Nyirán Ferenc kötetét olvasva igazán megtapasztalhatja az olvasó a közismert mondás valóságát: a szavaknak ereje van. A költő szavai néhol vigasztaló, felszabadító vagy éppen megkötő, lebilincselő erővel bírnak. Egyszerre taszítják a mélybe és emelik fel a lírai ént már maguk a leírt és általa kimondott szavak, képek, illetve a mögöttük rejlő jelentésréteg. Ez utóbbi kifejezés különösen helytálló, hiszen az emberi érzetek, tapasztalatok és érzelmek sokszínű palettáját mutatják be versei, az előtörő jelentéseket nem lehet egyetlen síkban értelmezni.
A kötetindító vers remek példája a természet nyugalmát árasztó daraboknak. „Itt süt a nap, színes, / őszi falevelek hullanak / vállamra.” Egy már berendezett, természetközeli élethez és annak napi rutinjához szokott a lírai én. Azonban nemcsak a favágás, a gyümölcsök és az erdei vadak töltik ki mindennapjait, hanem egy egyes szám második személyű megszólított is. „Kávét főzök, töltök neked is.” Már a megszólítás második alkalmával ellentétes érzelmek feszülnek egymásnak: „Beszélek hozzád az / egyedüllétben, sorolom, / amiket nem hallgattál / meg”. Egyaránt lehet helyzet- és lélekábrázoló vers is a Tudatom, jól vagyok című kezdő vers, ugyanakkor a kötet teljes ismeretében már érezhető az előre való utalás gesztusa is mind a kötet témáját, mind a hangulati jellegét illetően. Talán ennek utolsó sorát is érdemes ehhez hasonlóan vizsgálgatni: „Egy utolsó rönköt dobok / a tűzre.” A kötet megírásával, magában a kezdő vers utolsó sorával is a lírai én az elengedésnek ad hangot, szerez hozzá elegendő erőt és kitartást, állít ennek ezúttal emléket. Erre irányítja a figyelmet már az első rész számára kijelölt, Az elengedésről cím is. Még a motívumokat, toposzokat, ábrázolt léthelyzeteket megelőzve jelzi a költő, mit is szán egészében kötetépítő, de annál inkább az első versciklus vezérelemévé.
Az érzelmek vegyes voltát szemlélteti az ellentétek alkalmazása több versben is. Akár a részekre bontott kötet egységét is képviselhetné ez a költői eszköz, hiszen túlmutat ezen a szerkesztett töredezettségen, ugyanolyan jelentőséggel lép fel minden egyes versciklusban. Ugyanakkor a megjelenő egyes ellentétek az egyszerű képként mozgósítható színektől egészen a már abszurdnak tűnő lírai én képzeletéig számos szinten nyomon követhetőek. Ennek következtében az elemző és kutató kritikai szem a kötet végére egy-egy szín megjelenésekor azonnali asszociációt teremt egy mélyebb megértésre. „Fekete-fehérré fakult színes álmaim / a hajnali szellőztetéskor kidobom”, indítja az Egy fényképre című verset a költő ezzel a sorral. Megszemélyesítve az egykori színes, mára már annál inkább letisztult, fakó, fekete-fehér álmait a lírai én a hajnali szellőztetés képével engedi el. „Fekete-fehérré fakult színes álmaim / a hajnali szellőztetéskor kidobom, / menjenek hozzád, úgyis rólad szólnak –”, folytatja versét a költő, ám a gondolatjellel a harmadik sor végén meg is töri a kialakuló gondolati és szerkezeti egységet. Az olvasó akaratlanul is egy elcsukló hangot érzékel, amely újra nekifut az emlékek és vele járó érzelmek megrázó valóságát átélve megszólaltatni ezt a bizonyos hangot. A Relax című vers ötödik sorában alkalmazott gondolatjel is hasonló hatást kelt: „mire a felolvasásra megyek, / ahová te nem jössz el, pedig én csakis miattad –”.
A lírai én több versében is egyes szám első személyben szólal meg, ugyanakkor számos alkalommal az egyes szám második személyű ragos formák utalnak a „kedvesére” is, az egykor szeretett, már feledést kívánó nőre. Számottevő ellentét a szeretet és a gyűlölet érzésének kettőssége a versekben, valamint a lírai én lelki világában egyaránt. Szinte megszemélyesíti az átélt érzelmeket, átadhatóvá, a valóság egy darabjává próbálja tenni, amellyel nemcsak felszabadul maga a lírai én, hanem olvasói is képesek azonosulni vele.
A színek szerepe nem marad el a második, Álomzúzás című részben sem. Az ebben szereplő versek azonban formailag eltérőek, egyrészt címük, másrészt grammatikai szerkezetük tekintetében. A verscímek sorszámokkal fejeződnek ki, mintha a versek számával az álmok mennyiségi mutatója is jelölve lenne. Az első olvasat még nehezen követhető, ugyanis igen ritka a mondatvégi írásjel vagy a mondatot tagoló vessző alkalmazása, ahogyan a kezdő mondatot sem jelzi a költő külön a nagy kezdőbetűvel, azaz megbontja a szokványos, bevett mondatformulát. Az első három verset elemezve egyetlen mondatzáró pont jelenik meg, mégpedig a harmadik vers utolsó sora végén. Ezzel a három különválasztott vers egy mondatként is megállja helyét. Sokféle helyzetben, akár állva a buszon is, illetve sokféle helyzetről álmodik a lírai én, mégis a legtöbb álom az egyes szám második személyű megszólított körül bolyong, „én álmodtam rólad azt / hittem már kigyógyultam / belőled”. Már a találkozás pillanatáig is elérne az álomkép, „csak ajtódig szerettem / volna jutni de / elfogyott a lépcső / alattam és / újra csak zuhantam –”, s a remélt, boldog egymásra találás helyett marad ahogyan „ébredés előtt / láttam még futólag / ajtódban állva / vígan integetsz”. Azonban ezek az álomképek erőteljesebb formát is öltenek a 4. és a 9. versben, elsősorban az ellentétek váratlan alkalmazásával, ugyanakkor az álmok valósággal irreális voltának ábrázolásával. Megrázó élményt képes átadni a 4. vers, ahogyan saját holttestét látja a lírai én, „ott hevert a betonon / a roncsolt test a kifordult / végtagok a szétloccsant / koponya de nem ébresztettelek / fel nem akartam hogy / így láss”. Egészen az utolsó sorig (amely tulajdonképpen két szóból áll) olvasóként nem azonosítható a test a lírai én testével. Az erőteljes képeket mintegy ellensúlyozva is jelentőssé válnak az apró ellentétek: a fehér, puha hó és a szétroncsolódott test „sötét zuhanása”, majd „tompa / puffanása”.
Az álom-motívum mellett erőteljesen megjelenik a Kentaur-motívum is a harmadik versciklusban, amelyre már maga a kötetcím is utal. Áttekintve a Kentaur részbe tartozó verseket, már a címük is előre mutatják, hogy egy lineárisan futó történet rajzolódik ki a címadó, Kentaur főszereplésével. Egyre mélyebb belátás nyílik életére, ahogyan következnek egymás után az alkotások. A megjelölések változatossága mellett szembetűnő az önazonosítás lehetősége is az eddig megismert lírai énnel. Fontos hasonlóság kettejük között a természetközeli állapot felértékelése és szívlelése, a „remeteség” vállalása, majd az azzal való harc, a kitörés vágya. Kentaur külső jellemzői kevésbé, míg belső tulajdonságai a tettei és érzelmei által sokkal inkább megfesthetők. „Mert sosem kedvelte a középutat, / vonzódott a szélsőségekhez, a fent / és a lent kettőssége hívta, megmártózni / a mocsokban” sorral kezdődő Kentaur, a menekülő vers, amely második verse a jelölt résznek, egy ambivalens érzésekkel szembenéző egyént ábrázol. Kentaur személyiségében is, ahogyan a kötet költeményeiben, ott vannak az ellentétek, az ellentétes képek. Ezúttal egy komplex költői eszköztár húzódik az alkotások mögött, ugyanis kiegészül az ellentét számos természeti jelenség révén ébresztett, idillikus képpel, illetve színhatással, amelyek ugyancsak összhangot teremtenek: a kék tó, az aranyszínben ragyogó nap. De Kentaurnak „már minden mindegy”, hiszen a hályog miatt a színek vesztik először jelentőségüket, majd szenvedése miatt a megélni vágyott idill. A szélsőségek befolyásolják teljes mértékben, hiszen hiába a menekülésvágy, hiába a megteremtett idillikus élet, Kentaur „csak borús napokon talált enyhet / és némi megnyugvást, ilyenkor meditált / és faragással töltötte idejét, s már szép / kis halomban gyűltek a borovi fenyőből / faragott nyílvesszők.” Az álom motívuma sem tűnik el nyomtalanul, ezúttal a Kentaur, az álmodó című versben jelenik meg a „lepkés / mulandóság” képében, azonban még az álmok világában is üldözött, és ezzel együtt sebesült marad.
A kötet végére elérkezik a költő a Véres leszámoláshoz, majd megírja Posztumusz elégiáját is. Újra figyelemkeltő hatással bírnak a színek, az általuk keltett ellentétes képek ebben az utolsó két részben. Több további versben is kifejeződnek a lírai én álmai, például a kórházi ágyon a Spontán című versben, váratlanul előtörve a Hajnalban ébredtem címűben, és szinte látomásként működnek az Éjszaka és a Talán csak képzeltem szövegeiben. Ez mind „valószerűtlen valóság”, ugyanakkor az általuk teherré váló emlékezés és elengedés már valóságos lelki megpróbáltatást állít. Az Ősz van, persze számos pozitív és örömteli oldalát mutatja a magánynak, az utolsó sorral azonban a teljes addigi verstartalom eltűnik: „és / tudom, ha este hazaérek, nagyon / fogsz hiányozni.” A váratlan végkifejletet elősegíti a soráthajlás alkalmazása is, amely a kötet verseiben nagy gyakorisággal fordul elő. Ez egyrészt hozzájárul az értelmezési lehetőségek tág horizontjához, másrészt egyfajta várakozást, kitartást, illetve meghökkentést eredményez, kibillent a megszokott, már-már elvárt értelmi keretek szorításából.
Az utolsó részben megjelenő Már nem című vers is hasonlóképpen alkalmazza az enjambement eszközét, amely próbálva ugyan elhallgatni, mégis átadja a lírai én valóságos érzelmeit: és már / nem gyűlölöm magam, amiért / szerettelek.” Az örök visszatérés egységének megtörését is segítik a soráthajlások, az utolsó sor a teljes versnek ellentmondva hatalmas katarzist képes kiváltani. Egyetlen hosszan futó mondatból áll a vers, azonban a mondat kezdő gondolata már nyomait sem mutatja a záró írásjelet megelőző érzelmekben. Ahogyan a verscím is kifejezi, a lírai én mindig visszatérve próbál egy költői képet, akár egy toposzt keresni és azzal átadni a szerelmet, holott az elengedés számos meghatározó pontját elérte. Sorolja a boldog elengedés sikereit, „amikor már nem rólad szólnak / verseim, nem rólad olvasok fel / könyvbemutatókon, nem rólad / beszélek mindenkinek szánalmasan, / hanem rádöbbenek, hogy a magamra / maradt életem csendjében lassan / újra szeretni kezdelek.”
Külön jelentéssíkot teremt az egyfajta mottó módjára működő, a versek címét követően idézett különféle intertextus. Az utolsó vers éppen Pilinszky János két sorához kapcsolódik, elsősorban érzésvilágát tekintve. A Posztumusz elégia már címében jelzi a műfaji megjelölést, amelyet megvalósítva egészen különleges darabbá emelkedik a kötetben. Az utolsó strófája a borító fülszövegeként is funkcionál, amely különösen megragadja, magára vonja a figyelmet, ahogyan számos más külső jellegzetesség. A fülszöveg az elején ízelítővel szolgál, míg a végén a költő életét és pályafutását teszi közérdekű kinccsé. Igen egyedi a kötet színes borítója (hiszen a színek egyébként is a jelentés több rétegében szerepet kapnak), a betűformája, az egyes versek és a versciklusok cím szerinti elrendezettsége. Letisztult és egyszerű, ugyanakkor modern, figyelemfelkeltő formák alkalmazása egyaránt jellemző.
