Egy régi kínai legenda szerint egy festőnek mégis csak sikerült a lehetetlen: addig kísértette a sík felületre festett tükröződéseket, hogy megtörtént, amire vágyott, a saját és a környezetének megfestett képmásába való bejutás. Soha senki nem látta őt többé, ám ez lényegtelen ahhoz képest, hogy valakinek egyszer megnyílt az átléphetetlen határ – a vászon síkja, és átjutott a túloldalra.
Az atavisztikus irtózás a képtől és tükörképtől a fenti hiedelmekből is kibontható. A festmény és a tükör mágikus módon megkettőzi a valóságot, ráadásul olyan határhelyzeteket teremt, amik megmagyarázhatatlan szorongásokat kelthetnek az emberben. Mind a kettő olyan teret nyit meg, amelyet látni lehet ugyan, de belelépni nem – mint ahogy a túlvilágba sem, a halálba sem (nincs visszaút). A létezés egyedül a térben lehetséges, a tükörben és a festményben sem. A festmény-kép mindig látszólagos, még ha olyan, a tükör felületéhez hasonló pontossággal próbálja is rögzíteni a látványt, mint a reneszánszban, mint minden olyan festői irányzatban, ahol a perspektivikus ábrázolás illúziójával alakították a képi felületen a valóságot. A festmény állandó, a maradandóság képzetét kelti, a tükörkép szüntelenül változik és ráébreszt a valóság káprázatára, rejtélyes mivoltára, titkokkal telítettségére és tágasságára.
Gábos József munkája
A tükör valójában jó fényvisszaverő képességgel bíró sík vagy görbült felület, amelyen a fénysugarak a fényvisszaverődés törvényei szerint verődnek vissza és a visszavert fénysugarakból keletkezik a kép. A visszaverődés és az átlátszóság hat a keletkezett kép fényességére és színére. A tükör maga nem képalkotó eszköz, csupán a fénysugarak irányát fordítja meg. Az ókorban a tükör (speculum) a lelket jelentette, Platón és Plótinosz is tükörnek tekintették az emberi lelket. Számos kultúrában hitték, hogy a tükörrel a lelket csapdába lehet csalni és a tükörben tartani. A buddhizmus az ember létét a tükör által visszavert fényhez hasonlítja. A kínai hagyomány szerint a tükör véd a rossz szellemektől. Egyiptomban a tükör és az élet szavak megegyeztek. A középkorban a négy erény egyikét, a bölcsességet jelképezte. A zsidó tudósok írás közben mindig tükröt tettek maguk elé, a Bibliában az égi intelligencia, az isteni igazság és értelem megtestesítője. Viszonylag későn válik Vanitas (hiúság), a földi hívságok megszemélyesítőjévé. A XX. században a szimbolizmus és a pszichoanalízis jelképe lett. Jacques Lacan szerint a személyiségfejlődésben a tükör-stádium az én funkciójának kialakítója.
„Per speculum et in aenigmate” (tükör által homályosan) látunk és nem „facie ad faciem” (színről színre, szemtől szembe) Pál apostol szerint, azaz képtelenek vagyunk az isteni igazságok megismerésére, tudásunk – látásmódunk – tökéletlen.
Platón szerint a festészet nem más, mint tükör. Alberti a festészet feltalálójának a víztükörben önmagába szerető, majd virággá változó Narcissust tekinti (számos kiemelkedő kép témája Narcissus és a vízfelületen visszatükröződő arca, például Caravaggio, Nicolas Poussin, John William Waterhouse). A tükör a művész kézjegye Arasse szerint (lásd például Jan van Eyck Arnolfini házaspárját). A valóságos kép és a tükörkép viszony egyben az eredeti és a másolat viszonya, ez különösen a portré festészet európai történetében s ezen belül az önarcképek változásaiban követhető nyomon (utalok itt a hasonmás, azonosság és másság kérdésköreire). „Látom magamat, mert valaki lát” – állítja Sartre a Lét és Semmiben. A tükörképek „mintha” jelenségek, egyszerre elrejtőzés és leleplezés.
A tükörben új térbeli viszony teremtődik, mert a térnek azon részeit is képes megmutatni, amely valójában láthatatlan a néző számára. A tükör tere valós hely nélküli hely, valós helyet köt össze az irreálissal.
Húber András munkája
A modern és kortárs képzőművészetben a kép és a tükör metaforikus jelentései sokfélék, a történelmi és mitológiai hagyományokhoz is kötődnek, különböző esztétikai és szimbolikus aspektusai is változatosak, ellentmondásosak. A mimézis – és reprezentációs elméletek (megkettőződés, kép a képben, megsokszorozódás, befejezetlenség) mellett nem szorultak háttérbe a tükröződés elméletek sem (a tükröződés jelenségét az önmegjelenítés problematikájaként tárgyalják).
Szókratész mondja Platón Államában: festeni „nem is olyan nehéz dolog, sőt sokféleképp és egész hamar meg lehet valósítani; de talán a legkönnyebben úgy, ha egy tükröt veszel, s azt mindenfelé körülhordozod: így egykettőre alkothatsz napot és mindent, ami az égen van, földet, sőt nagyon hamar magadat, a többi élőlényt, használati tárgyakat, növényeket, s minden egyebet is megalkothatsz, amiről az imént beszéltünk”. A kortárs magyar képzőművészekre is érvényes a fenti megállapítás: így számos megközelítésben mutathatjuk be a tükör, a tükörkép, a tükröződés és a festmény közötti összefüggéseket. A XX. század a tér százada – sokféle gondolkodó következtetése szerint.
Gábos József Könyvtár sorozata az idő és az elbeszélés közötti közvetítés. A tükörben a változékony jelen idő, a festményben az állandó jelen idő létezik, a könyvekben pedig a beléjük zárt idő. A könyvtár a szellem tárháza, tudástár, kincstár, szent hely, időtlenség jellemzi, miközben egy adott kor tükre. „Szellemi és földi labirintus” (Umberto Eco), bonyolult és átláthatatlan, akár a tükörkép.
Húber András kő, fa, tégla szobrai és azok tükröződései (Kor-tükör, Lélek-tükör, Szív-tükör) mintha archaikus beavatási szertartás kultikus kellékei volnának. Nála a tükör utópia-hely valós hely nélkül. Ráállítja a fekvő tükörre természet közeli tárgyait, a tükör felülete mögött egy irreális virtuális tér képződik és abban homályosan, rejtélyesen, szűkülően tükröződnek a függőleges irányú és nagyon is kézzel fogható, anyagi mivoltukban jelenlévő objektumok.
Láng Eszter munkája
Láng Eszter Az emlékezet tükrében sorozata többszörös tükröződés. Egykor létező valóságos személyek tükörképei, fényképe, ablakfüggöny előtt és mögött kontúros és elmosódott láthatósága. A múlt elválaszthatatlansága a jelentől, az emlékképek bizonyossága és bizonytalansága. Az ablak és ajtóüveg és a lebbenő függönyök sejtetik a konkrét személy egykor volt teste, tömege, kiterjedése és az emlékezetben őrzött kép törékenysége, múlékonysága közötti kapcsolatot. Ott és úgy láttatja őket, ahol és ahogy talán sosem voltak, s így még hitelesebbek, mintha nem a transzformáció által láthatnánk őket.
Lieber Erzsébet Tükörfordítás I. sorozata Víz-tükör tükör, Tükörfordítás II. sorozata Szövegtükör-tükör. „A munkák alapjául vett vizuális képlet már önmagában is tükröződés mindkét sorozatnál, amiket néhány variációban tovább tükröztem” – írja a művek alkotója. A víztükör az álló vagy lassan mozgó víz sima vagy alig hullámzó tükröző, csillámló felülete, mely a fénysugarakat szétszóródás nélkül veri vissza. Narcissus óta a képzőművészek alaptémája, gyakran a lélek megtestesítője, a tudattalan szimbóluma. A szövegtükör a szövegszerkesztés alapfogalma, a digitális kultúrának is tartozéka. Különös önreflexivitás az egyik legősibb szimbólum (víztükör) és a posztmodern tükörszavak (szövegtükör) összekapcsolása.
Mózes Katalin könyvlapjain (Előttem, Valódi, Lágy) a héber és német nyomtatott imakönyvekből kitépett lapokon kollázs, akvarell, tus, különös tükröződések; a művész képzelőereje segítségével nem másolja, hanem újrateremtve utánozza a szürreális valóságot. Mintha megkettőzött alakzataival azt is kutatná, hogy mi van a tükör túlsó oldalán. Titokzatos, rejtélyes fekete felületei is a határhelyzetekre utalnak, például arra, hogy lehet fény a feketék alatt. A realitásból a festménybe kerülő figurák is megvilágítottak, tükörképük viszont árnyékolt, fénymentes, sötét térrészben mintha szellemalakok volnának a nem-létezőben. Árnyék, fény és tükör elválaszthatatlanok az európai és ázsiai kultúrában.
Németh Géza munkája
Németh Géza önarckép variációi (Árnyékban, Ablak mögött, Tükrös, Tükörbe néző) az önnézés, önmegismerés terepei, azonosság és másság keresése, a művészi identitás kettőzése. Nagyítások és kicsinyítések az utópisztikus tükörtérben, fény-árnyék játékok, a titkok rekvizitumai. A tekintet, melyben megjelennek a szemtükör tükröződései. Kendőzetlen szembenézések az idő lenyomataival az arcon, nem rejtőzködik. Önábrázolásaiban a világhoz való új viszonyokba helyezi bele magát, képei nem passzív másolatok csupán. Még ahol a tér, a tükör tere nem látszik, ott is tudhatjuk, hogy mit kellene látnunk.
Székelyi Kati Homályosan, tükör által című sorozatának már a címe is jelzi a művek erős kötődését, kötését az újtestamentumi szöveghez. Az egyik képen maga a művész is jelen van a szűkülő térben, amint kezében tartja a képkészítő eszközt (kettős tükrözés). A kész képeken a kaotikus, koszlott, riasztó valóság másolata, a magány lenyomata, a széteső idő tükröződése. A foltos falakon képkeret foltjai, a zsúfolt térben foltos, tönkrement vásznak, egykor volt festmények maradványai. Iskolai tablókép elmaszatoltan, az elmúlt idő rágta nyomokkal, árnyakkal. Metatoposzok és inkább Camus-t idézik: „ha a világ tiszta lenne, nem létezne művészet”, mint Pál apostol emelkedett tónusú szeretet-himnuszát.
Szemethy Imre Tükrök sorozatán a képnézővel szembeállított tükrök a kizárólagos jelenlevők. Ezeknek a megfestett tükröknek bármit elhihetünk, amiket a hagyományos mitológiák tudásként őriznek és közvetítenek a tükrökről: hogy megvédenek a rossz szellemektől (a kínaiak szerint), hogy a titánok tükrökkel ejtették csapdába Dionüszosz lelkét (a görögök szerint), hogy a tükörrel csapdába csalt lelkeket a tükörben lehetett tartani (az egyiptomiak szerint) és azt is, hogy a japán napistennő, Amateraszu tükre adta vissza a világnak a világosságot. Utópisztikus ábrándokként keveredik a festményeken szembeforduló tükrökön az ég és a föld, szemünk tükre is jelen van a virtuális térben.
Tenk László Kint és bent című festményén is többszörös tükrözés. A festő műtermében a festés kellékei az előtérben, mögöttük a művész háromnegyedes alakja a falon lévő tükörben, jobbra a festőállványon a megfestett kép, amelyen ugyancsak a művész látható a festőállványon lévő készülő kép előtt. Elég, ha Hermész Triszmegisztosz metaforáját idézzük a világ egységének csodájára utalva: „Ahogy fenn, úgy lenn, ahogy kint, úgy bent.” Ugyanez erősíti a fényekkel, árnyakkal és visszatükröződésekkel teli A fák tükre című festményt is.
T. Horváth Éva munkája
T. Horváth Éva Bohóc a tükörben sorozata és Tükrös csendélete még az eddigiekhez viszonyítva is új látványokat kínál másféle közegben. A képeken magukon megjelennek a tükrök és bennük tükröződve a geometrikus rendben a töredezett, olykor amorf formájú tárgyi világ. A festmény sosem valóságos, mindig fikció, idea, kitaláció, álom, ábránd, rajtuk a tükör nem is lehet valóban létező, csak másolat, leképezés, látszat, és pláne az minden, ami benne kicsinyített vagy nagyított, egyenes vagy fordított állású tükörkép. Kép a tükörben, kép a képben, mise-en-abyme: hasonlósági viszony az egyes részek és az azokat magába foglaló egész között.
Turcsányi Antal Visszanézője, Tükörtörője és Önképrontása expresszív torzói nemcsak a tükrök által torzított jelenések; a valóságos és elfogadhatatlan környezet deformálta alakzatok, organizmusok, melyek túlnőnek saját kereteiken. Sárkányfog-vetemény, nem lehet nem emlékezni a bizarr formák láttán a szörnyű és kétségbeesett ítéletre. Az antropomorf formák között szerencsére esendők is vannak, gyengeségeinkre figyelmeztetők.
