„jolifanto bambla ô falli bambla
grossiga m’pfa habla horem
égiga goramen
higo bloiko russula huju
hollaka hollala
anlogo bung
blago bung
blago bung
bosso fataka
u üü u
schampa wulla wussa ólobo
hej tatta gôrem
eschige zunbada
wulubu ssubudu uluw ssubudu
tumba ba- umf
kusagauma
ba – umf”

(Hugo Ball: Karawanne)

Közvetlenség

Minden próbálkozás ellenére Bánki Ákos képei nem mesélnek számunkra történeteket, azaz nem hordoznak narratívát, de nem is csendéletek; a tárgyi világ bármely ismert formájának nyomát sem fedezhetjük fel rajtuk. Ennek hiányában sokan elfordulnak képeitől, hiszen nem alkalmazható rájuk a kép–szöveg dichotómiájának több évszázados, egymást kölcsönösen értelmező párbeszéde, éppen ezért a szemlélő hamar zavarba esik, és úgy véli, valami hiányzik ahhoz, hogy a látványt befogadja. Kép van, szöveg nincs. Hasonló ez azokhoz a nyelvileg értelmetlen szövegekhez, amelyeket elsőként a dada művészek hoztak létre a múlt század tízes éveiben. Ezekben a szövegekben a hangsorok ugyan a nyelv alapegységeit képező hangokból építkeznek, de nem jelölnek dolgokat, tehát bizonyos értelemben formátlanok. Úgy is hívjuk őket: hangköltemények (Lautgedichte), melynek egyik első példája Hugo Ball Karawanne című verse.

A dada vershez nagyon hasonlóan Bánki festményei sincsenek mimetikus viszonyban a valósággal, azaz túl vannak az ábrázoláson; nem ábrázolnak semmit. A fröcskölések, az ecsetvonások, a folyatások nem hordoznak önmagukon kívüli jelentést, azaz a kép tartalma (amennyiben van ilyen) maga a festés folyamata. A kép tehát egy folyamatot dokumentál, ami a festő, a vászon és a festék kölcsönhatásának eredményeképpen jön létre. Ezt a gondolatmenetet folytatva tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy – hasonlóan a technikai képhez – a mozdulat (a festő indulata) és a látvány között közvetlen (technikai) viszony van, akárcsak a fotó vagy a fotogram esetében a tárgy/mozdulat és a látvány/vizuális kép között.

A kiállítás részlete

A kiállítás részlete

Ahogy a homokban hagyott lábnyom közvetlenül leképezi a láb negatívját, úgy képezi le a művész mozgásba hozott indulatát a pigment a vásznon. (Nem véletlen, hogy Bánki egyik korábbi performatikus akciója keretében éppen egy táncos testét használta médiumként a festék felvitelére, ahol a test a nyomhagyó, a vászon pedig a lenyomat hordozója. Itt is megfigyelhető a közvetlen kapcsolat, azaz a nyomhagyás aktusa.) Ez a közvetlenség azonban nagyfokú artikulálatlanságot eredményez. Akárcsak az üvöltés, a sóhaj, a lihegés, a nevetés: a beszéd szempontjából formátlan közlések, mégis a verbális kommunikáció legerősebb érzelmi töltéssel rendelkező hangjai, hasonlóan Bánki nonfiguratív kifejezésmódja az indulat közvetlen – tulajdonképpen formátlan – artikulációja. Így talán még jobban érthető az informel művészet kifejezés. Bánki képei számomra üvöltések, sóhajok, nevetések, sírások, nyögések és kiáltások – azok közvetlenségével, személyességével, félelmetességével, megbotránkoztatásaival.

Lélekvirág

Sokat gondolkoztam, hogy a Lélekvirág kifejezés – Mattis Teutsch János 1922-1923 körül készült festményein kívül, melyek kétség kívül közeli rokonai Bánki képeinek – vajon milyen szimbolikus jelentéseket és asszociációkat keltenek a szemlélőben, és vajon Bánki miért használja ezt a szinte romantikus csengésű, igen ritka, metaforikus szóösszetételt.

Platón az Államban értekezik a művészetről és a következő megállapítást teszi: A valódi lét az ideák léte, ennek pusztán „földi mása” a valóság, és a művészet ebben a kontextusban pusztán a valóság másolata, vagyis az ideák világától leginkább eltávolodott létmód. Ennek fényében az utánzó (látvány alapú) művészet nem is formálhat jogot arra, hogy a valóság, de még inkább az ideák megismerésének eszköze legyen – mondja Platón. Az informel azonban nem utánozza a valóságot, hanem közvetlenül a lélek rezdüléseit próbálja meg képileg megragadni, így – ha a platóni megközelítést elfogadjuk – közvetlenebb viszonyban van a lélekkel, és azon keresztül az ideák világával. Így a Lélekvirág elnevezés nagyon is helyénvalónak látszik, mint az önmagunk és a Valóság megismerésének útja során kibomló lelki irányultságok, indulatok, érzelmek vizualizációi, melyek szinte transzállapotban születnek meg, így közvetlen kapcsolatban vannak a lélekkel és az ideákkal.

A kiállítás részlete

A kiállítás részlete

Keretek

Bánki Ákos festményei nagy méretük ellenére majdnem mindig túllépnek a saját maguk keretein, hiába a négyszögletes képméret, hiába a klasszikus képfelfogás, a lélekvirágok túlnőnek a vásznakon és a kiállítás egész terét akarják betölteni. (Egy korábbi kiállításán Bánki az egész teret behálózta vonalrendszerekkel, melyek a kiállítás minden képét összekapcsolták egymással és egy óriási térbeli hálózatot hoztak létre a teremben.) A formátlanság, a túlburjánzás, a zaklatott mozdulatok átvágják a képek kereteit, hiába a festő minden próbálkozása arra nézve, hogy az indulatokat keretek közé szorítsa.

Így a képek egy nagyobb egész részeiként is értelmezhetők, olyan képkivágatokként, amelyek egy hálózat egy-egy látható részleteként adnak bepillantást egy olyan világba, ahol vizuálisan minden összekapcsolódik, mint az idegrendszer pályái. Függetlenül attól, hogy a művész vízszintesen vagy függőlegesen hozza létre őket, megfestésük során birtokba veszik a műterem teljes felületét, olyan – Bánki terminológiáját használva – pszichikai teret hozva létre, amelyben festő és befogadó találkozhat és egyaránt otthonosan érezheti magát.

Dinamika és ritmus

Bánki képei a levegő közegében bomlanak ki, kapcsolatban vannak a tűzzel, a füsttel és a lélekkel, és mindennel, ami képlékeny, formátlan. Látványviláguk dinamikus, állandó mozgásban van, akárcsak a zene, összességében befejezetlennek hatnak, a szemünk előtt bomlanak ki, idejük így mindig a jelen. Kompozíciójukban nincs semmi statikus; szemünk részletről részletre cikázik, félve, hogy az imént látott motívum a következő pillanatban elenyészik. A pillanatnyiság érzetét keltő, illékony kompozíciók fő építőeleme a vonal, a megfolyás, a fröcskölés, a hiány és a transzparencia. Az örökké mozgásban maradó kompozíció igényli a belső teret, a festék hiányát, amiben kedvére mozoghat a súlytalan formátlanság. A pigmenteket mintha folytonos belső izzás hevítené, amely mozgásban tartja a látványt, ami nem más, mint a képpé formálódott művészi indulat, amely az anyaggal való küzdelemről jelen időben tudósít.

A kiállítás részlete

A kiállítás részlete


Elhangzott Bánki Ákos Lélekvirágok című kiállításának megnyitójaként a Miskolci Galéria Rákóczi-házban, 2019. február 21-én. A kiállítás 2019. április 13-ig látogatható. A művész hosszú idő után teljesen új anyaggal mutatkozik be Miskolcon. A nagyméretű, 2×2,2 méteres vásznak a Miskolci Galéria Alkotóházában készültek.


Kiállítás-enteriőrök (Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás)