Az öreg, farmotoros szürke busz begördült a megállóba. Csak ketten voltunk nagyanyámmal, alig szálltunk fel, s máris magunk mögött hagytuk a Sólyom utcát és a sarki kisboltot, ahol szinte mindent lehetett kapni. Mondjuk játék katonát éppen nem, de az meg mindig volt a Gálfi néni trafikjában.

– Ülj csak le oda! – mutatta az első szabad helyet nagyanyám.

Az ablakhoz húzódtam. A hajamról még csöpögött a víz, a zoknim viszont nem lett nedves, a piros gumicsizma megvédett, csak a térdemet sároztam össze, mikor túl nagy lendülettel gyalogoltam bele a járdán meggyűlt pocsolyák egyikébe.

Az üveg hamar bepárásodott, az ujjammal rajzoltam rá autót, kerítést és kövér szilvafát, azon át ismét ki lehetett látni. Éppen a zöldséges és cukrászda mellett gurultunk el.

Nagyanyám letette mellém a szatyrát. Egyik kezében az összecsukott ernyőt szorongatta, amit soha nem adott oda nekem, hiába kértem, mert féltett, nehogy kiverjem vele a szemem, a másikkal meg kapaszkodott.

– Mama, nem ülsz le? – kérdeztem, mikor a busz a templom előtti kanyarnál hirtelen nagyot fékezett.

Csak rázta a fejét, hogy nem, és arcát a vezetőfülke felé fordította. Nem igazán láttam, mit nézhet, meg annyira nem is érdekelt, mivel gyerek voltam, négyéves, és teljesen belemerültem a gondolataimba. Most éppen azt játszottam, hogy ez a busz hajó, kint meg veszett vihar dúl a tengeren.

Élénk képzeletű gyerek voltam, talán azért, mert sok időt töltöttem egyedül. Nagyanyám ugyan ott volt velem mindig, meg nagyapám is, de nekik akadt egyéb dolguk is, minthogy velem focizzanak, futkározzanak, vagy éppen kardozzanak, mikor úgy gondoltam, ha egyszer majd sárkányokat szeretnék kaszabolni, ahhoz gyakorolni kellene. Az utcában nem sok hasonló korú fiú lakott. A szemközti háznak hiába volt nagy kertje, Debrődi bácsiék piacoztak, mindenütt üvegház, palánta, ágyások sora, gyerekek számára tiltott terület volt az egész, az unokájukat, Zolit szinte sohasem láttam kint. Zsolti meg a szomszéd utcából jóval idősebb volt nálam, leginkább akkor hívott át, ha már nagyon unta magát. Mivel ekkoriban már olvasni is tudott, így ez elég ritkán történt meg.

A templom után nem sokkal következett a vasúti sorompó. A felnőttek gyakran morogtak, miért engedi le a bakter már negyedórával a vonat érkezése előtt. De ezzel nem mentek sokra. Idővel itt felüljáró épült, s nem túl gyorsan, mert akkoriban semmit nem kapkodtak el, viszont addig a buszok jó nagyot kerültek, számomra idegen és ismeretlen útvonalon jártak.

Most szerencsénk volt, hamar átjutottunk.

– Nemsokára jön a Kossuth utca – veregette meg a vállam nagyanyám.

Arca ráncos volt, mint a télvégi alma, ruhája sötét, kendője szorosan simult szürke hajára.

– Hol szállunk le, mama? – kérdeztem oda sem figyelve, mert nagyon lekötött az a sok autó, ami hirtelen feltűnt a buszunk mellett.

– A tanácsnál – mondta nagyanyám. – Tudod, a színháznál.

Fogalmam sem volt, hol vagyunk, de jó volt feljönni vele ide, és látni, hogy van más is, mint a mi kis utcánk, ahol akkora sár volt, ha esett, hogy a Gálék szürke Ladája is csak nehezen tudott végigmenni rajta. Itt meg emeletes házak nyújtóztak az ég felé, és óriási kirakatok mutatták, hol lehet húst, cipőt, ruhát, gyógyszert vagy éppen játékot kapni.

Mire megérkeztünk, az eső elállt, de a járda még fényes volt. Nagy lendülettel ugrottam le a buszról, nagyanyám viszont lassabban követett. Átfutott rajtam, hogy talán elfáradt, hiszen le sem ült, míg utaztunk. Megsajnáltam.

– Segítsek vinni a táskád, mama? – kérdeztem.

– Nem, dehogy, ez neked nehéz lenne – rázta a fejét.

Aztán hirtelen megölelt:

– Most el kell mennem. Vigyázz magadra nagyon!

S két egymást metsző vonalat rajzolt a homlokomra.

Szerettem volna megkérdezni, hova megy, miért, és mi lesz most velem, de ekkor megint zuhogni kezdett, olyan erővel, hogy percekig szinte látni sem lehetett. Mikor hirtelen elállt, az utca szinte teljesen üres volt.

Beleborzongtam, ahogy ott álltam teljesen egyedül ezen az idegen helyen, és csak néztem magam elé, immár fiatal, felnőtt férfi, s fogalmam sem volt, hogyan és hova is rohantak el így az évek.