1.) Róma

– Zavaros ez az egész! Meg pezseg a bőrömön. Szódája az orromban – bugyborékolja szendeszürkén Seuso.

– Furcsa is lenne, ha másként eszmélkedne Patriciusságod: itt vagyunk a mi ajnározott Pelsónk legfenekén, a Tihanyi-kút peremén – bukkan elé Borri, az Anton.

– Te ugratsz engem, kerge szellem – így a másik –. Hova vetődtem most, amikor az idők indái összegabalyodnak? Ami volt, lett; ami lesz, jött. Máskor vagyok ahhoz képest, amikor éltem világom. De mégis, hol?

– Mondom, na! Mit értetlenkedik Méltóságod? A tó alján. Ott, ahol a korok feloldódnak az opálos zöldben: a víz langykellemű áramaiban. Ha kapaszkodót keresne, meg is fogódzkodhatna a hajókorlátban. Ez a Fecske. Még 1801-ben ereszkedett alá szegény. Ebbe a makacs iszapba.

– De hogyan szövődhetett egybe az élő szálakból ez a boszorkányos háló? Ennyire egybe, hogy szerteszórja a korok rendjét? Ezredéven túlra meg a tetejébe azzal a pár századdal?

– Nyugodjon meg magasztalt érdemű és Krisztus urunkban boldogult jó Seuso úr, én is távolra vettettem attól az alkalomtól, hogy lehetségessé adassék nyócszázkettőben kiemelni innen a Fecskét.

– Hisz ez egy hajó! Döng lábunk alatt a fedélzet pallója …

– Hát még ha rendesen láthatná. Fenn a napvilágnál a víz színén: pompás látvány messziről, de persze rajta suhanni a habok taraja felett, az ám a léleklobogtató. Habár …

– Mit habár?

– Habár ennél a szélszelő Fecskénél is felségesebb, mondhatni önhöz illő, az én uram, a Festetics György legfáintosabb hajója, a Phoenix. Úgy higgye el, háromezer métermázsát is elvitt, és még kabinja is volt. Azt hozzá ezt is én építettem!

– Valami gálya?

– Az hát. De az orrán kívülin kívül két árbóccal, arra vitorlát feszítve is szélre bízhattuk. Csak úgy szelte a vizet. Fene egye azt a tizenhat termetes kőrisevezőt.

– Vigyázz, mit tódítasz! Suhancként még láttam hadba vonulni a császári flottát!

– Császári flotta, császári flotta. De mikor raktak vízre, ide a Pelsóra rombolót vagy naszádot? Mit ijesztget, engem is Itália bocsátott ide.

– Aztán hol lett volna az anyarév ezeknek a hajóknak?

– Csak hagyjon fel a hitetlenkedéssel: legott a túlvégen, a hosszas víz végibe.

– Napnyugatra?

– Arra biz. Ott a fölső parton, Fenékpusztán.

– Az én időmben más neve kellett legyen: úgy sejtem, Valcumnál vagy a környékén állhat a kikötőtök.

– Honnan tudjam?

– Akár úgy, akár másként van, elég ebből! Mit keresünk itt és éppen ketten a mélyben, a rapsicok kényére hagyott időtlenségben.

– No, no. Csak csínján a számolgatással! Van egyszer ugye Patriciusságod, aztán én, az Anton, a Borrik fajtájábul és azok ott a tatnál, a zavaros csillogóbb szegletén. Csak láttam őket. Az egyik amolyan szerecseny-féle. A másik pedig szárhajú. Valami elmésen szűkösre szabott ágyékkötő az összes viselete.

– Fecske az – rúgja oda magát hozzájuk B. Bulcsu.

– Hogy lehet egy vászonnyesedéket, egy pertlizett rongycafatot fecskének hívni? Gyalázat! – dödörög Borri.

– Úgy, ahogyan egy hajót – kottyan B. B. –! Persze mi még cigarettát is neveztünk el a cikázó égkajtatóról.

– Mi az a cigaretta? – szörnyed el Seuso.

– Hogyan lehetne víz alatt füstölni? Megeszi a parazsat – legyint Borri.

Na, ekkor jelenik meg körükben Tágur, a hindu lírikus. Kurtáját, dothiját, lepleit öblögetik, dagasztják a langyos áramok. Haja és szakálla lobog. Int a homálynak, s az megolvad: fény derül rájuk, kirajzolódnak a hajó körvonalai. Mintha a víz is levegővé válna …

Sőt. Ott. Lenn a mélyben szivárvány-rajzolatokat úsztató héjú buborékburok tágul köréjük ózondús levegőtől dagasztva.

– Fecske-gálya, fecske-gatya, fecskéből a gomolygója: miattam kergették ide mindegyikteket az emlékezők szívszorító sóhajai. Dolgunk lett a Pelsóval – fakad dalra Tágur.

– A többiek iderendelt szerencséjét még csak-csak értem – hadarja Bulcsu –, de én mi végre keveredtem ebbe?

– Hypocaustum és terra sigillata! És a peristyllium meg a terrazzo(padlat) – tekint fel a burok zenitjére a hindu versmágus –, ezek mind folyományai az elme ragyogón lobogó erejének. Bulcsu testvérünknek persze ki kell várnia a sorát. Mert sora van annak, ami mondandóm. Ha a hypocaustum a trópusok ringó hevét ágaztatja szanaszét enyhületre engesztelve talpunkat az itteni év-öregítő zimankótól, akkor miféle dicséret hagyja el mégis Seuso ajkát, hogy e vidék áldásaihoz Róma gőgje is csak hálaszót rebeghet. Ha a terra sigillata dombor-rózsás fonadéka, a nimfák idomainak cserépre igazított bizsergető kéje lepi be Anton Borri álmát, akkor mégis Itália csodálkozik el, hogy testvérre lelt a Pelso csobogó ringásában, zsongó partjában. Ha a peristyllium jótéteménye Bulcsuban, mint nebuló-korának azon andalító emléke, mikor a gádorban szopogathatta a süvegcukrot, és olyan udvarházak menny- és pokoljáró igézetét pedzegette, ahol Lórántffy Zsuzsánák, Kanizsai Orsolyák pezsdítik hitvesük vérét; akkor miként vezethetne az út máshova, mint a tó magnetikus vonzásszektorába, a víz meredekebb partvidékére.

De rajongja emlékezetem az antik végidők fénykort firtató terrazzóit, melyek mintha a mi hindu istenhőseink távoli s tűnt palotáiban az elégtétel és a borút derűre váltó csarnokának padlatából mutatná a lényeget.

– Mi van? – dörmögi Anton.

– Hát az, hogy minden avatottak vagyunk – búgja Tágur.

– De mire, az Istenért? S – szisszen Seuso.

– Arra, hogy a tó minden feledtetett emlékét feltámasszuk. Késztető erőt ültessünk minden utánunk maradtban, valóvá s elevenné tenni, amit elengedni, az enyészetnek átereszteni az arcátlanságok arcátlansága volt – perdül a többi elé Anton.

– Igen, igen! – kap erőre Seuso – Habár az én rezidenciám és a Pelso között terjedelmesebb iszapos, ingovány- és mocsársáv feküdt, kedvtelve kerestem fel napra nap a nyílt víz igazi szegélyét. Öröm fakadt szívemben, ha csak gondoltam is arra, igen, midőn éltem az én világomat, hogy csak szemernyi helyismeret kell, és másik invalidus-veterán földjéhez érek, melynek közepén földim lakára lelek. Öröm, hogy mezején, kertjén, lakán túl látótávolban a következő ilyen. Öröm, hogy felfűzve a virágzó villák sora az innenső végtől a másikig, Valcumig. Emettől nézve meg már Savaria is egész közel …

De Anton versengve a patríciussal, rákvörös fejjel vág szavába.

– Mit a pompás lakokkal beszórt fölső partvidék? Mit a talajra makacson s mereven nehézkedő falazatok? Bezzeg a Georgikonos Armada: hát tudjátok meg avatottak, a Phoenix, a Fecske csak mutatóba jutott eszembe. Ezen a vízen járt habot túrva a Josephina, a György, a Heléna, a László, a Palli meg a postahajó, a Szolga. Sőt, ott volt a Fecske mellé még a Stella vagy a Juditta!

Most int megint Tágur.

Beáll a csend. A burok remeg.

– És valóban? Az avatottaknak ilyen nosztalgikusnak, afféle paprikajancsiknak kéne lennie?

Megint csend.

Bulcsu szól akadozva, a fecskés.

– Róma rejtegetett titka bújt meg itt. A világ ura ismerte fel ezekben a vízfelvidéki lankákban, a szőlősben, a mandulásban, s legkivált a tó tükrén azt a finom mívű kincset, amit az akkor még gyerekded városka az etruszkoktól kapott. A derűs kincset. Igen, a fecskés, tar szepezdi mondja ki. Az, aki ágál az ellen, hogy dráguljon a kétforintos lángos. Az, amelyiket bő olajon sütnek a kölköknek, akik naphosszat viháncolnak a cserfelő Pelsóval, a locska Pelsóban. Az mondja ki: a tábori készültségben katonásodott méltóság, a fegyverforgató, a hadba szálltak sátrában, a szükség-almon is úgy alszik, mint a tej. Ereje tartja szelíden az ütközet kezdetéig, téríti vissza a harc után.

A lakoma az ünnep – a napszítta mindennapokra a puritán lángos, a filléres harapnivaló. Békének. Arra, hogy legyen miért lubickolni a nappal dagályának heteiben.

– Eddig alig mekkent, most meg hogy adja – mered egymásra Anton és Seuso.

– Tisztes és takaros legyen a július az ilyen lángos árától-ízétől. És a szegély az én időmben a Pelso körül a nádbugák mellett a sás, a gyékény buzogányai által belengve-rengve oltalmazta a medret, rajzó vizet, felszínt. Ezt az időt akarom mindenkinek. Ezt, amelyiknek olyan rém egyszerű mód hagyományos viharriasztója az antikon ősi fároszi pátosz közepette figyelmeztet és ment halász, hajóst, a hullámokon tagjai szerével kevergőt!

Bulcsu akkor hagyja abba, mikor Tágur a vállára teszi a kezét. Tágur mosolyog rá.

– Róma? Róma. Az enyéim, a hinduk által őrzött emlékezet a fecsérlőkként tartja számon őket. Azokat, akik aranyukat, kincseiket fecsérelték el miránk. Kétes áruinkat borsos áron hordták el. Eladdig, hogy birodalmuk roppant belé. De Róma – láttam ideérkezve – a Pelso és a vizét övező vidék ártatlan aromájában eszmélt vissza önön szűzi létére: gyógyító lett ez még számomra is – életem bajára így lett alkalom, hogy szélnek eresztessék. Ám végre, ideje megtudnotok, avatottak, mi dolgunk a Pelsóval.

– Végre – csap a hajókorlátra Anton.

– Így négyen …

2.) Konyha

… beavató lakomával juttatjuk vissza Pelsót valamennyi fénykorába egyszerre. A lakoma minden előkészülete, örömteli elköltése és nyomainak visszaigazítása egyként a szertartás része! Hát, kérdezem fennszóval, hármak: dolgotok lészen a Pelsóval?

– Igen – üdvrivalgnak mindahányan.

Úgy is lett!

Tágur kirántja őket a Badacsony csárdájába. Megegyeznek, ki milyen étekkel áll elő estére, hogy aztán széledjenek főző-sütő katlan-helyükre. Bulcsu vörösszárnyú keszeget, Anton gardát, Seuso fogast készít elő. Ezért marad a halászlé Tágurra.

– Az ám, de dolgát mindenkinek aszerint kell tenni s végezni, ahogy azt az ízélvezet bölcselője meghagyta. Ti, akiknek java élete ezen a vidéken telt vagy ide tértek vissza, nektek volt-lesz az a prófétátok, akit úgy feledtetek el, hogy szabott idejében még megismerni is restek voltatok. Borok s mégis az éber-hagyomány apostola ő. Akinek még azt az örökbecsű javaslatát is szélbe szórtátok, hogy a szőlőszomorodás ellenében mandulásokkal borítsátok be a déli lejtőkön az összes előkerekedő foghíjat és miazmával terhelt dűlőt, billent táblát. Ő, a fák mágusa lesz az, aki kimondja: a borhoz kell igazodnia a dél- és estebéd fogásainak – az innivaló ad jelentést annak, ami az ínyencek kedvence, ami az éhesek szükségéhez az ízek és aromák örömét teljesebben szerezheti meg nekik.

– Mit akarsz ezzel, kegyes Tágur? – nyílik kerekre Anton szeme.

– Okfejtéseimről lefejtve ez azt jelenti: minden sütés-főzést, a hevület mértékét, a fűszerek összetételét, egymással méricskélt léptékeit aszerint osszátok el és porciózzátok, hogy utánuk vagy közbe vetve milyen bort kínáltok a dáridóhoz.

Dermedt csend.

Először megérteniük is alig-alig sikerül.

De szól Tágur.

– Ám hihettek szenvedélyetekben. Érzékeitek segítenek. Munkálkodástok bizonnyal dicséretet és üdvös mágiát szerez nektek.

Bulcsu már könnyű halászgatyában, nyűtt atlétában lát neki felpucolni a nyolc öregaraszos keszeget. Potyognak a piros uszonyok, szárnyak – röpködnek az ezüstpénz-pikkelyek. Rendületlen mártogatja és öblíti jól fent kését a vizes edénybe. Rutinos nyisszantás, máris nyitja a halacska hasát. Fordítja ki a kopoltyús zsigereit – béllel, májjal, hólyaggal. Potyadék merül a vérfestette víz aljára. Minden irdaló nyesés roppantja is egyben a nyers szálkát. E vágott csíkokat oly szaporára sorakoztatja, hogy pengéjének fokához fogható csak a szeldelt sáv; úgy egymás mellett.

Sózza, borsozza színén, üres hasába keszegkomát. Elsőtől a nyolcadikig. Sorban forgatja bele mindet a paprikás lisztbe, csúsztatja a bundás halakat a tüzes olajba. Szalajt friss fehérkenyérért, de közben már katat a fejében, mely bor illenék ezekhez a sütésükben is gyöngyház-húsúnak megmaradtaknak.

– Testes bort? Ezeknek a nyizgéreknek? Ide üde ízű bor akaródzik … Rizling? Kadarka? … Egy fenét! Mi más, mint a jó s a zöld veltelini.

Annyira megfeledkezik magáról, a végét már, akár egy jó káromkodást – kiabálva triolázza ki a torka, a nyelve.

– Na, az az – veti közbe Seuso –, amit az egész provinciában oly előszeretettel kapatnak termőre. Sokáig mehetsz nyugat felé, sorra találhatod az ilyen tőkéket egész Felső-Pannóniában.

– Te csak foglalkozz a halaiddal – így B. Bulcsu – én megyek a borért.

Anton is nagy elánnal ront idejével kilenc gardájára. Neki november apraján kell a napokat pörgetnie, hogy a látott halak siserehada végre csokrosodjon a Pelso színén. A tihanyiakra bízza magát. A fürkészekre és a kótázókra. Rájuk, akik becserkészhetik a tavon a szerteterjengő bíborbarna felhőt, s a belőle merített zsákmányból neki is juttatnak.

– A garda a sugár kardos – réved Anton Borri a víz csillámló tükrére –. Köztük keresik a halászok különbjei a vezérgardát. De ebből a vérködből találják elő nekem az ábrándozó gardát is – mered a távolba, mintha ő is avatott leső volna –! Ezek a mórba verődöttek ott legelésznek a vízben. Arra várnak, mikor merítik már ki őket.

S jő a riadó. Ugranak a tihanyiak. Siklik ladik. Surrog a háló. A hajós Borri fenheti késeit, hegyezhet nyársat, terítheti halmát a szőlőrőzsének. Lám, a halászbokorból többen társulnak Festetics úr legényéhez – minek fecsérelnék el a sok rőzsét arra a kilencre, ha a fogás ilyen bőséges.

– Beszélhetnek nekem az erdeiek, a mezeiek vagy a piperkőcök, a dámák meg a messziről idetévedt csavargók a balítéleteikről. Arról, hogy így szaporátlan s úgy „sok a szálka, gyér a húsa”, mégis … Arról, hogy vészjósló, ha vérszínében előtűnik az ismeretlenből, hogy kísértenék e sugártestűek az ínséget, a kárhozatot, a háborúságot, az enyészet emésztő ragályát, mégis … Arról, hogy pikkelyfényéből hamisgyöngyöt ügyeskednek az orv-modorúak, mégis … Mégis ínyencekhez méltóvá teszem kilenc sugárkardosom.

Felpucolja. Pikkelyt vakar. Beirdalja szaporára. Nyelvet csettint mind, ki látja, mily fürge a penge tánca. Hatvanat ró a kurtákra. Hetvenkettőt nyúlánkakra. De bezzeg jut arra száz is – mint Jókai adomázik, melyik hosszabb, mint arasznyi. Nyittatik menten hasa is – bél, máj, hólyag kiontatik. De a tejet, ikrát menti: Tágur tegye halászlébe. Kimossa az űrt kilencszer. Le a külszínt sürge kézzel. Uszony, szárny metélten hever. Ideje, hogy nyársad vegyed: szemén be, farkán kivezesd. Fűszerezted, paprikáztad. Kész lettél sütnivalóddal. Tüzet szítsál: gyújts alája. Hamar tűnjön lobja-lángja. Kuporodjon parazsába. Hevét-kedvét hagyjad arra, hogy halhúsod úgy puhuljon.

A kerek parázságy fölé ágaztatják körbe felnyársalt adományát a hullámhátúnak. Anton örül. Készül a dicséretre, mert sült halai háromszorosan kényeztetnek. Tudja, a nyárson nyújtózók feje alá kell húzni az élő zsarátnokot, hogy a hús három ízzel ékeskedjen: a rákéval a fülénél; nyakánál a csibéjével, a haléval a törzs tájékánál. Mindez persze a sütés után akkor érik be bennük, ha gőzében is párolódik a kosarában a ruha alatt.

Hálás az orgonavesszőnek, mert habár híven tartják feckézett terhüket, de mégis azzal a keggyel jutalmazzák a halsütögetőket: veretes tihanyi nevükhöz híven szelenceként megtartják magukban saját aromáikat, s a gyehenna sokkjának ellenében is a halhús szűz maradhat révükön.

Kész a hal. Lepénykenyérrel fogja kínálni. Anton Borrinak így lehet kalandra kelnie a fennkölt karácsony idejébe, mikor s hol azokra a flaskákra szert tehet, melyekben könnyű újborok szende tüze alszik: rizling, sárfehér és siller.

– A fogas szellő – andalodik Seuso –. Most rakták jégre ágyazva ezt a két nemes rablóhalat, de már most látom, mily szép ívben díszlenek majd a tálon. Konyhakerti zöldségeket párolok nekik: répákat fanyarból és édesből. Sült almát, levén pirított lágy körtét, hogy ízeik keveredhessenek a gomolya s a kecskesajt delejével. Kis egybe pirított diót, mogyorót meg mandulát hozzá, mikor kisültek a csíkos oldalúak.

A patrícius pedig rutinosan lát az öregre termetesült süllő-szellőkhöz. Szemük kanyarintja. A kopoltyútól az alhasi nyílásig hasítja fel őket, miután szellősen irdalta be szellő-szárnyú uszonyosait. Egyiknek ikráját, másiknak tejét készíti oda Tágurnak ő is. Átmossa a belek, zsigerek helyét. Tisztára öblít fejet, hátat, oldalat és farkat. Sózza kívül-belül. Alig fertályóra, hogy hagyja dolgozni a húsban az íz felfényezőjét. Mázat is ad neki aztán. Fokhagymával cicomázza. Jöhet a lisztes-paprikás bunda. Párolja tucatnyi minután át. Olajon görbíti kicsit tovább, mint korábban a levében, de tűzforró roston pirítja ropogósra ezt is, azt is. Idejében locsolgatva a lángoktól harapós olajjal, mire illatával üzen: elege a sütésből – várja a citromkarikát szájába, ívelő teste köré s a köretre.

Seuso zavartalan serénykedik. Dolgában csak szaporább attól, hogy fényes lakától ily távol, Badacsonyban készül az étek a Pelso dicséretéül.

– Tágurhoz méltó leszek! Kivált, ha fölkaptatok a hegybe egy borlovaghoz – adna már egy időt kószáló latinnak félakónyit abból a jobbik badacsonyi kéknyelűből.

– Legyen hát! – egyezik bele máskor és máshol Tágur, mert az ő halászléje Füreden fő a Tamás-hegy lábánál. Szabad tűzön, bográcsban.

És a keze alatt a munka. Pucol keszeget, kardost, pontyot, harcsát. Az apraját irdalja is. Üríti mindnek hasát. Anton s Seuso két-két csomagocskája már a keze ügyében. Az edény alján hagymakarikákkal, pirospaprikával a módjával öntött vízben hagyja a tűzön rotyogni az apraját. Főjenek, törjenek péppé a bőre meghagyott két tucat perc alatt. Ami törni rest maradt addig, passzírozni szűrőt kerít, azon nyomja által szigorú kanállal. E sűrű, fortyogó főzetre dobja a jó előre besózott pontypatkót, harcsaszeletet. Ezekre szeli a két paprikát, kövér paradicsomot.

Még annyit főzi élénk parázson kényelmesen mérve az időt, mint ameddig előtte főzte. Tudja, kanalát, lapátkáját távol muszáj tartani a bográcstól. Habár lassacskán hozzáöntöget levéhez, csak az edény forgása-pörgése mozdíthat áramokat a levesben – pontyot, harcsát épnek kell megtartani a katlan ölében. Így óvakodik Tágur. Kóstolgat. Utánfűszerez. Erőset pótol. Babérlevelet, borsot morzsol bele. Mikor minden puha és ízes lesz vöröslőn fortyogó lében, beleereszti az ikrákat, tejeket; foszlós kenyér után néz.

– Minden összeért végre – pillant Tágur fellegre és a vizek nyugalmas rezdültére –, de éppen én maradnék adós az ételnek értelmet és rangot adó borral? Legyen hát a halászlé is beteljesítve. Ha bendőben a főztöm, arra alig nehány éves oportóval jöjjön, aminek érdemes jöttön jötte.

Fel Badacsonyba!

3.) Per aspera ad astra

Tágur rajong a Balatonért, mert meggyógyította szorongó szívét.

Anton imádja a Balatont, hiszen az magasztalta fel fényesre csinosított hajóit.

Bulcsu elérzékenyül, ha a Balaton felötlik benne, minthogy a tó vizének ködös napokban és a fényárban mutatkozó varázsa levesz mindenkit a lábáról, aki csak belekóstol az itteni életbe, akinek álmait vezérli az év első napjától az utolsóig.

Seuso szívébe zárta a Balatont, mivel pompájának az a tanúja, amely hívebben ringatja, mint a déli azúr vizek. Ekként lett minden kész a lakomára.

És a négy saját korából kirángatott már íz és mámor szerétől lenyűgözve falatozik, köszönti a pohárt a másikra. Négy fogás, négy biztos kezű szakácstól. Mindenből csak csínján vesznek magukhoz, mert mindenre megfelelő figyelem dukál, bizonygatják egymásnak. Levesre italt szopogatni. Keszegre öblögetni. Gardára átmosni egyiket a másikba – szájízüket csereberélni. Fogasra, párolt köretre kortyonként borítani a nemes borból.

És Seuso adomáin göcög a többi. Derül a tiszta életöröm abban, amit mond. Hallaniuk könnyű izgalom. Vágtáznak testpróbáló és érdemesítő virtusát villogtatva. Csínyeit szórja elő ifjonti éveiből, melyeket kenyeres pajtásaival a szigor vagy a tekintély rovására követett el velük. Persze mámora más hevek felé is elsodorja. Miként is állhatná meg Érosz cselekedeteit szájára venni! Kacér lánykát idéz. Merész hetéra ajzó s beteljesítő fortélyát. Egyik évődőtől a másikig. Játszadozva mindennel, ami a kéjt mind több buzgalmúvá bontakoztatja.

Eközben Liliomfi már Füred és Badacsony között rázkódik kocsijukon. Közelükben hintón Mariska, a titkos jövendőbeli; Kamilla és Szilvay Tódor, a zord gyám.

A Nap aranyport szór a víztükörre.

És Anton Borri balatoni szelek tilinkóját utánozza. Egy fogás, egy áldomás, Seuso adomája, aztán ő fityerisz. Fityeriszre változott a tilinkó. Anton ellenben a környék dalaiból is könnyen válogat, és nótáról nótára gyújt. Társai ámulnak hangjától, hajlításaitól vagy trilláitól.

Meséje a vitorla suhogó hangjáról oly érzékletes, hogy alig győzik dicsérni hallgatói. Persze ő is elég bátor légyottokról és pásztorórákról dicsekedni. Egyre csak sorolja a számos szerenádot, melyeket azzal tetőzhetett be, hogy ágyba bújt az imádatos dalok delnőivel – szirmaikat feltüzelte s kifényesítette. Bormámorban méregeti a másikakat, neki tetszőn irigykednek-e, milyen sokan estek csávájába.

Eközben Liliomfi nagybuzgó várakoztában az érkezésre annyira elkámpicsorodik Füred Badacsony közt félúton, hogy álomba szenderül. Most látja csak igazán Szellemfi: kétség kívül barátja halántékán a jel, a szerelem ékes híme.

A Nap tükrében is aranypor szitálgat.

És Berta Bulcsu is keszegeinek veltelinijére megvidámodva vág mindig a többi fogás rittyentőjének szavába, valamennyi fogásban közbe vetett csevegő-szünetben, a fogások között, és amikor úgy találja, figyelnek rá. Mámora virágos kedvvé bomladoz, midőn az ő borának soványka szédületével a többi elsőrendű nedű huncut bódulata találkozik. A siller, a kéknyelű, az oporto vetekednek benne egymással.

Bulcsu bora után azt tudják meg a hármak, hogy bizony ebben a fecskében a veszprémi Csomay-strandon is járt zsenge ifjúként.

A siller után annyival juthatnak tovább a strand-lovag nosztalgiájában, hogy bizony a medencében s a közelében virulónál virulóbb hajladozós és gömbölyded tüdőcsúcsú és hátsójú lányok, ekként babájának való szépségek kellették maguk.

A kétnyelűt követő dáridós révületben keveredhetett tovább addig, hogy egy dámával már csacsognia is sikerült, de az oportónál már kapatos maroknyi közönsége csakúgy abba a muzsikába bonyolódott, ami fejében duruzsolt. De az oporto zsongása elnyomta Bulcsuban, hogy mit is akart a folytatásban: a veszprémi lányok helyi gavallérjai penderítették-e ki a fürdőhelyről az idegent, vagy az ifjúságvédelem szakijai hívták a Kádár-érás rend őreit előállítást foganatosítani.

Eközben Liliomfi felserken, mert immár kőhajításnyira Badacsony, a csárda. Légyott kísért Mariskával.

Aranypor ring. Hulláma a vízé? Fénye a tóé vagy a Napé?

Tágur pedig derül, örül, rendül. Ahogy kaland a füredi szanatórium kúrája, úgy kaland Badacsony lakomája. Erős és szelíd ízek, mámorok lobogtatják a lírikust – mondaná már el, mi végre volt ez az egész?

– A lakoma beavatott engem és titeket is. Együtt költöttük el. Már ez, így magában is a szertartás beteljesítése. Derültem ételeink ízein, örültem boraink pezsdítő aromáinak, mámoruk repesett, tollászkodott – áramok nyíltak-csukódtak, és megrendített, miként oldódhatom a balatoni-badacsonyi lakoma üdvbontakoztató körülményébe.

Lám, a fénykorok visszajutottak a jelenbe. És általatok a mába. Persze ez a viszonylagos időszelet kívülünk, mégis benne vagyunk mindannyian, benne minden, ami valamikor; és kinek, mikor, teljes jelenvalóságuk lehetett – Tágur szerte néz, szakállába túr, majd folytatja –. S a jelen, amely megkapja ezeket, ekként aztán felelős lesz azért, ami valaha egyszerre csak elveszett, és most azzal kecsegtet, a fénykor aranya tényleg az az elem marad, ami megmarad. Az arany mindig dacol az enyészettel, hát a jelen úgy becsülje meg magát, hogy méltó az aranyhoz: méltó a Pelso aranyporos aranykorához … legyen hát így, mert négyőnk kincse még így is a tó kincseinek kicsiny porciója.

– Mi avattattunk be, mégis, ki dolgunknak hírét veheti, legyen indíttatva beavatni magát az ügybe, amit csodával, hevülettel mi tártunk elő.


A tó aranya meg csak sziporkázik. Remeg a szemnek, remegteti a rajta feledkezett tekintetet. Ring. Kedvez a Napnak. Ring, mert magával lehet elégedett.

Eközben Liliomfi odaért Badacsonyba. A komédiások magas hőfokon. Gyuri és Erzsi egybe kelhetnek. Kányai uram, a korcsmáros felsül. Kamilla is bekötheti a vén Tódor fejét. Mariska és Liliomfi pedig hőssé teszik a szerelmet …

mert a Pelso ilyen,
… mert a Balaton ilyen … ,
addig suhog, suhog, míg győz a szerelem.

A sétányán pedig Tágur fája mosolyog: mikor zúzmarás ezüsttel, mikor harsogó-hársas lombzölddel díszeleg lombja.

Ez a zöld cseveg madárnyelven a víz színével.


(Per aspera ad astra: Göröngyös az út a csillagokig.)