Hogy egy résnyi terület, egy villanásnyi hasadék mennyire intenzív – mennyire tud intenzívezni –, azt csak az tudja, aki maga is teremtő, néha istenkedő, néha meg sátánkodó. Györgydeák barátunk egy ilyen keskeny résben gyakorlatozik már lassan egy évtizede, ebből a terrénumból leskelődik ránk, és csinálja kísértetiesen pontos vázlatkáit (igen, ezeket a műfajkodásból kikergetett dolgocskákat, akár mint a manókat és a vízi tündéreket, csak kicsinyítő képzőkkel lehet társnak fogadni), s ha jól látom, éppen azért ott, mert mi innen, ebből a kopár és meglehetősen elnyűtt, habár széles térből éppenséggel oda látunk, rá, reájuk, ahogy egymást megművelik, bele-belenyúlnak a másikába, ide egy orrszarvút ragasztva, oda egy halszálkás esernyőt, nagy radarfület és cifra kincset.

Éppenséggel magunk is szabadon benézhetünk a terükbe – és Györgydeák gyorsan vázlatolja eközben azt is, ahogy mi őt meg a rajzos-tollas házieszközeit bámuljuk, tátott szájjal. Legutóbb láthattam éppen beléjük, a többes számban létezőbe nyúlkáltam, ahogy lapozgattam a Gólok, méretek, eredmények című tizenkét lapos csodakönyvét – hogyan csinált rólam a levegő párás rétegei közül egyet kiválasztva, arra rajzolva, gyors, ekrü-szín vázlatokat, hogyan ültette lábamhoz a hiányos fogazatú s hosszú orrú, de mégis törzskönyves pulimat, a bíbor háttérbe nagy óvatosan belenyomkodva, ahogy már ez az uralkodó ebekhez illik, s rakta mellénk, de rögvest el is kapta, félkorcs kutyáját, a nagy pofájú és pária Dévényit.

Györgydeák György: Nagyúr (Fotó: Györgydeák Máté)

Szóval Györgydeák – akit legalább most, itt illene középkoriasan szólítgatni – mindig olyan sok szempontú, sok szemszögű, higanytekintetű grafikus és tárgyműves, mint a számomra oly kedves németalföldi kismesterek, akik teljes életükben pontosan tudták, hogy a részletekbe költözött be (oda) az Isten, alkonyatokon onnan (azokból) feleselget az emberekkel, ha már nagyon nincs kedve irányítani a fáradtfényű sorsokat, és egyébként is kifáradt a világ dolgainak rendezgetésében.

Mindent pontosan megfigyelni, mindenről számot vetni, minden ruhát felölteni és levetni, minden formát-alakot-foltot megtapogatni, mindenhol jelet és jelhiányt hagyni: ha éppen már nem megy – mert nem segít ama fáradt Isten –, akkor összeszedni az előzetesen föl nem használt limlomot, kócsagtollat, szuvas fiókot, nagymamára emlékeztető mágneses gyűszűt, uszadékfát, rézdrótot, porcelánbabát, pléhdobozt, kármin gyöngyöket, piros tövű nádat, elhasznált-fakó rongyokat és erőt, úgy tenni, mintha éppen felcsapnánk teremtőnek, s helyette formázni a tereket, az alakokat, a mítoszi növényeket – állatokat, dispondeust kilépő soklábú koboldokat –, ilyennek találom napra nap a lázasan dolgozó, vibráló Györgydeákot.

Pedig vannak olyan rajzai, amelyeken határozottan azt állítja, hogy ő minden földi rémségek elszenvedője, s vannak olyanok, amelyeken arról harsonázik, hogy kezébe költözött a világvallás valamennyi cselekvő akarata.

Györgydeák György: Ma nekem (Fotó: Györgydeák Máté)

Ennyi ellentmondásossággal nem csoda, ha mesterünket – azaz kismesterünket, ki ragok és képzők árnyékában hűsölve szereti számlálgatni a cica csíkjait – sokan a groteszk szemlélet kiszolgáltatottjának (a rosszabb indulatú hívei szerint a groteszk kiszolgálójának) tekintik, holott, állítom, Györgydeáknak semmi köze a huszadik századi groteszkhez.

Attól, hogy ő néha derűs, kaján, vigyori és fancsalian boldog, és ilyenek az ő házi teremtményei is, no és torzan torzultak, furcsán nevetségesek, fantasztikusak és ijesztőek, még nem mondható groteszknek. Ha közel hajolunk munkáihoz, nem látunk benne semmi ironikusat, semmi szatirikusat – ilyesmiket csupán beleláthatunk, mert félünk az apokaliptikustól.

Igen, úgy vélem, megtéveszt minket az, hogy Györgydeák a groteszknél ismert eljárásokat használja a szemléleti, a képi, a képnyelvi, a szónyelvi panelek elbontására, semmissé tételére, és megzavarja a látványukat az, hogy gondolati-nyelvi-képi radikalizmusát édeskés groteszkbe csomagolja. Hiszen ő nem tünteti el a személyiséget, sőt éppenséggel hangsúlyozza, mi több, ontológikusan vizsgálja! Attól még, hogy nála minden darabos, megszabdalt, töredékes, satírozott, lesoványodott gesztusokban élő – az a minden még létezik, még van, még funkcionál. Csak életellenesen.

Györgydeák fanyar világa tragédiákkal és megszenvedett-feldolgozott helyzetekkel, viszonyokkal érlelt – s mert ezek éppen hétköznapiak, mindenkivel megtörténők, tömegesek, hát ezért ennyire rémségesen pontosak (és nevettetőek). Barátunk a kicsi semmilyen emberdolgokból transzformálja a jeleit, kétségbeeséseink aljára lát, vigasságaink szitásodására figyel, újra és újra megcsinálja-kipingálja a szürke köznapokat, közeget teremt az ittléthez (az övéhez, a miénkhez, a tiétekhez), visszakalandozik a múltba, majd meg előrearaszol a jövőbe, hogy időnk is legyen belakni. Mesélget, majd meg kiröhög, hogy csőbe húzza a szájtátikat, szemérmetlenkedik – mintha semmit nem tudna arról, hogy rég lejárt a posztmodern ideje, és éppen ezért már nem posztmodern. Ezért olyannyira hihetetlen, hogy alkotónk körül minden olyannyira szabálytalan.

Györgydeák György kiállításának részlete – Fotó: Györgydeák Máté

Ezt a magányt nehéz lehet elviselni. Nem segít hozzá az sem, ha műalkotás tárgyává válik, az se, ha egy költői címmel lesz megbillogozva, amikor már éppen kiteljesedett. De azt legalább figyeljék meg, hogy az elhagyott Györgydeák-tárgyak hogyan állnak a még inkább egyedül lévők mellé, hogyan pózolnak kassákosan a kiállításokon, a rotációsok havára hogyan fekszenek ki (mutatják a tetszhalottságot), hogyan gyújtják fel magukat az ötletekben s égnek hamuvá, majd újra meg újra föltámadnak, s milyen örömmel élvezik azt az életet, amelyben mi még csak játékból se akarunk otthon lenni.


Galéria > Györgydeák Máté: Egy Györgydeák-kiállítás részletei