Abban bízom, hogy az Áramszünet előtti nyugati civilizáció fakó lenyomata rajzolódik ki mindabból, amit a pendrive-on tárolok. Próbálom megnyitni a fájlokat, mindhiába. Kíra a vállamra teszi a kezét, nyugtat. Végül az egyik műszaki szakember segítségével sikerül az adatok egy részét előhívni. Töredékeket, részleteket csalunk elő a körömnyi méretű adathordozóról. A szoftver, amely föltámasztotta őket a tetszhalálból, megszámozza és sorba rendezi a dokumentumokat: harminchárom file. Mindösszesen harminchárom. Nem is mindegyik teljes, némelyik csak a töredék töredéke. Mégis úgy érzem, ezekből a foszlányokból, bár inkább kevésbé, mint többé, rekonstruálható egykori otthonunk. Sovány reménység él bennem az iránt is, hogy ezek a cafatok az utánunk jövők hasznára válnak. Ha többre nem is alkalmasak, hát legalább halványan emlékeztetnek bennünket arra, amit elveszítettünk, fölidézik azt az aromát, azt az ízt, azt a szellemiséget, ami lételemünk volt egykor. Célom − egy szentimentálissá váló vénember célja −, hogy megőrizzek. Hogy nyomot hagyjak. Vitrinekbe hordjam egy civilizáció törmelékét… Célom továbbá, hogy az utolsó tíz évben megélt eseményeket rögzítsem. Le kell írnom, mi történt az Áramszünet Évtizedében (amely egyébiránt most is tart, hiszen Menedéken kívül nincs villamosság, legalábbis azokon a területeken, amelyekről rendelkezünk információkkal). Le kell jegyeznem a kisszerű csatározásokat, nemtelen harcokat, a vergődést, a szégyent, a megaláztatást: életem, életünk utolsó tíz esztendejét. S miközben ezt a történetet írom, a régről maradt fragmentumokat sem feledhetem, be kell illesztenem a régit az újba. Abban a sorrendben, ahogyan a véletlen, azaz a rekonstruáló szoftver előhívta a dokumentumokat. Reménykedem, hogy az Áramszünet előttről maradt szilánkokból és az Áramszünet után történtek leírásából összeáll valamiféle Egész…

(Részlet a Prológusból)


IX. fejezet

A tanya

A tanyán velünk, újonnan érkezőkkel együtt harmincnégyen éltek. Az eredeti lakosok közül huszonhatan Keve családjához tartoztak, négyen pedig a szomszéd tanyáról költöztek át, illetve ragadtak / maradtak itt. Úgy ítéltük meg, ezt így már elég erős csoportnak tekinthetjük, amelynek határozott vezetője is akadt, Keve édesapja, Kevin személyében.

Kevin jól menő vállalkozó volt az Áramszünet előtt Makón, fuvarozással foglalkozott és kocsmákat üzemeltetett. A famíliája, szerencsére, mindig hódolt az úri divatoknak, köztük a vadászatnak és a lovaglásnak, ezért fegyvernek nem voltunk szűkében. Négy ló is tartozott a háztartáshoz. Maga a tanyaépület nem volt nagy, de a melléképületekkel együtt elegendőnek bizonyult ennyi ember elszállásolására. Mivel az utóbbi évtizedben esztendőről esztendőre romlott az Isten háta mögötti vidékek közbiztonsága, s ez alól ez a hármas határ közelében fekvő terület sem számított kivételnek, Kevin apja bekeríttette az egész birtokot négy méter magas, szokatlanul erős acéldrótból font kerítéssel. Ezt a fajta drótot igen nehéz átvágni, ráadásul a kerítés mentén rottweiler kutyák járőröztek éjjel-nappal, a behatolóknak nem sok esélyt hagyva. Kevin apját az Áramszünet kezdete előtti napon temették, utána az egész család ide utazott Makóról, hogy elköltse a halotti tort, amit a szomszédos, romos tanya lakói készítettek. Itt érte őket (ahogyan Keve nevezte) a világvége. Miután a technika valamennyi vívmánya megszűnt működni, lovon derítették föl a környéket, s azok alapján, amit tapasztaltak, úgy döntöttek, arra rendezkednek be, hogy sokáig, talán néhány esztendőn keresztül is a tanyán kell maradniuk. Úgy gondolták, a rend a nem túl távoli jövőben – szerencsés esetben hónapok, a legrosszabb forgatókönyv szerint két-három év múlva – helyreáll, s úgy határoztak, addig nem mozdulnak. Dúskáltak az élelemben, krumpli és egyéb zöldségek lapultak zsákszámra a vermeikben, az ólakban disznók, a baromfiudvarban tyúkok és kacsák éltek, a birtok rétjein birkák legelésztek.

– A közösségi gazdaság egyre növekedett az Áramszünet előtti időszakban – magyarázta Kevin egyik este. – A telekocsit biztosan használta maga is. Tudja, az interneten kellett regisztrálni, az egyedül vagy ketten utazók másokat is elfuvaroztak, a költségeken osztoztak, mindenki jól járt. No, az áruszállításban is kezdett kialakulni egy ehhez hasonló szisztéma. Persze, a hozzám hasonló teherautósok nem nagyon örvendeztek, képzelheti. De amiért fölhoztam a témát, az csak annyi, hogy ezek az ügyletek mind a bizalom miatt jöhettek létre, a bizalmon alapultak, ami az emberi fajnak ugyanúgy alaptulajdonsága, mint a bizalmatlanság. Hol ez erősebb, hol az. E között a két véglet között hánykolódunk. Most a bizalmatlanság uralkodik rajtunk, holnap megint a bizalom. Ezért én a magam részéről hiszek abban, hogy nem tart sokáig a jelenlegi állapot. Legfeljebb pár éven belül újraszerveződik az emberiség. Talán pont ezekben a percekben kezdődik el a folyamat. Vagy már órák, napok óta tart. Netán egy hét múlva veszi kezdetét. De kezdetét veszi, az száz százalék!

Nem tudtam osztozni a derűlátásában, bár magamban elismertem, hogy fölöttébb hasznos így látni a homo sapienst és jövőjét. A saját jövőnkre nézve különösen üdvös az effajta optimizmus. Én azonban már az alaptermészetem szerint sem voltam soha bizakodó…

Közel egy évig, a természet négy pazar évszakán keresztül éltünk a tanyán. Nem kellett nagyon sokat dolgoznunk, gabonát egyáltalán nem termeltünk, mivel sem a szükséges eszközökkel, gépekkel, sem szakértelemmel nem rendelkeztünk. Krumplit ültettünk nagy mennyiségben, a kenyeret ezzel váltottuk ki, s a disznók elé is leginkább azt vetettük. A krumpliföld fölásása és a pityóka betakarítása adta a legtöbb munkát (csodálkoztam is magamon, hogy közel hatvan esztendősen milyen jól bírtam a strapát). A baromfiak nagyrészt zöldtakarmányon éltek, mi pedig javarészt belőlük. A tyúkok jól tojtak és több fészekalj csibét neveltek, joggal számíthattunk hát ízletes csirkehúsra a jövőben is. A birkák legeltek álló nap, önálló életet éltek, jöttek-mentek a birtokon kedvük szerint. Havonta egyszer vágtunk le közülük kettőt-hármat. Ezzel nem borítottuk föl a birkanyáj egyensúlyát, a szaporulat meghaladta a fogyást. Ősszel négy disznót dolgoztunk föl, karácsony előtt újabb négyet. Tíz kismalac született az évben, így a sertésállomány sem apadt.

A macska, aki a vasúti őrházban csatlakozott hozzánk, hamar betagozódott a birtok macskahierarchiájába. Naphosszat heverészett, bakalódott a többi bársonytalpúval, ha kedve szottyant rá, vadászott. Egeret, patkányt, mókust és madarakat egyaránt nagy számban fogott. Különös módon a kiscsibéket eszébe se jutott elkapni, nyilván az őslakos cicák okosították ki, hogy ha jót akar magának, kerüli azt, ami az emberé. Nemsokára teljesen eltávolodott tőlünk, legfeljebb havonta egyszer keresett meg egy kis simogatásra, játékra.

Szép, biztonságos élet lehetett volna ez, ha az idő múlásával Kevin természetének sötét oldalából nem mutatkozik meg mind több és több. Nyár elejére kiderült róla, hogy zsarnoki hajlamú férfiú. Családtagjaival sem bánt kesztyűs kézzel, velünk, a famílián kívüli nyolcakkal pedig kimondottan durván kezdett viselkedni. Unokatestvéreivel és sógorával együtt sosem dolgozott, egy fűszálat sem tett keresztbe, csak járőrözött egész nap. A fia, Keve néhányszor kérdőre vonta, miért vonja ki magát a nehéz fizikai munka alól. Kezdetben elengedte a füle mellett a szavait, július végén aztán egy szóváltás alkalmával egész egyszerűen leütötte. A fia segítségére siető anyát, saját feleségét ugyancsak állon vágta, az asszony az eszméletét is elveszítette néhány percre. Jómagam nem voltam tanúja az esetnek, Eleonóra mesélte később. Mindenesetre attól fogva sokkal óvatosabbak lettünk, igyekeztünk kerülni, illetve a minimumra szorítani az érintkezést Kevinnel és közvetlen környezetével.

Egy valamikor „nyári konyhá”-nak használt vályogépületben éltünk. A hajdani kamrában háltunk mi, Kírával, a nagyobbik helyiségben lakott Eleonóra és Dávid. Ha nem kellett dolgoznunk a földeken vagy az állatok körül, együtt múlattuk az időt vagy „otthon”, a kuckónkban, vagy a birtokon sétálgatva, a birkák gyapjába túrva, figyelve, ahogyan a rottweilerek föl s alá róják útjukat a kerítés mentén. Múltak a napok, hetek, hónapok fölöttünk.

Az ősz végén újabb öt jövevény állított be a tanyára, két férfi és három nő, Kevin egyik hajdani sofőrének vezetésével. A másik férfi a korábbi sofőr apjaként, a három nő közül kettő a testvéreként, a harmadik a nővérek barátnőjeként mutatkozott be. Szörnyű történeteket meséltek. A külvilágban tombolt az erőszak. Az élelmiszer fokozatosan fogyott, az emberek agresszivitása ezzel egyenes arányban növekedett. Jellemzően öt-tíz fős csoportokba verődtek össze, és túlnyomó többségük nomadizált: ahol ételt talált, ott megtelepedett addig, míg föl nem falta az utolsó morzsáig, vagy amíg el nem kergette a társaságot egy erősebb galeri. Akik magányosan vagy kettesével-hármasával ténferegtek, nem számíthattak hosszú életre. Egyes bandák szórakozásból gyilkoltak. Kevesen tudtak állandó bázist kialakítani maguknak. Néhány közösség szervezte csak meg úgy az életét, ahogyan civilizált emberekhez méltó. Ám ezek zártak voltak, idegeneket nem engedtek maguk közé. Régi gyárépületeket, jól védhető, bekerített területeket foglaltak el, őrszemeket állítottak, egyik-másik őrjáratokat, élelemszerző expedíciókat indított.

– Új középkor, sötétebb bármelyik korábbinál – dörmögtem a bajszom alatt (addigra sűrű szakállat és bajuszt növesztettem, mint a legtöbb férfi, a borotvapengék ugyanis gyorsan koptak, utánpótlásuk nehézkes lett volna).

Az ex-sofőrrel érkező nők igen szemrevaló teremtések voltak. Jelenlétüktől Kevin és a kuzinjai végképp megvadultak. Már egy ideje észrevettem, hogy vágyakozó pillantásokat vetnek Kírára is. Igyekeztek egyedül maradni vele. Figyelték, mikor nem vagyunk mellette, sem a szülei, sem én, s azonnal odasomfordáltak hozzá, megjegyzéseket tettek, próbáltak hozzáérni. Kíra azonban arasznyi pengéjű vadászkést hordott magánál. A hajdani „nyári konyha”, a lakásunk egyik sarkában, nyűtt vászontáskában leltünk néhány veszélyes eszközt, mikor beköltöztünk, köztük a kést. Úgy határoztunk, megtartjuk magunknak. Kíra a kés markolatát szorongatva, lebiggyesztett ajakkal, megvető tekintettel fogadta a férfiak bókjait. Megtalálta a kényes egyensúlyt, a férfiak nem érezték annyira sértőnek a viselkedését, hogy nyílt erőszakhoz folyamodjanak, annyira viszont kellemetlenül érintette őket a reakciója, hogy békén hagyják. Egyelőre tehát ügyesen elkerülte a konfrontációt. A sofőr húgai meg a barátnőjük óvatlanabbnak és naivabbnak bizonyultak. Tél elejére a három nő gyakorlatilag Kevin és hatalmi köre ágyasává vált. Kevét is ekkor vonzotta magához újra az apja, megosztva vele a nőket. Keve erkölcsi érzéke elbukott mardosó vágyaival szemben.

Nem csak az események ijesztettek, de már önmagában az félelemmel töltött el, hogy milyen gyorsan alakulnak át hétköznapi fickók basáskodó, a többieket gátlástalanul kihasználó és a megalázástól sem idegenkedő, a végtelenségig önző figurákká. Kevin metamorfózisa néhány hét alatt zajlott le, s unokatestvérei, a belső kör tagjai sem sokat hezitáltak, amint megtapasztalták, hogy így is lehet élni, nyomban sutba hajítottak etikát, empátiát, udvariasságot, a beléjük nevelt szociális viselkedés szinte minden elemét, és fölcsaptak hárembasának.

– El kell mennünk – jelentette ki Kíra valamikor 2030. novemberében. – Hamarosan rabszolgák leszünk. És nincs túl nagy hangulatom ahhoz, hogy ezek csoportosan dugjanak meg minden nap.

Tervezgetni kezdtük a távozásunkat. Nyilvánvalónak tűnt, hogy titokban kell elhagynunk a tanyát, magyarán szökni fogunk. Kevin nem engedett volna el bennünket, végtére is ismertük a tanya gazdagságát, tisztában voltunk a birtok néhány sebezhető pontjával, s mesélhetünk róla bárkinek… Azon kívül a munkaerőnk is hiányzott volna.

– Keve anyja kisírt szemekkel panaszkodott ma délután – mesélte egy januári estén Eleonóra. – Már a fia sem áll ki mellette, folyamatosan megalázzák. Óva intette Kírát attól, hogy egyedül kilépjen a házból vagy egyedül maradjon itthon, szerinte nem sokáig úszhatja meg.

2030 decembere és 2031 januárja cudar hideget hozott. Naphosszat a falak közt gubbasztottunk, csak az állatokat ellátni dugtuk ki az orrunk. Február elején aztán egyik pillanatról a másikra elolvadt a hó, a hőmérséklet húsz-huszonöt fokot emelkedett néhány nap alatt. A tanya lakóira még rányomta a bélyegét a téli tespedtség.

– Most kell olajra lépnünk – határoztam.

Úgy is tettünk. Egy csillagtalan éjjelen kiosontunk a kerítés nagykapuján. Elvben mindig őrizte valaki a belső kör tagjai közül, de jól tudtuk, hogy − akárki is legyen soron − hajnal felé általában lanyhul a figyelme, sőt, többnyire húzza a lóbőrt. Kíra ment előre. Úgy terveztük, ha az őr mégis ébren lenne, magára vonja a figyelmét. Amíg ajánlatokat tesz neki és megpróbálja becibálni a kapunál emelt kunyhóba, Dáviddal egy hirtelen támadással ártalmatlanná tesszük – ügyesen, sebesen, még mielőtt nyikkanhatna. Tervünk ezen a ponton kétség kívül sebezhető volt, szerencsénkre azonban nem kellett megtudnunk, sikerrel jártunk volna, avagy elbukunk: a kaput Keve őrizte, s úgy aludt, akár a tej.


File009: maganyos_george.docx

Amikor egy-két esztendeje egy reggel bekapcsoltam a gépet, sütött a nap, s ettől kellemes érzések ébredtek bennem. Mire a híroldalakat kezdtem böngészni, beborult az ég. Elborult a kedvem is menten, amint megtudtam, hogy Magányos George meghalt. Magányos George régi jó cimborám, másfél évtizede ismerjük egymást. Egy fotója áll az íróasztalomon, egy másikat a hűtőszekrényem tetején őrzök. Sosem találkoztunk az életben, mégis minden reggel beszéltünk pár keresetlen szót, miközben elkortyoltam a kávémat. Bélának, világtalan macskámnak is sokat meséltem róla. Az utca fölött, amelyben lakom, most sötét az ég, olyan sötét, hogy csak a szívem sötétebb. Magányos George fajtája utolsó képviselője volt, amíg élt, s vele együtt kihalt a galapagosi óriásteknősök egyik alfaja. Ez tény. Elszorul a torkom, ha ebbe belegondolok. Ez is tény. Ilyen lehetett, mikor elment Csingacsguk, az utolsó mohikán. Ezt érezheti a finnugrász, ha a hülye viccet hallja: no, hát a vótok azok már csak vó’tak! − Vajon lesz ember, aki szomorkodik majd, mikor az utolsó magyar szíve megáll? Hírt ad majd arról is a világháló? George komámat legalább szerették, százezrek zarándokoltak el hozzá, milliók kedvelték suta esetlenségét. És az utolsó magyarral miként áll majd a helyzet? És az utolsó európai? Egyáltalán, él itt még, fehérek közt, európai? − Odakinn eleredt az eső, eldöntöttem, hogy nem megyek aznap sehová. Csendben gyászoltam.


Bene Zoltán: Áramszünet
Kortárs Könyvkiadó, 2018
351 oldal, 3000 forint