Szőke György fotói a természet intenzív és közvetlen élményét (megtapasztalását) hordozzák, közvetítik, sugározzák. Az alkotó nem behatol a természet rendjébe és mélyébe, hanem eggyé válik a természettel, mert odatartozik, onnan való. Paradoxon, mintha megszűnne a látás és a látvány személyessége, empátiája, így nem beszélhetünk sem profánról, sem szentségről, mégis felsejlik az anyagtalan valóság egyedi arca, dimenziója, az ember előtti világ, amikor a vizualitásra nem nehezült az értelmezés sokfélesége, változatossága. A látvány a természet organizmusa, pőresége. A kép dinamikája, a kompozíció elemeinek együttállása teremti meg a nézőben azt az érzetet, hogy a képtérre és a képhatárra irányuló figyelme nem irányított, és maga is részese a teremtésnek (a természetnek).
A fotók talán előbb születtek, mint a rézkarcok és grafikák, nincs dátumuk. Időtlenek. Fagyottak, de azt is tudjuk, jön az olvadás. Jégszemcsék, nem békalencse, jéglencse, nedves jégszemek, felfűzve, vizes szemekkel néznek ránk. Valami megszakadt, elszakadt a DNS-spirál. Szétszórták génjeinket?
Fotóit gyakran madártávlatból nézzük, nem csak két lábra álltunk, felemelkedtünk. Domborzatot látunk egyik fotón, mint hal dereka nyúlik keményen, gerincesen végig a képen, szálkát is sejtünk testében, hegyeset, keményet, talán mégsem a levegőben vagyunk, hanem a víz alatt. Zajlik a jég, a mélyben sok titok és nádlevél hordaléka, néhány kibújt, nem zöldellő levelek, barna, enyésző, ha pillanatnyilag jelet is adnak nekünk, itt vagyunk, nem pusztultunk el. Mintha elsüllyedt hajóroncsot is rejtegetne a mély, kidomborodik háta, kajütjének ablaka, vajon a kapitány elhagyta hajóját? Jégpáncél. Jégpajzs, ablakokkal, gomblyukakkal, belefűzve a nádszál. Címer, ami el fog olvadni, megszűnik, akárcsak a név és viselője.
Az érintetlen természet erejével, dokumentumával szembesülünk, egyúttal az anyag és tárgy (látvány) feszültségével, amely az értelmezés lehetőségét nyitja meg. Szőke György a látványt (a hétköznapi témát) dehumanizálja, lencséje olyan objektív, amelyben a természet megjelenik, változik, vagy változás előtt áll. A látvány tárgyhűségében a tárgy véletlenszerűségét hangsúlyozza, autonómiáját, az embertől való függetlenségét. Vízen járunk, egybeolvad a víz fölötti, a víz alattival, tökéletes tükröződés, ugyanaz a kép van a víz alatt is, mint felül, nem eldönthető, hol vagyunk, mint az univerzumban, ahol szintén nincs fent és lent. Nasca-vonalak, mondhatnám, Pannon Nasca-vonalak, egy gubóból, vagy méh anyakirálynő testéből bújnak ki a finom rajzolatok, nem földönkívüliek jártak itt. Ez a föld térképe, olvasata, pillanatfelvétele egyetlen perspektívából, egyetlen pillantásból, és érezzük a föld szagát. Drónokként repülünk a táj fölött, így áll össze a kép, az újabb Nasca-vonal, mintha a két sárgult levél tartaná a kezében és eregetné, mint sárkányt, a pitypangot, ami még csak készül szétszórni magvait. Megérkezik a harmadik sárgult levél, körtánc kerekedik, van kapcsolat, fésűvonalak hullámzó sokasága, mely motívum Szőke grafikáiban, rézkarcaiban is felbukkan.
Vízbe mered a fűzfa lombja, szálanként, a víz alatti fövenyig látunk, napfelkelte van, élesedik a fény, élesednek az árnyak. Nem hallani egyetlen árva hangot sem. Csak a vízbuborékok hangját, ahogy egyik-másik szétpukkad, halkan, alig hallhatóan. Összekarcolt jég, akár egy kereszt vagy idegsejt, amely információt hoz-visz. Az izom megfeszül. Levált egy jégdarab, akár egy lemez, úgy tűnik fontos, jelzésértékű, hogy valaminek vége, mondjuk a télnek, a fagynak. A pocsolya olajosan csillog, nem sárgára festi a nap sugara, hanem fehérre, elvakítja szemünket a fény. Látszik az úttest, a felfestés. Könnyen megcsúszhat egy kocsikerék. Könnyen, lappang a halál. Halálcsúszda.
Jégkrisztus, megfeszítve a feszület, letisztult és törékeny, feszül és feszült, de nem olvad, még nem, hegyes, jégbe meredt. Valami felszakad a mélyből, jégzajlás van, halljuk a ropogást, valami születik, valami elhal, elfolyik, mint a megfoghatatlan idő. Nem jégszemek, szemtükrök, kicsik és nagyok, mélybe néznek, tisztán, valamikor az egészből egyetlen nagy szem lesz, tószem.
Van tiszavirágzás a Balatonon? Vagyis balatonvirágzás? Ha van, akkor kérészéletű ez is, könnyed szitakötő bújik ki a víz alól, nádszálból született, jégszemek figyelik mozgását, a természet megjelenési formája kimeríthetetlen. Üszkös faoszlop a támasz, a fix pont, még sok ideje van, míg elenyészik, gyűrűzik körülötte a víz, tövében megpihennek élők és élettelenek. Nem léket látunk a jégen, ez szelfi, a tó szelfije, fejébe látunk, a meder aljára, agytekervényként nádszálak, vagy inkább idegszálak, mert nem tekerednek. Jég keretezi az arcot, a figurát, változni fog ez is, ahogyan mi is elmúlunk, elfogyunk, a földbe kerülünk. Föld, jég, meder és víz moszatokkal, rajta nádból X jel, nem a generáció jeleként, hanem mint valami ismeretlen, valami kiiktatandó.
Nem csak négy égtáj van, hanem köztes is. Titokzatos központi magból, kősziklából, hajónak is nevezhetnénk, vagy Noé bárkájának, sugárzik ki az élet, még sok megfejteni való rejtély van földünkön. Fent és lent ellentéte, egyik sincs meg a másik nélkül, egyenesen törnek fel az ég felé a szálak, míg a víz alatt spirálozó örvények tekerednek, ott sincs mozdulatlanság. Lábnyom, ami nem tapos, nem rombol semmit, így a növényszálak is sorra előbújnak. Amőbává vált arc, alakul, gesztusokat mutat. Basszuskulcs a vízen, zenél a nádas, és kirepül a képből egy madár, mintha melegebb éghajlatra igyekezne, vagy fel az égbe, szabadon. Basszuskulcs újból, íjjá alakul, megcéloz valamit, benne a mozgás és zene. Mi úszhat ily szoros rendben vízfelszín közelében? Nem súlyos tárgy, nem elsüllyedt aranyrudak, valami másféle érték, ami megfoghatatlan, de szemünket gyönyörködteti, aranyló, fekvő létra, gubók, aranytartalék. Amit látunk, a jéghegy csúcsa.
Nyíl csapódik a csendbe, csak a vizet szúrja át, keresztjén nincs megfeszített test, az úszó hal sem sérül. Csak első látásra szokványos szép vízi tájkép, megkomponált, ikerfényekkel, halljuk a csendet. Határvonal szab gátat, eddig és nem tovább, mennyire tartható ez? A víz nem hátrál, csak ideiglenesen győzhető le, el ne öntse partjainkat, a beton se állítja meg, nincs olyan gát, amit át ne tudna szakítani. Majdnem Möbius-szalag, de inkább a formák szabadsága, kimeríthetetlen variációja, amihez nem kell ember, de mégis kell, egy olyan fotóművész, aki ezt észreveszi.
Szőke György rézkarcai és grafikái a sejtvilágot, az idegnyúlványokat idézik fel bennem. A létezés primitív formáit, a tudattal nem rendelkező életet, amelynek közös attribútuma a mozgás, a változás, az átalakulás, az áttűnés egyik formából a másikba. Fázisrajzokat látnék, fázisok egymásutánját, ismétlődéseket? Szőke a fázisok különbözéségét ragadja meg, a lét egyediségét, sosem voltját. Mintha az egyedfejlődést (ontogenezist) definiálná, mintha az egy egységen belüli szerkezeti változások történetét követné nyomon, az ellentéteket, a feszültségeket, a formák dinamikus küzdelmét, egyre összetettebb formákat létrehozva. Analógiákat keres és talál, kompozíciós rendje a forma-lény testetlenségét hangsúlyozza, mintha egy távoli csillagrendszer képét látnánk.
Valaki várakozik, nem Godot-ra vár, de önmagára sem. Függő helyzetben van, mert várakozni kényszerül, felfüggesztődik az idő, némaság van, a pillanat önkénye, hogy kiszolgáltatottá váltunk. Valakinek vagy valaminek. Ebben a függőségben felsejlik a tehetetlenség is, sorsunkat nem mi vezéreljük, hanem a szerencse, olykor a vakszerencse.
Grafikái a fény-árnyék (önárnyék, vetett árnyék) mozgalmas kapcsolatát, kontrasztját, határait vizsgálják, a sötét és világosság ellentétét, drámáját, az átláthatóság és az átláthatatlanság viszonyát térképezik fel. A foltok, tónusok elhalványodnak, egymásba tolódnak, változásukban ritmust fedezhetünk fel. Játék a folyamatokkal, az egyszerűség és a titokzatosság jegyében. Az anyagtalan életet látjuk, ahogy az árnyék kitágítja a világot, teret ad a világosságnak.