Üres hordókba belenő a füst
Pipitérek tornyairól a harmat nem dől le, ahogy mellém te,
közöttünk csak tüskés nyelvű tehenek élnek,
könnyeiket bogarak isszák, pocsolyába csapnak a paták,
szarvak tövéből ki akar buggyanni a vér, hogy feketüljön,
hogy szalagos koszorúkat tartson az árokpart,
ide születtünk, itt lakunk, itt fut a postaút, itt húzódik
a lucernás mező, tegnap még erdő volt a falu helyén,
átokverte e táj, teli farkasok és vaddisznók veszedelmével,
tegnap még körmünket törte a sár,
ahogy egyik kézzel a bársonnyá duzzadó égbe nyúltunk,
mely tyúkhordó kányaként csibékre zuhant,
birsalma-sárga mellükből kiszívta a vért,
mintha egy menyétasszony térdei előtt vergődnénk,
tollas füvek üzennek így némán, udvarok s ólak nyílnak ki,
jönnek sokan a torony-árnyékból és nézik arcunkat,
nincs hozzájuk semmi közünk, tűzbe borult kazlakhoz,
vermek madárszárnyú gyíkjaihoz, vastag cövekekhez,
időhöz sem, temető ráncaihoz, hull a hold pora hombárba,
már nem is vesszük észre a szőlőtőkék karóit,
csak akkor, ha szívünkbe döfnek, mint a tőrök, markolatig,
a kocsma hunyó fénye, honnét kitántorodunk, kerítéseké,
pajtakapukra akasztott, parasztfonású hagymafüzéreké,
és a remény roppan, törten kiszakad, mint a szekérkerék,
micsoda lámpa füstölög a halandók ösvényén,
ahol a győztesek is elvesznek,
kénlapokat gyújtunk, üres hordókba belenő a füst,
micsoda álom nyom el bennünket a pincében, hófúvásban?
Egyedül nézzük végig
A befagyott ablakon túl hó, kályhánál ültünk, a szobában,
úgy látszott, mintha virrasztásos este lenne, nézzétek,
mintha utoljára látnánk az életünket,
nincsenek benne szobák, sem érzelmek, sem esők,
csak szelekbe fekvő szelencék, tájak, órák és gyűrűk,
eresz deszkáiba kapaszkodó döglött denevérarcok,
hasztalan keressük az erdőt, szarvasok jönnek éppen,
litánia-gyertyáik meglobognak egy falkányi csillag helyén,
mintha gőzt kipufogó tehénganéból emelkedne ki a nap,
vízkereszti mise csendes imája után köves lesz a föld,
testünkön megint felfakadnak a vadhúsos sebek,
a sár lábfejünk hátát beborítja,
cirok-teheneinket, a sok bolygót, a sok más holdat,
és kiszáll a mi szívünkből is az asszonyangyal,
már az összes éjszakát ismerjük, a kelyheket, az ostyákat,
a vásárolt sok almát, tojást, könyvet,
láncos botot szorongatunk a kezünkben, aztán eldobjuk,
mintha páskomokat dobnánk el magunktól,
a botok görcsös álma közt megtesszük,
Uram Istenem, ha tudnánk, miért is tesszük, ennyi volt,
most már visszafelé nincs út, minden lefoszlik rólunk,
nem számoljuk, amink elveszett, kévéket nyalábolunk föl,
és köröskörül minden egycsapásra száraz, mint a homok,
szinte alig emlékszünk rá, milyenek voltunk azelőtt,
a kályhát nézzük, belseje vörös selyemruhákkal bolondul,
látni akarjuk, ahogy lángolnak az akácfa tüzén,
ahogy távolodnak, ahogy a füstös függönyöket fújja a szél
szanaszéjjel szántott kertekbe, lökdösődő ludakkal teli tóba.
