót valójában a fene eszi születése óta, hogy hat nyekergő pintykakast nyeljen egyszerre csúcsokat döntendő. Világra szólót.

De ami pintypár az embernek jut, teljesen, minden elemében hagyományos és követhető, nulla viking eredet. A pár óvatos, gyanakvó, gondos és gyönyörű, mint valamennyi szabadon élő szabad madár.

Csukja az ablakot. Látja és hallja a filozofikus hangulatba kerülő fiókákat. Annyi esze van, hogy résnyire nyitva hagyja, mert hallani akarja őket, de annyi nincs, hogy a záporok után lepucolja kívül az üveget, így aztán a fotók letöltése után káromkodik, mint az öreg szódás kocsis.

*

Csodadolgok a fészekalj körül. Az öregember visszahúzódik, mert a szülők, főleg a kakas, láthatóan zaklatásnak vesz minden közeledést. Egy kincsesbánya. Ami másnak fiókacsivitelés a fészek környékén, jó pinty-fordító programmal maga a világirodalom. Áthidalja a nehéz időszakot. Ha nincs kaja, korog a kicsi bendő, késnek a szülők, hiányzik a pintyekből a sikerélmény, jön a megnyugtató cin-cin dalocska, a „de élünk boldogan, mert pintyek vagyunk az ellenséges világban”.

(a fészekaljról – 7.)

Ha valaki előre megkérdi az embert, mit szeretne a konyhaablakba, az etetőbe, különleges pávatyúkot, vagy közönséges, mindennapi madarat, gondolkodás nélkül válaszolja, ha lehet, közönségest kér, mindennapost, akit felfog, megért, olyasfélét, aki a természet rendes, elfogadott sávjában követhető. Aki nem külön rejtvény reggel, külön rejtvény este. Egyszerű madarat kér, egyszerű tervekkel, vággyal, álmokkal. Színesekkel és szépekkel – jellegéből adódóan, de az egyszerű fajtából, ami könnyedén kanalizálható, sehol nem torlódik fel, nem okoz áradást.

Aki – ezt csak magában tenné hozzá az öregember –úgy legyen közönséges, hogy ne legyen közönséges, ne rázza a seggét (seggetollát), ne csiripelje szerte a világba, hogy ő egy madárkülönlegesség, egy extraklasszis. Kizárt, hogy olyan madarat kérne, ha kérne, aki tele pofával hirdeti magáról, hogy ő egy különleges madár, egy szuperlatívusz, mindenki idióta barom és hiteltelen, aki ezt nem hajlandó tudomásul venni. Ha viszont igen, a harmadik percben rácuppan a hálája garatig. Ilyen madarat nem kér.

A közönséges erdei pinty megfelelő. Ha feladat van, a feladatra koncentrál. És felfogja agyilag. Riad, amikor kell, szürke és láthatatlan, amikor kell, hallgat, amikor kell, mint a potyka. A munka megosztva, ahogy kell. Gyönyörű, erős fészket gömbölyít, mint a japán csésze öble, hogy festeni lehessen belé, mint a porcelánra.

Minden festhető, mint a nyers porcelán.

(a fészekaljról – 8.)

Heléna: – Ezt se jól tudod, hé!

Öregember: – Nem fér bele egy jóreggelt, ha már hajnalban kelsz a kedvemért?

H: – Jó reggelt!” Csak a jónapotokat is be ne vezesd. Szóval: rosszul tudod, nem a pintylány építi a fészket, nem kizárólagosan, hanem a fiú szállítja az építőanyagot, a lány diktálja, mire van szükség, és beépíti. Amíg el nem készülnek, be se engedi a fickót az építési területre, egy közeli ágon veszi át a füvet, mohát, szőrt, egyebet.

ÖE: – Itt a madáretető kilépőjére hordta. Mondjuk nem tudtam akkor még megkülönböztetni, melyik melyik.

H: – A kakas csőre acélkék a nászidőben. Az erdei pinty csőre.

ÖE: – Szívem, a dolgok olyan gyorsan történnek, hogy emberi szemmel követhetetlen.

H.: – Na ja. A sebességed mellett főleg. Azt is rosszul tudod, hogy váltják egymást a tojáson. Csak a lány költ.

ÖE: – Ezt tudtam. A fickó hordja a kaját.

H: – Amikor a lány úgy ítéli meg, hogy a fészek kész, jön a szex. Ahány szex, annyi tojás.

ÖE: – Nem több? Ha a nő dupla annyi szexre vágyik, kiharcolja? Duplikálja a tojást?

H: – Gondolom, de a pintylány se hülye, ha több a szex, akkor több a tojás, akkor több a fióka is, viszont több a robot, végtelen a robot.

ÖE: – Jah. Vagy egy tojást többszörre hoznak össze, részletekben. Előbb a két láb, aztán a szárnyak, gerinc, törzs, fejecske, egy nő, ha ügyes és rutinos, megoldja a részletgyártást, nem–e? Tudok ilyen nőről, közeli ismerős. 😀

H: – Biztosan, ha te mondod. Nagyon vicces vagy a reggelben, amikor itt kellene lenned. 🙁

ÖE: – 😀

H: – Kel már a nap? Ébren vannak?

ÖE: – Fél órája nagyüzem. Most éppen szünet a korai zabálás után. Ülnek morcosan, emésztenek, néha cserrentenek egy halkat, böfögnek egy hangosat.

H: – Na, hogyne, a pintyfióka szünet nélkül böfög. Mentem a zuhanyba. Jöszöl?

ÖE: – Jöszölök. Csinálj helyet magad mellett.

(a fészekaljról – 9.)

Az ember itt kapcsolódik be a pintyek csevejébe (füllel). Kiderül, hajnal óta, a virradatkor felszolgált reggeli óta nem látták a papát és a mamát. A pintylányok rémüldöznek, bolondítják egymást, hogy a feszültség ne csökkenjen, a fiúk néha belemordulnak.

„A várakozás a legrosszabb. Állandóan azon rágódni, mi történik még. És hogyan? És várni, és félni.”

„A vágy és a vágy teljesülése közötti összefüggés egészen biztosan kiszámolható. Ha jobban figyelnénk, tudnánk. Tegnap hogyan volt?”

„Macskát láttam. A rózsabokor alatt lapult, ahonnan a gilisztát szállítja a mami.”

„Én dolmányos varjút.”

„Várni nehéz. A várakozás megőrli az ideget, kétségbe ejt. Vége az önbizalmamnak Azt hittem, ma repülőedzést tarthatunk.”

„Ó, jaj! Miért nem raktam el a fenekem alá legalább az utolsó legyet, de milyen ízes volt, nem tudtam megállni.”

„Éhes fiókának ne magyarázd el, hogy milyen finom a vörösboros marhapörkölt, elhiszi anélkül.”

„Nyugi legyen, lányok!”

„Semmi sem feszít meg annyira, semmi sem tesz annyira tönkre, mint a várakozás egy pompás ízeltlábúra.”

„Kuss má’! Még csak nyolc óra!”

Az ember készül balesetre, tragédiára, hogy mi történik ekkor vagy akkor. Ha a macska. Ha a varjú, vagy a héja. Létező veszélyek. A telepen minden második öregasszony macskát tart férj helyett, a pintylányok jól érzékelik a veszélyt. De most szó nincs erről. A szülők leugrottak a Dunára fürödni, tisztálkodni, reggel, mindenkit megelőzve. „Ideje, mert bűzlünk ebben a kurva melegben” – jegyzi meg halkan a kakas indulás előtt. Az öregember éppen hallja.

(a fészekaljról – 10.)

„A hajnali siker és a reggeli kudarc váltakozását semmi nem tartja féken; aki férfi, mindig tevékeny, tudja, eljön az idő, és eszik.” – gondolja az ember, mert ugyan furcsának találja, de a pintyekről örökösen eszébe jut valami. Elüt a gyakorlattól.

Ül csendben, hallgat hosszan, körbeér a nagymutató, visszatalált a sterilizált és klimatizált hetvenes évekbe, az öblösen és még öblösebben elhangzó, egészen hibbant és a tökéletesen idióta mondatok erdejébe, a valósággal sehol nem érintkező állítások közé. Elszöszöl, eltyüttyög, kisétál a tájba és vissza, gyönyörködik a tájban, a hegyben, a párában, ahogy a nap felszippantja, megáll, árnyékba húzódva gyönyörködik egy szalmasárga csőrű verébcsapatban, ideiek, nem néznek rá, észre se veszik, ahogy boldogan veszekedve, kiáltozva fürdenek egy tiszta vízmosás homokos partján.

„Milyen régen elkezdődött a nap, és még mindig nem tart sehol” – ezzel a mondattal érkezik. Két levél várja, de körülbelül tudja, mit talál bennük, vár, nem nyitja. Araszra húzza a függönyt, látja, a pintyfiókok védelmét szolgáló, éjszakára odatámasztott, kapunak méretileg éppen megfelelő kartont nem vette be, megtenné, amikor a fiókamentes pihenőből belibben a pintymama. Hátradől a széken, fókuszálja a távolságot, és újra minden rendben. Értelme van az életnek.

(a fészekaljról – 11.)

Nagyot gondol ekkor az öregember, látva az eddig nyakat behúzó, a kétségbeesés szélén kuporgó, magukba fordult, a mama érkeztére felszabadult, boldogan pittyegő kismadarakat. Úgyis megyen a várasba (a számítógépe hülyét csinál belőle, le kellett vinnie, érkezik az üzenet, kész, jöhet, s ha jöhet, azonnal indul). S ha a kánikulai város-menetet nem úszhatja meg, rövid kanyarral útba ejti – gondosan végig az árnyékos térfélen haladva – a madarász-vadász-lovász szakboltot, madáreledelt vásárol. Annyi félét, ami belefér. Ki tudná pontosabban megmondani, miféle ételt igényelnek reggel, mit délben, mit este a pintyecskéi, egy szakembernél?

Lediktálja a menüt, ő pedig bevásárol.

Egy hetet kalkulál. Úgy számítgatja, ezek a szőr-, toll- és karomcsomók a tátott vörös bársonnyal bélelt csőrök egy héten belül – valamikor – eljutnak a késői kamaszkorba, próbálgatják a repülést. Ő pedig, a „szomszéd úr”, ahogy a fiókák nevezik, kihasználja az alkalmat, a maga javára fordítja ezeket a traumatikus reggeli másfél órákat, amikor az apa- és anyamadár, nyilván lazítva az eddigi szülőgyilkoló tempón, rászokik a Duna-fürdésre. Belép megmentőként a csipeszével.

Reggelente, amíg az öreg páros távol jár, a fiókák kedvére való, ízletes, loncsos, lucskos csipeszes reggelit szolgál fel, hadd örüljenek. Ha jól belegondol, mert a pintyőke növényi származékot is fogyaszt, a bolond kánikula miatti folyadékpótlást segítendő, akár az apró görögdinnyekockákig is eljutnak. Majd megkérdi a szakit.

És lesz egy fészekalja baráti pintye, ők jönnek ősszel is, télen. Készít nekik ülőlécet. Alacsony gyümölcsös ládából menedéket, ahol esznek, pihennek, ahol meghúzódnak hóviharban. Az örök biztonságban. Koccantanak kettőt az üvegen, nyitja az ablakot, berebbennek a főfüggöny mellett, ideülnek, miközben kint kavarog a hó. Mert tudják, hogy itt lenni jó. Beszélgetnek, kávéznak, teáznak, az ember néz nekik valami kaját, ha olyan a helyzet. Így tesz. Így történik minden. Ha valamit eldönt, el vagyon döntve.

*

Délután a konyhaasztalon gyakorlatoz csipesszel és csontkukaccal, hogyan fogja, milyen szög, mekkora csipesz-erő, milyen szöget zárjon a könyék. Messze a holnap reggel, de reggelig tudnia kell, meg kell tanulnia, hogyan tartsa a kukacot, hogy az leginkább a pintypapa technikájára emlékeztesse a fiókákat. Igyekszik pontosan begyakorolni, hiszen minden perccel kevesebb az idő.

(a fészekaljról – 12.)

Öregember: – Látlak, cigány! Ne bújj!

Heléna: – Nem bújok én, csillagvirág, csak keresem, ami vonatkozót délelőtt, a konferencia alatt kimentettem neked, mert rendben a pintyeid, értem is, hogy mit szimbolizál, mit akarsz mondani, mi volna a rejtett mondandó, de te nem vagy madarász, megfigyeléseid tévedhetnek, sőt, akár hülyeség is lehet, amit a két szemeddel látsz. Tudod jól, az ember az egyetlen Isten teremtménye, aki teljesen világos folyamatokba képes belevizionálni annak ellentétét, lásd, ha kutatol, szerelem címszó alatt kutasd. 😀

ÖE: – Jaj, szentszar, mi van megint? Mit látok rosszul, milyen vízió hazudik?

H: – Nem ezt mondtam, ne vidd félre, ne hisztizz. Nem akartam semmit, csak bejelenteni, hogy Milánó is forró, mint a pokol, egész Lombardia izzad és ázik, a város maga szauna.

ÖE: – Noháláistennek, hogy maradtam. Itthon legalább itthon vagyok.

H: – Szabad válaszul hallgatnom?

ÖE: – Ajánlott válasz. 🙁

H: – Szóval, amit kihagytál: az irodalmi vonatkozások. Egy madarásznak nincsenek irodalmi vonatkozásai, de neked lehetnének, ami a szöveg esetleges tévedéseit revideálja, helyre rángatja. Mit szólsz? Az árvapinty elnevezés – szerintem – a legszebb, legsokatmondóbb a pintynevek közül.

ÖE: – De nem igaz.

H: – Néha igaz, csillagvirág, néha nem. A legtársaságibb élőlény is árvának érzi magát néha, nem tudtad? És akkor bejön az elnevezés.

ÖE: – Igaz.

H: – Két–három hét magány, addig árvapinty az erdei pinty, nem gondolod? A tojók két–három hét üresjárat után követik a hímeket, addig csupa árva pintyet látunk. Nem elég? Én például árvább vagyok a legárvább pintytojónál, kimondom az őszintét.

ÖE: – Az Isten áldjon, ne kezdjük újra!

H: – Dehogy kezdem. Még két nap.

ÖE: – Gyorsan telik. 😀

H: – Lassan telik. 🙁

ÖE: – Ki mit érez.

H: – Így, így. Ki mit érez. Jut eszembe, nem fordítasz elég figyelmet a hangokra. A dunai pintyek mind csilingelve pinkelnek, pintyelnek, úgy beszélgetnek. A hangutánzó képességük különleges. A hívogatója személyre szabott, de amikor a hímek veszekszenek, akár a cinege dallamát is leéneklik. Több madárét is. Faluhelyen a legények pinty-dalversenyeket rendeztek fogoly madarakkal.

ÖE: – Ne mondd!

H: – De mondom. Nézz utána!

ÖE: – Akkor tehát?

H: – Akkor tehát. Éljenek a kánikulában elviselhetetlenül rosszkedvű, de szerethető férfiak, mondotta volt Zarathusztra széles mosollyal az őt kérdező gyönyörű, fiatal nőnek, aki, és sértetten bévágta az ablakot…

(a fészekaljról – 13.)

Az öregember előkészül. Reggeli program. Minden perccel kevesebb az ideje, hogy határozott jelét adja, rögzüljön a fiókák apró agyában, ide minden helyzetben jöhetnek, ha vész, ha eseti szorultság. Hozhatják a családot is, ha úgy alakul, a párjukat, azt se bánja, ha az anyós, após is velük. Eltolja a konyhaasztalt, hogy kényelmesen az ablakhoz érjen, kikészíti a hűtőből a csontkukacos dobozt, olívaolajba mártja a csipesz recés végét, hogy a csonti ne tapadjon rá. Figyeli, ahogy a szülők lebonyolítják az első reggeli futamot a dunai szünet előtt. Gondolja, nem változtatnak, harmadik napja eltűnnek másfél órára. Azt is gondolja, megírja a kedvesebb kisebbik nagyfiának, aki a madarak bolondja volt gyerekként, hogy a konyhaablakban pintycsalád, et cetera, et cetera. Tudja, a legkedvesebb kisebbik nagyfia gyerekei is odáig vannak a madarakért, úgy kellene megírnia, hogy a kicsiknek kedve támadjon meglátogatni a pintyeket.

Ezen gondolkodik, hogyan írja, hogy az unokáihoz is eljusson, mellékletként, lábjegyzetként, vagy egyenesen nekik, megvan mindkettő elérhetősége, amikor nyomást érez a mellkasában. Nagy levegőket vesz, hátrahajol, nyitni próbál a megszorult csatornán, mintha megcsavarodott volna mellében a légcsöve. Nem ér el a tüdejéig az oxigén. A légszomj nyomja befelé, az öregember nyomná kifelé. Nem segít. Mellébe markol a fájdalom, szorítja. Aztán a fájdalom éle elhagyja a mellét, a vállán korcsolyázva a bal könyökében áll meg. Az öregember megszédül, jobbal a konyhaasztal peremébe kapaszkodik, de elengedi gyorsan, hogy közelebb kerüljön a földhöz, mert ültében elbillen balra. Kiveri a víz.

Lassan lecsúszik a hokedliról, le a kőre, a kövön fekvő rongyszőnyegre. Térdel összegömbölyödve.

„Mi a jóisten ez?” – kérdezi.

Eszébe jut, hogy a csontkukacok dobozára vissza kell tenni a tetejét, mert kimásznak a kurvák a konyhaasztalra.

– „Más se hiányzik!” – próbál térdről felegyenesedni, de visszarántja a fájdalom. – „Várok keveset” – morogja, és oldalával lassan a hűvös radiátorhoz dől. Jó. Jó érzés egy kis hűvös a vékony pólón át.