A játéktér: szürke falak, mindhárom látható falon egy-egy szürke ajtó fehér kilincsekkel, egy csupasz villanykörte világít a színpad közepén álló hatalmas ágy fölött. Az ágyon feltehetően fekszik valaki, fejjel a nézők felé, de a nagy fehér párnát látjuk csak a feje alatt. Mellette az ágyon egy nő ül lehajtott fejjel, csukott szemmel.
A nő hirtelen felkapja a fejét, körbenéz mindhárom ajtóra sorban. Felugrik az ágyról, az ajtókhoz lép, hallgatózik.
Mi van? Ki van ott? Halló! Elbóbiskoltam. – Az ágyhoz megy, visszaül. – Ne haragudj, de tényleg, komolyan ne. Olyan hülye vagyok. Rád kellene figyelnem, én meg itt elalszom. Nem, ne mozogj. Feküdj csak nyugodtan. Ne is szólj, majd én beszélek. Emlékszel, mennyit utaztunk régen, akkor bezzeg hallgattam, néha órákon át, a kocsiban. Jó volt veled akkor. Suhantunk a tájban, hegyek mögött, folyók mellett, városok és kis falvak között. Nem számított, hol ér az este, egyszer használatos pólókat vettünk, mert nem volt hol mosni, emlékszel? Mire hazaértünk, volt már vagy két tucat, mindenféle színben. Meg a szállodák… Szerettem minden éjjel friss ágyneműben aludni, és szeretni, persze, azt is. Jaj, meg a reggelik! A svájci nyanyára emlékszel? Egy szelet kenyeret adott a kis darab vajhoz meg az ócska kávéhoz. Aztán egy bolhát találtunk az ágyban. Bolha Svájcban! Úristen! Szép idők voltak azért mégis. Hiányoztak sokáig a nagy utazások… Na, mindegy. Nem nosztalgiázok itt. Van elég bajunk, igaz? Hát igen, főleg neked. Most éppen. Mert nem eszel. Enned kellene. Itt fekszel már három hete, és nem eszel. Még jó, hogy legyengültél. Az összes sejted éhes! Üresen rohangál benned a vér, nincs benne tápanyag. Én nem akartam, hogy ez legyen. De komolyan. Tényleg nem. Egyszeriben csak ez lett. Hidd el, nem haragszom. Már nem. Mit mondhattam volna, mikor kiderült, hogy a barátnőmmel csalsz… meg. Jó, jó, ne is mondj semmit, ne kezdjük újra, tudom, mit akarsz mondani, hát persze hogy nem igaz. Naná, hogy nem. De tudod te, mit éreztem akkor, megláttam az sms-ben, hogy te meg a Mari. Nem nemnemnemnem! Ne szólj semmit, meg se nyikkanj. – Megigazítja a párnát – Csak feküdj nyugodtan. Szedd össze magad, legalább most, ha már akkor nem voltál képes rá és tudtál őszinte lenni. És tudod, mi fáj? Tudod te, mi fáj a legjobban az egészben? Hogy pont akkor! Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. A vizsgáim előtt. Három év! Úristen, de micsoda három év! Elmondjam, milyen volt egy napom akkor, amikor te a Marival ültél füstös kis kocsmákban meg ki tudja hol? Most mondjam el? Nem, nem mondom el. Úgyse érdekel. Figyelsz rám egyáltalán? Na, jó, elmondom a hajnali kelést, a gyerekekkel az oviba rohanást, a melót, a főnök jópofizásait, a kolléganők kis problémáinak meg se hallását, az ebédidőben a szendvicset, a rohanást az oviba, aztán haza, a vacsoráztatást, a felmosást, a mosogatást, a könyvet, ahogy esténként kiesett a kezemből, másnap ugyanez, csak még hozzá a suli, hol voltál te közben? Ja, hogy te is ott voltál? Észre se vettelek… Jaj, bocs. Már megint, nem akartam. Tudooom, nem erre vágysz most. De azért azt látjuk, hogy nem a Mari ül itt most melletted, hanem én, igaz?
Igaz. Itt ülök és cseszegetlek, pedig mindegy már. Ami megtörtént, megtörtént. Most mennem kell. Rohanok.
Feláll, az egyik ajtóhoz lép, visszafordul.
A lélegzeted, a vérnyomásod, a szívverésed, a hőmérsékleted, mindent az agyad vezérel. De mi vezérli az agyad? Erre gondoltál már?
A nő kinyitja az egyik ajtót, félig kilép, mikor megcsörren egy mobil valahol a szobában. Lassan visszafordul, óvatosan beteszi maga mögött az ajtót, lábujjhegyen osonva keresgélni kezdi a telefont, végül az ágy alá mászva megtalálja, felveszi.
Hallóóó! – leül a földre, hátát az ágynak támasztja – igen, igen, igen. Jól van. Vagyis nincs rosszabbul. Rendben, megvárlak. Maradok addig, míg ideérsz. Igyekezz, kérlek. Szia.
A nő ott marad ülve.
Hol is tartottunk? Ja igen, az agyad… tudom, hogy mindent meg tudsz magyarázni, ezért is ne szólj most semmit. Neked se jó, sok energiát igényel a gondolkodás. Pihenj csak. Majd én, majd én beszélek. Az az igazság, hogy én sem figyeltem rád eléggé. Mikor minden rendben van, vagy úgy látszik, hogy rendben van minden, akkor hajlamosak vagyunk elfeledni, mi volt: amikor nem mentek jól a dolgaink, vagy mi lesz: ha majd megint rosszabbra fordul az életünk. Nem az agyban kell kutakodni tehát, hanem a szívben. Mindegy, mi volt, mindegy mi lesz, ami van, az az egyetlen bizonyosság. Itt és most. Itt fekszel, itt ülök, ez: van. Azért azt nem hittem, hogy belebetegszel. Jó, tudom, én mondogattam mindig, hogy ha nincs rendben a fejben valami, akkor megbetegszik az ember. A problémák elől a betegségbe menekül, egyik rosszból a másikba. Pedig, mindig van remény. Szamárság lenne feladni. Meg bűn is. Talán. Emlékszem, kislány koromban, egy kicsi falu mellett, volt pár ház az erdő mentén. A helyi srácok meg egy pesti fiú esténként, mikor nagyanyáink kiültek a házak előtti kispadokra beszélgetni, hol az egyik ház, hol a másik ház előtt, szóval pont akkor, ezek a srácok irgalmatlan kerékpárversenyekbe kezdtek és különféle produkciókba a bringákkal, felverve a port az útról, hogy köhögniük kelljen az idős asszonyoknak akkor, és hogy csendes beszélgetésükből kikiabáljanak a gyerekeknek, hogy: – most aztán már elég, ami sok az sok! Ezeken az estéken én a szemem sarkából figyeltem az öcsém haverját, a pesti fiút, akinek a legjobb bringája volt, bordóra lakkozott felnőtt gép, fehér sárhányókkal, a vázon arany csík futott végig, emlékszem, élesen csengetett, mikor egy vonalba ért velem, aki ott ültem Nagyanyám szoknyája mellett, a farönkökből összetákolt padon. Figyeltem és reménykedtem, hogy egyszer megáll, leszáll a gépről, odajön hozzám, talán mond is valamit, de mindenképpen tanújelét adja annak, hogy észrevett, hogy meglátott egyáltalán. Tudtam, persze hogy tudtam, hogy az egész produkció, a fékezések és farolások, a porfelhőben megszólaló csengő csilingelése, mindez nekem szól, de még is, a bizonyosság, hogy oda mer jönni, hogy meg mer szólítani, hogy aztán másnap, vagy talán már aznap este együtt sétáljunk az erdőszélen szamócát vagy szedret eszegetve, és beszélgessünk, aztán a sötétség leple alatt talán csókolózzunk is, hogy megöleljen, szóval ez hiányzott. Reméltem, persze hogy reméltem, hogy így lesz. Egyszer. Majd. A következő nyarat is így vártam már, rögtön szeptemberben várni kezdtem, és mondhatom, nagyon lassan telt el a tanév. Aztán ahogyan minden évben, eljött a tavasz és a nyár is, csak a pesti fiú nem jött többé nyaralni, mert a tél elvitte pár hónapon belül a nagymamáját. Szorosabban öleltem esténként a padon az én nagyim, miközben reméltem, hátha egyszer felbukkan mégis, talán ellátogat a temetőbe, és kijön ide is, a házsorhoz, az erdő mellett. Nem jött, persze hogy nem jött. Aztán egyszer, évekkel később megláttam Pesten. Hosszú haja miatt alig ismertem meg. A Deák téren álldogált, az Evangélikus templom előtt, sűrűn az órájára pillantva. Vettem egy mély lélegzetet és elindultam felé, de ekkor egy lány ugrott a nyakába, összeborzolta a hosszú haját, magához húzta, aztán megcsókolta, és mentek. Akkor volt az, hogy szétfoszlani éreztem valamit a fejemben. Mint mikor a fehér kalács belét szeded szét két ujjal, húzod a foszló szálakat, melyek csak nem akarják engedni egymást. Na jó, befejezem, mit érdekel téged, mi volt velem annak idején. Nézzünk ki inkább az ablakon.
A nézőtér felé fordul, egészen közel jön, a színpad szélénél megáll.
Látod, egyetlen éjszaka alatt virágba borult a cseresznyefa. A fehér virágpamacsok között alig látszanak az apró zöld levelek. Látod? Fújja a szél az ágakat, hajladozik az egész fa, pompásan látszik a felhőtlen kék ég előtt, táncol a fa, integet, alatta a kiskutyák rohangálnak, fel-fel ugrálva a fa szürke törzsére, most megállt a szél, az ágak még ringatóznak kicsit…
Visszasétál az ágyhoz.
Basszus, miért is a Mari? Pont a Mari? Hogy mondod?
Közel hajol az ágyban fekvő alakhoz.
Hoogymondood? Sehogy? Nem beszélsz? Nem is véded magad? Csak lapítasz itt, mint varangy a kasza alatt? Mert szebb? Fiatalabb? Okosabb? Nagyobb a melle? Nem, az nem. Látod, vannak előnyös oldalaim…
Kihúzza magát, végigsimít a pólóján.
…nekem is… Vagyis voltak még, akkor. Húsz éve. Húsz éve, hogy lefeküdtél a Marival, és csak három hete tudtam meg. Csak három hete. Mit tehettem volna? Jó, neked estem, persze hogy neked estem. Ki nem esett volna neked? A Mari nem esett volna neked, ha vele történik ugyanez? De velem történt, pont velem! Az egész életünk egy nagy, egy bazi nagy kérdőjel lett! Mi volt a húsz év alatt? Hányszor? Mikor? Kivel? A Mari megvolt végig? Az utolsó percig? Ezek a kérdések! Ezek az átkozott kérdések, ahogy három hete minden álmomban elém áll valaki, és rákérdez: ebben bíztál? ebben bízol? ennek hiszel? ennek a szaralaknak? Vak voltam. Vagy vak akartam lenni. Vagy csak egyszerűen hittem neked. Bíztam benned. Nem kellett volna – nem kellett volna, hát persze hogy nem kellett volna. De hogy lehetett volna bizalom nélkül? Hogyan?
Feláll, előre jön a színpadon, sokáig a távolba néz, figyel.
Hallod? Hallod a zenét?
Táncolni kezd.
Milyen könnyűnek érzem magam, ha táncolhatok. Mindig is így volt. Belefeledkezni, beleérezni, engedni, hogy összeolvadjon bennem a mozdulat és a zene.
Abbahagyja a táncot.
Te ezt soha se érezhetted. Kár. Kár, hogy egy kicsit se tudtál táncolni. Hol is hagytalak abba? Hol veszítettelek el? Ja igen, a bizalom… Emlékszel, mikor először mentél Berlinbe? Emlékszel arra a hétvégére? Egyedül maradtam otthon a gyerekekkel. A barátod, az a híres alak kijött, meglátogatni. Hát igen, akkor történt meg először. Hiába csukod be a szemed, akkor is elmondom. Igen. Megcsaltalak. Akkor. Először. A barátod, az a híres aztán három hétig nem mert kijönni hozzánk, pedig korábban állandóan odajárt. A nagyon bátor! Emlékszel? Azon a télen a Várban sétáltunk négyesben, és ez a nagyon bátor barátod hógolyóval bedobott egy ablakot véletlenül. Hogy szaladt el onnan, mi meg nevettünk… Emlékszem, szóvá is tetted akkor, vajon miért nem jön mostanában. Hát azért. Most elmondtam. Kíváncsi vagy, még mi történt a húsz év alatt? Mikor, kivel, hol? A miértre lennél inkább kíváncsi. A miértekre.
Elaludtál? Ne tettesd magad. Tudom, hogy nem alszol. Huszonöt éve hallgatom a szuszogásod. Azt hiszed, nem érzem, hogy ébren vagy? Hát érzem. Ahogyan éreztem mindig is, ha hazudtál nekem. Jó, persze, te soha, te aztán soha nem, te szent ember! Ennyire hülyének nézel még most is? Na, figyelj ide: elválok tőled. Most. Nem hat meg, hogy az ágyat nyomod. Nem tudom, mi vett le a lábadról ennyire. Nem is érdekel. Végeztem veled. Ennyi volt. Normálisan akarok élni. Tovább. Bizalomban. Szeretetben. Nem tudok már hinni neked. Most, hogy elmondtam, te sem hihetsz már nekem. Nem bízhatsz meg bennem. Annak az időnek már vége.
Biztosan szeretted a Marit. Totál szerelmes lettél, igaz? Belezúgtál. Vagy magába bolondított. Simán el tudom képzelni róla. Na, nem most, a mostani Marira egy percig se lennék féltékeny. Összeesett. Te is úgy találod? Összezuhant, mióta meghalt a férje. Isten nem ver bottal. Csak vicceltem. – Felnéz az égre – Bocs! Hát igen, nem törődtem veled sokat akkoriban. Tudod, a gyerekek meg az egyetem sok volt nekem. Persze, akkor nem tűnt soknak, csak így utólag, visszatekintve. Akkor minden kevés volt. Kevés volt az idő. Rohantam csak, állandóan rohantam. Azért voltak szép napok közben. Emlékszel? Korzika. Sosem foglaltál szállást nyaralás előtt. Képes voltál nekivágni két kisgyerekkel, országokon át, tengeren át. Hajnalban érkeztünk meg a szigetre. Az egész nap azzal telt, hogy megkerültük a sziget „kalapját”, és sehol egy apartman. De még egy szoba se. Semmi. Aztán a nap végén, mikor már majdnem elváltunk, egy különálló kis tengerparti apartman. Csak hogy neked lehessen igazad. Aztán a hét közepén, mikor kint borozgattunk a teraszon, és bementem betakarni a gyerekeket, és megláttam a falon a skorpiót, emlékszel, ahogy agyonverted a cipősarkaddal, aztán odahaza utána néztél, miféle volt. Egy mérges fajta, halálos. Láttam rajtad, hogy rosszul vagy a gondolattól, hogy mi lehetett volna.
Nem tudom, mi történt. Nem tudom, miért jött közbe az Asztalos, aki nálunk dolgozott. Jó pasi volt. Talán csak ennyi. Nem tudtam elképzelni, hogy csak te leszel az életemben, csak te és senki más ezentúl. De szerettelek. Akkor még szerettelek. Komolyan. De tényleg. Fontos voltál nekem. Még veled akartam élni. Csak közbejött valami. Te gyanakodtál, én azt mondtam, nem volt közöttünk semmi. Ez igaz volt, tényleg nem volt közöttünk semmi. Szó szerint: semmi. Aztán később a kollégámmal… abba csak belemenekültem. Olyan magányos voltam. Megértett. Vigasztalt. A környékbeli szállodákban, amiket sorra látogattunk,nehogy lebukjunk. Hülyeség volt. Már tudom. Értelmetlen, de jó. Izgalom volt. Vadság. Fékezhetetlen ösztön.
Más nem volt. Komolyan. Ennyi. Most elmondtam, mert most már mindegy. A Mari annak idején nem vett el tőled. A pasik sem. Maradtunk: együtt. Most mégis jobb, ha befejezzük. Van még pár jó évem. Talán neked is. Nem akarom ebben a bizalomhiányban leélni.
Megigazítja a párnát.
Nincs mit tenni. Lehetett volna másként, de így lett. Pontosan így.
Megcsörren a telefon. Felveszi.
Halló, igen. Nem. Na, ne csináld, hogy nem jössz ide. Már egy órája el kellett volna mennem. Nem hagyhatom itt egyedül. Most nem. Ha nem voltam vele, amikor szüksége lett volna rám, akkor legalább most. Ennyit megtehetek. Igen, megmondtam neki, hogy elválok. Nem szólt semmit. Itt fekszik, lehunyt szemmel. Nem szól semmit. Igyekezz, kérlek.
Nem szólsz semmit. Csak fekszel. Ezzel büntetsz. Oké. Megérdemlem. Egyszer megütöttél, emlékszel? Svájcban, egy szállodában. Nagyon felhúztalak valamivel, és pofon vágtál. Bezárkóztam a fürdőszobába, és bőgtem. Az ajtó alatt becsúsztattál egy levelet, hogy szeretsz. Emlékszel? Tényleg szerettél? Semmi nem úgy volt, ahogyan ma visszaemlékszünk rá. Másik világban élünk egy ideje. Akkor, régen egy világban éltünk, együtt.
Tegnap lent voltam a Balatonnál. Ültem a parton, néztem a vizet, ahogy habzó hullámai megtörtek a fényes sima köveken, a fűszálakat, ahogyan rezegtek a szélben, éreztem az üde tavaszi szellő ölelését. Tiszta, szép idő volt. Napsütés. Horgászok. Nem bírtam ott maradni. Be kellett mennem a házhoz, a kertbe, a magas fűbe ledőlni, százszorszépek és ibolyák közé, nézni a kiszáradt diófát, ahogyan legfelső ágain kihajtottak a levelek, nézni, ahogyan kapaszkodik az életbe, letört ágakkal, görbén, de élni akar. Micsoda remény, ami az égbe nyúló ágakig felviszi az éltető nedveket, miközben korhad szét az egész fa, már évek óta élő halott…
Ne haragudj, elkalandoztam megint. Meg kellene beszélnünk a dolgainkat, nem gondolod? Hogy mi lesz. Hogyan lesz. Legfőképpen pedig mikor. Mikor költözöl el. Hú, emlékszel, amikor odaköltöztél hozzám? Egy sporttáska először, aztán egyre több minden. Csak néztem, ahogyan belaktad magad a lakásomba. Nem, nem volt rossz, ellenkezőleg: csupa újdonság. Festmények, fényképezőgépek, könyvek. Szanaszét mindenütt a te dolgaid. Aztán a fejembe is beköltöztél. Ott voltál minden pillanatomban. Csak akkor voltam egyedül, ha táncoltam. Akkor voltam szabad egészen. Hát most majd megint szabad leszek. Tudod, azt mondják, akkor kezdődik az élet, ha a kutya megdöglött és a gyerekek kirepültek. Hát így.
Azt nem tudom, veled mi lesz. Meddig akarsz még itt feküdni? Szavad sincs az egészhez. Bevágtad a durcit… Na jó, értem én, semmi kedved vitatkozni. Csak tudod, megy az idő. Előre megy, nem megy egyetlen tapodtat se hátra. Minden pillanatnak megvan a maga értéke. Tudod, nekem már egy ideje az idő változása a fontos. Ahogyan a meglévő dolgok átmennek abból az állapotból, amiben vannak, abba az állapotba, amiben lehetnének. Közben mozognak előre. “Az idő értelme nem (mint gyakran gondoljuk) a múltnak a jelenbe, majd a jelennek a jövőbe történő felfoghatatlan átalakulásából áll, hanem ellenkezőleg, a lehetségesnek – mely az egyedüli képzet, amit a jövőről alkothatunk – szakadatlan átváltozásából egy adottságba, mely magának a jelenünknek a definíciója, s amely maga is múlttá alakul, ahol egyesek szerint megsemmisül, mások szerint beteljesül.” Ezt nem én mondom, ezt olvastam, Louis Lavelle-nél.
Minden változik, változunk a mindenben mi is. Te például egészen bizonyos, hogy nem maradhatsz itt örökké az ágyban. Valahogyan el fogsz kerülni ebből az állapotodból innen. Vagy magadtól, vagy más hozzásegít, hogy elkerülj. Hidd el, csak idő kérdése az egész.
Azért van még pár dolog, amit nem tudsz. Ha már így benne vagyunk, elmondok még egyet. Csak hogy jól láss engem, most, amikor már elválnak útjaink. Csak hogy pontosan láss. Még nem házasodtunk össze, mikor Szegedre mentem vonattal, valami egyetemi ügyet intézni. Kellemes őszi nap volt, a kora délelőtti napfény ritmusosan szűrődött át a töltés melletti fák koronái között, ugyanabban az ütemben, ahogyan a kerekek kattogtak. Mintha a fénynek lett volna hangja. Kevés utas volt a vonaton, a fülkében, ahova felszálltam, csak egy fickó ült egyedül, menetirány szerint, az ablaknál. Jól nézett ki. Kifejezetten jó pasi volt. Talán túlzottan jó, gondoltam. Fejét a fehér vászontakarós fejtámlának döntve nézett ki az ablakon. Már egy órája együtt utaztunk, látta, hogy figyelem, de nem szólt. Aztán egyszer találkozott a tekintetünk. Néztem bele a szemébe és olyan volt, mintha valami erő húzott volna egyre beljebb, mintha az én szemem már nem is a szemem lett volna, hanem valami önálló életre kelt test, amit átölelt, simogatott és egyre csak húzott maga felé a tekintete. Percekkel később már csókolóztunk. Újabb percek múlva úgy ölelt, mintha már éveket töltöttünk volna együtt. Minden érintése célba talált, a nyakamon, a fülemen, a pulóverem alatt a bőrömön. Belefeledkeztem egészen a pillanat örömébe. Nem tudtam szabadulni a varázslatból, nem is akartam persze. Aztán a vonat fékezett, ő elengedett, felkapta a dzsekijét és leszállt. Vissza se nézett, csak ment az állomás épülete felé. Valami kis állomás volt, sárgára meszelt fallal, zöld ajtó- és ablakkeretekkel, sárga kavicsokkal az épület előtt. Egyetlen leszálló volt: ő. Egyetlen ember állt a peronon, egy gyönyörű szőke nő, fehér ruhában, egy kislánnyal a karján. A kislány is gyönyörű volt és ő is fehér ruhát viselt. Néztem őket. A vonat lassan elindult, épp, mikor ő odaért hozzájuk. Szegedig sírtam. Aztán a visszaút, este, mikor te vártál a pályaudvaron, mikor a nyakadba ugrottam, mikor megöleltél és megforgattál, mikor hazamentünk és végig csak néztelek a kocsiban, azt gondoltam, igen, te vagy az én emberem. Még is inkább te, mint bárki más. Veled akarok élni. Csak veled. Mindétig.
Nem kellett volna elmondanom. Most bizonyosságot leltél magadnak. Általam. Hogy jogod volt a Marihoz. Hát nem volt jogod. Mert én szerettelek végig. Mindegy mi volt és ki volt közben. Mert én…
Sírni próbál, de nem tud. Dörzsöli csak a szemét, nem gördül le egyetlen könnycsepp se az arcán.
Elfáradtam. Belefáradtam. Nem bírom már veled. Elutazom. Még ma. Jön a lányod, őt még megvárom, addig nem hagylak itt, míg ide nem ér. Maradjon ő veled. Ameddig bír. Én elfáradtam. Te is, tudom. Három hét az három hét. Sok ez nekem…
A Nő feje lehanyatlik, majd hirtelen felkapja. Feláll, az ajtókhoz megy, sorra megnyitja őket.
Mi van? Ki van ott? Halló! Elbóbiskoltam.
Az ágyhoz megy, visszaül.
Ne haragudj, de tényleg, komolyan ne. Olyan hülye vagyok. Rád kellene figyelnem, én meg itt elalszom. Nem, ne mozogj. Feküdj csak nyugodtan. Aludj csak. Aludj.
Feláll, a színpad elejéhez jön, lassan énekelni kezd.
„Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?
Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.
Mivé legyek most nélküled?
Hová megyek, így nélküled?
Te meg csak ülsz, fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?…
Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerint!
Nagy lesz az út, de mi ugye mégse várunk?
A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az a régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.
Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja.
Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk,
Nagy utazás az életünk…”