Kusza álomba rezzentem, lábammal óvatosan tapogattam a talajt, értem ki a rónaságra, ahol hantok domborodtak, koszos kupacok, buckák, púpok, mint pogány halomsírok. Az erdő sötétje néhány lépésre volt, a festő az utolsó vonásokat tette, még hallottam a szárazra ürült ecset sercegését az állványra feszített vásznon, a nyugalom, az irgalom nélküli némaság a képről nem hiányzott; a kis tőgyű, zsemleszínű boldog tehenek abbahagyták a hersegető rágást, szétszéledtek, vagy szájukon a fű hűvösével a festményt bámulták, megreszkették a bőrüket, ha babócs szállt rá, ámultak, mintha sót kívánna a nyelvük, hallgatták a mocsárból felszálló buborékok cuppogását, szemügyre vették a földet, az eget, lábukat, testüket, vizsgálták a hiánytalan élményt kínáló kompozíciót, a láppal versengő nyárt, mely úgy tűnt el, hogy nem is volt talán. Az egész országban nincs még egy művész, akinek ekkora gyönyörűséget okozna a csorda hullámzása, összeverődése, aki lágyan, melegen, színesen olyan valóságos teheneket festene, mint ez a szépséget teremtő ember. Ki oltotta be ekkora tehetséggel? Ki ez a bajuszos-szakállas, aki festéssel káprázatosan játszik, nem nimfákat és gráciákat rajzol, s úgy néz ki, mint egy félbolond, aki nekivágta fejét a falnak. Hát persze.

– Adjisten, Olgyay! – kiáltok feléje.

Lassan nyúl a kalapja széléhez, köszön vissza röviden, ahogy falun szokás:”…ten!” Arcát árnyék takarja, a szemét is. Villog az ecset a kezében.

Ruhát látok, homokfoltos tájat, vízpart néptelen terét, faágak finom rajzát, szívom akácok, napforró füvek szagát, bokrok ropognak, csörgetik leveleiket, egy madárcsapat hessenésre készen, hogy zörrentse a nádast; s ekkor megszólal a harang. A mély hang betölti a mezőt, méltósága van, de mindig találni benne komorságot.

„Miért legyek én báró, ha Olgyay lehetek?”

Még húsvét előtt mondta ezt Olgyay Gusztáv az ős, Boldizsár nyomán, akit Bódiként ismert Pozsony vármegye. Lehet, lábán combig érő csizma volt, hegyes sarkantyúval, amikor ott verekedett, vagdalkozott, suhintott Győr alatt a franciákkal, Kismegyernél a felkelő főhadnagy csapata rárontott egy szekérsorra, élelmiszert, poggyászt, lovakat és hadipénztárt zsákmányoltak. Elvesztette türelmét a köszvényes császár, toppantott mérgében, lába alatt megrendült a föld. Az biztos, Bódiban vitézi szív dobogott. Az eset után katonai rendjelet kapott, kinevezték kapitánynak, dobták volna neki a bárói címet, akkor hangzott el szájából a nevezetes mondat.

Magyarázza a zászlósúr, a megszállott családfakutató, amatőr festő, ez nem legenda. Az idők sűrűjébe tekintünk vissza: eltűnt századokra, mélységekre, magasságokra. Forgatja az iratgyűjteményt, a dokumentumokat, nézegetjük képírók fotográfiáit, az oldalági Markovics István mester kanonoksági oklevelét Ferenc József firkantásával, gróf Apponyi Albert aláírásával. Tele az 1256-ban gyökerező családfa emberekkel, becsületes hazafiakkal, harcosokkal, a kíméletlenségig őszinte személyekkel. A gazda rokona volt a szelíd, álmodozó természetű kassai Grosschmid Károly pénzügyi titkár második feleségének, Klemi néninek, Maléter Pált közelről ismerte, az unokahúgának udvarolt, kedvenc verse Máraitól a Halotti beszéd: „Látjátok, feleim, szem’tekkel, mik vagyunk / Por és hamu vagyunk / Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. / Össze tudod még rakni a Margitszigetet? … ”

Minden izgalmas, ami családtörténet.

Az Olgyayaké Isten kegyelméből, IV. Béla jóvoltából.

Ölnyi magas termet, szelíd, mosolygós arc – a férfi egyik bálványa lehetett a pesti hölgyvilágnak, foglalatoskodhatott a szép menyecskék köldökével és mellével –, őseire büszke az egykori tartalékos tiszt. Falujárásra sokszor utazott, Erdélyben gyakran megfordult, Mosonmagyaróváron született, Pesten nevelkedett, Kassán katonáskodott. Győrbe 1951-ben került, a műbőrgyárból ment nyugdíjba, a vevőszolgálat vezetőjeként. Több mulatsága van: a kertbe járás, munka földdel, szőlővel, a terebélyes családfa lombosodásának kutatása, rajzolása – hetvenhárom évesen is. Haltak ki ágak, gyökerek, pusztult az egyik ág, megmaradt a másik.

– Dédapám, a földbirtokos és táblabíró Olgyay Gáspár kezdte el a munkát, latinul megszövegezte. 1918 után Olgyay János fia, Imre egészítette ki, 1939-től én, Ágoston fia folytattam. Levente bátyám a sírfeliratokat jegyezgette föl az olgyai temetőben. A csallóközi falut 1251-ben pozsonyi várbirtokként jegyzik, donációt, adományt Ougai Farkas úr a második államalapítótól kapott. Ez az ág virágzik a mai napig. Az ősök között kard nélkül járó ember kevés akadt, Magyarországra rabszolgákat is hoztak, akiket később felszabadítottak. A címerünkben a korona fölött két kard van.

A gazda koponyájában emlékek, történetek, nevek, évszámok. Az egyik ős II. Béla szép unokáját, Cseklészi Katalint vette feleségül. Bizonyára ropogós volt és bánatosan huncut szemű. Olgyay Ferenc szülőhelye Jászberény, megtanították akvarellben és olajban festeni, jó nevű művész, fényes sikerű, tagja a szolnoki telepnek, később a hírös városban dolgozott, ahol az ürgét röptében meglőtték. Rég ideje annak, más volt a világ járása, a napé is, más volt a bíró. Egyik elődjét úgy hívták, hogy Gyenes Mihály. Felesége a legszebb asszony volt Kecskeméten. Olgyay nem aggódott a jövendők miatt, ízes hazugságokat nem agyalt ki, és rengeteg följegyzést tett arról, a családban kiből mi lett. Magáról az állt a cetlin: belőlem senki.

– Színeket keresett, az őszi naplemente hatását ábrázolta.

Csak festett. Víz locsolta partokat, harmatot, sok esőt, teheneket, tájakat. Máshoz nem értett. A századelőn, 1905-ben állami nagy aranyéremmel tüntették ki. Nincs tőle képünk, se pipacsos, rózsás, őszi délutános, repülő vadkacsás, mocsaras táj csordával, ökrös szekeres, holdas, nincsenek finom keretű akvarellek. Legelőket festett, egész nyáron, gulyákat hóhullásig. A legszelídebb nők kerültek útjába. Naplójában azt írta: „Életemben két nőt tettem boldogtalanná. Az egyiket azért, mert feleségül vettem, a másikat azért, mert nem.” A felesége Bilkei Lipcsei Józsa színésznő. Másutt ezt vetette papírra: „A házmesterünk cselédje engem Olgyay úrnak szólít, a gazdáját meg nagyságos úrnak. Éljen a demokrácia!” Ferenc József lovaglótanára szintén Olgyay, Ignác. Csillagkeresztes dáma a legcsinosabb nagynéném, bejáratos az udvarhoz. Etelka ötvenévesen még bálkirálynő Pozsonyban. Az utolsó birtok Lencsemajor. Hol van? Egy ekényi föld se, sehol. Messze, mint Tárnok, Újfalu, Ilka, azután a gyerekkor, benne Ruff Andor, a Moson Vármegye főszerkesztője, akinek sokszor segítettem bogarakat, lepkéket gyűjteni.

Az ősök büszkesége, tartása, önfeláldozása, hűsége az, ami nem veszthet példaadó értékéből. Olgyay Gusztáv apja vállalkozó, Sopronban halt meg, negyvenöt nagypéntekén, a bombázáskor. A fiát kitüntették Széchenyi emlékének ápolásáért, eszméinek ébren tartásáért. Tulajdonosa a Független Demokratikus Magyarországért emlékéremnek. „Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava? Rippl színe, Bartók vad szelleme?”

Ez is, az is. Alkudozások, csaták, vereségek, győzelmek. Az Olgyayak története. Járt velük szerencse és balsors. A hengerre föltekert pergamenen egyre terebélyesebb az a fa. Név-ágai egymáshoz érnek, összeforrnak, olykor az élet erőteljesebb menetét jelzik, másvalaminek a hátterét, termik a történeteket. Minden megtörtént velük, nincs tovább.

– Miért legyek én báró, ha Olgyay lehetek? – mondja a gazda, akinek szőlője a Gyönkhöz közeli Udvariban van. A tőkén termett rizlingre csettintene Ferenc, de Boldizsár is, aki ötödmagával, hosszúvágtában, meztelen karddal lepte meg a tábori pénzt cipelő francia katonákat. A réten nyáladzó szájjal, bogaras szemekkel tehenek álltak megnyugtatóan. Ahogy később a csuszamlós papírokon, a vékony tollal rajzolt, fiókba gyűrt vázlatokon.