„Tudjuk és látjuk, hogy a Balaton elindítja a képzeletet a formák és a vonalak mindig változó természetének kutatására… És színeiben?… Már csak azzal is, hogy a hazai kontinentális adottság világában itt áll előttünk e tengerméretű és a mediterránt idéző víz, maga ez méreteivel és puszta jelenségével is egyéni hatású és valami mást ihlető… Ha az angolok irodalomtörténetükben, akkor mi magyarok művészi életünkben bátran beszélhetünk egy »tavi iskoláról«. […] Erről, mert ez a balatoni valóság természetében egy tágabb egyetemességet hord. Tükre a szárnyakat, az »égi hajózás« elemeit és tájait is föld- és emberközelbe hozza, szinte kezünkbe a kozmikusat… Kísért és ihlet művészetünkben ez a víz- és jégtükrű és testű földrész. Természetesen végül a művészetben is a hogyan és a mit kérdésére egyedül csak az alkotás, a mű adhatja a méltó választ. A lényeg, hogy világgá alakuljon a látvány és a gondolat… Lassan arról beszélek, amely éppoly tanító itt e balatoni terasz előtt a valóságban, mint Attika fokán Sunionból a tenger, az ég, a fény és a kő és a messze hívogató szigetek látványa, amelyekből nem táj, de általuk és róluk távlat, hit és világ és művészet született az ember által… Így értjük és ettől teljes itt is ez a valóság. Ez lélegzik, és ébred fel minden igazi alkotásban.”(1)
*
Az 1911-ben Tabon született költő már tizenévesen, fonyódi és balatonlellei nyaralásokon megismerkedik a déli parttal és a Nagyberekkel. Édesapja mint cserkészparancsnok ide hozza cserkészcsapatát és családját is üdülni. Az ifjú 1928-ban Id. Takáts Gyulának saját készítésű verses füzetet ad ajándékba, mely A daloló-Balaton(2) címet kapta. Egy fiatalkori szárnypróbálgatás, megelőlegezve a jellegzetesen takátsi természetszemléletet. 1937-ben épül meg a fonyódi „Takáts-villa”, melyhez a telket Id. Takáts Gyula Basch Lóránttól vette meg 1936-ban; attól a Basch Lóránttól, aki 1941-ben az ifjabb Takáts Baumgarten-díjának egyik aláírója volt. Ettől kezdve egészen 1953-ig ebben a villában tölti a nyarakat családjával és költő, képzőművész barátaival. Megfordult itt Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Fülep Lajos, Kassák Lajos, Kiss Tamás, Tatay Sándor, Erdélyi József, s állandó vendége volt a háznak Egry József is. A horgászat, a fakutyázás és a vitorlázás állandó elemei a költő életének, s verseiben is rendre megjelennek. A természetközelség és a tó szeretete nem egy elvont, absztrahált életszemlélet része. Takáts maga is természetjáró és természetismerő ember.
Önéletrajzi ihletésű ifjúsági regényének(3) lapjain megelevenedik a Balaton és a Nagyberek világa, az utóbbi azonban ebben a formában a kötet megírásának idejére már végleg eltűnt. Ennek ellenére meghatározó jelentőséggel bírt a költő egész életművében. 1934-ben a Pécsi Tudományegyetemen A somogyi Nagyberek című doktori disszertációját védte meg sikeresen, 1942-ben publikálta a Weöres Sándor egyik levelének tanúsága szerint már 1934-ben elkészült Vágják a berket(4) című kisregényét. Az említett ifjúsági regényét megelőzően jelent meg A tündérhal és a háló (5), mely a tiszta víztükröt, a nádasok és a berek mesés-legendás világát jeleníti meg, bevezetve abba a legfiatalabbakat. A pákászok, halászok, rabsicok világa időskori költészetében is vissza-visszatérő elem, a kínai és görög-római bölcseleti hagyományok szférájába emelve a Balaton körüli kozmoszt. Egyik utolsó versében – Villámtól lombosan(6) – így olvad egybe Berzsenyi, a berki világ és a természet „tündéri realisztikus” szemlélete:
Amit óhajtva
sejtett Berzsenyi,
a berki pákász
és a szákja
néha megleli…
És nádasok között
a sötét berken át
ahogy ballag haza,
se gyertya, se kanóc,
ajtót nyit rá az éjszaka…
…S ahogy ragyog, fénylik
egyre csak tovább
– mint pákászát a szák –
s amit óhajtva
sejtett Berzsenyi,
megszólítja a sötét…
És gesztenyéskertje alatt,
a láp fölött
az alvó hattyúk,
rozsdás rácsok között
dőlt házában
az asztalán, lidércein,
tolla alatt
akár a fák,
villámtól lombosan
ragyog a fénylő világ…
Egry Józseffel való szoros barátságának gyümölcse a Vízitükör(7). A kötet tizennyolc verset és tizennégy tollrajzot tartalmaz. Önálló művekről van szó, melyeket a szerzők közösen választottak ki. Egry balatoni vázlataiból állította össze a 14 képet, Takáts 1930 és 1950 között készült verseiből válogatott, köztük a legkorábbi éppen a Kosztolányi Dezsőnek ajánlott Balatonparton című verse. „Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom,/és én játékosan a vízre hullatom./A kék vizen, mint vén rizsbárka ring/a badacsonyi kőszállító-hajó,/s fölöttünk halkan egy gém kering. […]” Míg a festő Badacsonyból, addig a költő Fonyódról szemléli a tavat. A való életben hol itt, hol ott találkoznak. Gyakran járnak közösen horgászni valamelyik mólóra, de előfordul az is, hogy a befagyott tavon át látogatja meg Takáts a festőt. Takáts elbeszélése szerint Egry valamelyik „irodalmi szalon” alkalmával a fonyódi patika egyik belső falára egy szekkót készített, mely a jelenlévőket örökítette meg. A patika államosítását követően azonban az új tulajdonosok a művet egyszerűen leverték, megfosztva ezzel bennünket az egyetlen ismert Egry szekkótól.
1947 májusában éppen Badacsonyban rendezték meg a Dunántúli Írók első találkozóját, melyen Várkonyi Nándor, Csorba Győző, Weöres Sándor, Tatay Sándor és Takáts Gyula is részt vett. Pécsett, Kaposváron és Budapesten élő írók és költők Badacsonyban találkoztak s a tó fölött vitatták meg a háború utáni dunántúli irodalom feladatait, célkitűzéseit, melyekből csak vajmi kevés valósulhatott meg. Haláláig tevékeny részt vállalt a keszthelyi Helikoni ünnepségek szervezésében, s 1981-ben Csoóri Sándorral, Fodor Andrással, Bertók Lászlóval, Papp Árpáddal és Laczkó Andrással közösen megalapították a Fonyódi Helikont, tudatosan utalva mind a keszthelyi formális, mind a fonyódi informális irodalmi szalonok hagyományaira.
Adriai és görögországi utazásait követően egyre hangsúlyosabbá vált költészetének mediterrán jellege. 1953 nyarán vásárolja meg becehegyi villáját, vagy, ahogy ő szerette nevezni, „remete Gyulának költői ketrecét”. A víz fölött magasan, valóban szerzetesi cella nagyságú, fehérre meszelt épület a mészkőhegyen. A tornácról az északi és a déli part is tisztán látható. Ahogy Pomogáts Béla írja: „a becehegyi magaslatról, emlékezetben és képzeletben, bebarangolta egész Somogyot, ellátott a Dráva-parti füzesekig, ellátott az Adriáig és a Mediterráneumig, benézett Itáliába és Hellászba.” Az eredetileg mandulafával beültetett telken szőlőt telepít, meghagyva a mandulásból is néhány fát. A becei lak a kortársak állandó vendéglátóhelyévé válik. A balatoni kirándulások során sokan töltenek el délutánokat Dionüszosz-Bacchus udvarában, ennek művészi dokumentációja a Bacchus könyve(8), melyben a vendégek (Csukás István, Képes Géza, Fodor András, Tüskés Tibor, Pomogáts Béla, Martyn Ferenc, László Gyula, Würtz Ádám, s a felsorolás messze nem teljes) rövid versekkel, rajzokkal adóznak a vendéglátó borának és a hely szellemének. Tüskés Tibor rögtönzése például így hangzik: „Egy évvel lettünk közelebb a télhez, / S egy öllel közelebb az éghez. / Takáts Gyula bora kísérjen az útra, / De térjünk vissza jövőre is e kútra.”
A hegy, a víz és a bor hármasa a legalkalmasabb a becei időszak leírására. A Villámok mértana(9), a Sós forrás(10) és a Száz nap a hegyen(11) kötetek atmoszférája már egyértelműen ehhez a balatoni mediterrán világhoz kapcsolja Takátsot. „Napokig álldogálok a hegyen. Hajdan Fonyódon, ma szemben, a Becén állok és nézem az öblök partfutásának színes változását. A tavasz óráról-órára átfesti a partjainkat. Már nem is szőke a nád. Haloványzöld vibrálással kevert, mert egyre jobban serken az új nád. Mélyül alatta a kék, sötétül a víz indigója, aztán másnapra már aranyzöld lándzsáival felszökik a győztes a víz fölé.”(12)
Az úgynevezett „Balaton-kérdés” a hatvanas évektől kezdve elevenen foglalkoztatta Takáts Gyulát. Több helyen is komoly kritikával illette a Balaton-divatot, melynek lényege – véleménye szerint – a „nagy villa, nagy kutya” hozzáállásban volt kitapintható. Rádióinterjúkban és esszékben kelt a tó természeti adottságainak védelmére. A beépítési láz nyugtalanította, a víztükör és a nádasok területének folyamatos csökkenése, valamint a tájidegen elemek megjelenése. 1984 júliusában veti papírra az alábbi sorokat naplójában: „Sajnos azonban Becére is betört és beköltözött a civilizált ősember kegyetlen pusztítása. Még a kápolna elé és közvetlenül mögé is építenek. Nincs, aki délben harangozzon. Se hit, se kultúra.”(13) 1979-ben megjelent sorai ma is megfontolandók (sajnos): „Legszebb tájunk… És körbe-körbe a befolyó vizek szennyezése… És a közművesítés hiánya… A betongátak perspektívája… Se homoklídó, se a víz öntisztító lehetősége, se az ivó halak tanyája… Csak egy egyre szennyeződő betonlavór?… Vagy éjjeliedény?… És a cementgátak mögött sorba az öntözött, reumakeltő füves strandok… És nem forró homok?… Föveny helyett fű!… Cigarettacsutkás, gyümölcsmagos, eldobott ételes, sáros fűcsomók közt ételmaradékos, ki sem gereblyézhető zöld strandok?… Hol vannak a régi somogyi part hosszú homoklídói?…”(14)
*
Nem csak íróként, költőként, de képzőművészként is meg kell emlékeznünk Takáts Gyula balatoni kötődéséről. Kiállításai és azok fogadtatása azt bizonyítják, hogy – s ez főként balatoni tárgyú képeire igaz – alkotásai is komolyabb figyelmet érdemelnek. Az ifjú Rippl-Rónai-tanítvány gyermekkorától kezdve kísérletezik a balatoni képekkel, legkorábbiak ezek közül az éppen Rippl-Rónai által számozott temperák, majd a jóval komolyabb, már a harmincas években készült szecessziós utóhatású pasztellképek. A negyvenes, ötvenes években néhány pasztellkép és olajfestmény jelzi, hogy ekkor sem szünetel képzőművészeti munkássága. A hatvanas évektől jellemzőek a konstruktív grafikák, tollrajzok, melyeken egyértelműen érezhető a jó barát és levelezőpartner Borsos Miklós hatása. A néhány vonallal vázolt képek közül valamennyi a tó tükrét tárja elénk, nem a minimalizmus, hanem a nemes egyszerűség és az antikvitásban gyökerező, de a saját korát tudatosan vállaló serenitas jegyében. Hamvas Béla írja A babérligetkönyvben a profán tájképekről szólva: „Az esztétika azokat a festményeket, amelyek ebbe a csoportba tartoznak, giccseknek hívja. A profán táj a giccstáj. A mázolmány. Az értelmetlen és avatatlan és hitvány festékpocsékolás. […] A festőnek az érzéki jelenséget kell ábrázolnia, és tudnia kell, hogy az igazságot sohasem láthatja meg. A jelenség csak jel. Mint a hullámvonalak és a hal. Mindig a jelet kell ábrázolnia, de mindig tudnia kell, hogy jaj a képnek, amely csak jel és semmi egyéb, s amelynek a megközelíthetetlen és megláthatatlan igazsághoz semmi köze sincs. Elérhetetlen, de a képen ott kell lennie; láthatatlan, de látni kell. Nem érzékelhető, de ábrázolni kell, és csak ezt az egyet szabad és kell érzékelni és ábrázolni. Ha a képen nincs igazság, akkor profán, és be lehet vele fűteni.”(15)
Ezt a megláthatatlan igazságot hívja Takáts szellemi valóságnak, orfikusnak. „Mert a szellemi valóság is hozzá tartozik egy táj életéhez.”(16) Nem csak képei, költészete sem érthető meg abból az egyszerű, jobban mondva leegyszerűsített szempontból, hogy ő maga a pannon táj költője lenne, ahogy egy Albert Zsuzsa által készített interjúban is olvasható: „Albert Zsuzsa: – Igen, valahol írja is, hogy nem szereti, amikor csak egyszerűen és felületesen azt mondják, hogy a pannon táj költője. Szó sincs róla. A külső csak eszköz. Takáts Gyula: – Csak a kép pannon, de a kép mögött már a gondolat egyetemes igényű. Az egyetemes, a teljes izgatott, az Egész. Az, amit úgy mondtam később egyik kötetemben, hogy a rejtett egész. Az, ami a képek mögött jelenik meg, mert a szerves és a szervetlen világ mögött ott van a rejtett lényeg. S így egyszerre kell szólni a matériáról és az orfikusról. És egyiknek sincs szótára. Ezért Helyettük szóljál az egyik verseskötetemnek a címe.”(17)
Nem pusztán arról van szó, hogy a szellemi és a fizikai táj kettőssége létezik (olykor ez önmagában is felháborodást váltott ki), hanem arról, hogy melyiké az elsőbbség. Ebben a kérdésben Takáts az előzőekben idézetteknél is tovább megy, és a hamvasi ítélettel teljes összhangban írja az alábbiakat: „Expresszlevélben kér Nádor Tamás a Táj tanít sorozat alkalmából, hogy írjak három vagy négyflekkes írást a rádió- és a tévéújságnak. Mondtam, hogy nincs, aki legépelje, és hogy nincs tájlíra. A táj bár fizikai, de lényege a teremtett táj, a szellemi.”(18) Nádor Tamás felkérésére végül válaszolt Takáts, s ebben az írásában is megerősítette a fenti véleményét: „A tájak és a tájköltészet emlegetése divatos. Nem is lenne ebben semmi különös, hiszen benne élünk. Csakhogy a tájon legtöbbször csak a külsőt, a morfológiát értik. A felületet. Tehát, ha róla esik szó, nem a világ külső álarca mögötti lényegről beszélnek. Így a legtöbb esetben aztán mind életünkben, mind líránkban is valami lényegesnek a meg nem, vagy egyszerűen a félreértéséről van szó.”(19)
Életműve alapján mondhatjuk, hogy Takáts Gyula élete és művészete egy nagyszerű és meggyőződésem szerint sikeres kísérlet a genius locival való harmónia megteremtésére, melynek gyümölcse a táj s a hely szellemének belső átélése és annak külső megjelenítésére való képesség. Arról a genius lociról van szó, amely Kisfaludy, Berzsenyi, Egry s még sokak sajátja, s szoros folytatója a pannon tavi iskola, élén Takáts Gyulával. A sokszor emlegetett provincializmus vádja aligha állja meg a helyét. A klasszikus értelemben vett, egyetemességre törekvő, öntudatos regionalizmus azonban bizonyosan alkalmas a takátsi életmű megragadására.
A természet, a táj, az épített környezet iránti felelősség kérdése megkerülhetetlen mindannyiunk számára, ugyanakkor, ha vannak Takáts munkásságából levonható tanulságok, az egyik éppen az, hogy a saját magunkért, pontosabban a szellemi valóságokhoz való viszonyunkért érzett felelősség után kell következnie minden másnak. A fizikai táj másodlagos az intelligibilis tájhoz képest, az előbbit csak az utóbbi megismerését (megismerésére való törekvést) követően tehetjük valóban a magunkévá, óvhatjuk meg igazán.
*
„És ez a fizikai és szellemi két valóság iszonyú távlatokat hordoz és rejt magában. A pusztának és az ördögszekérnek, a sziklának és a mandulásoknak, tavaknak és tengereknek, gyáraknak, külvárosoknak, búzaföldeknek és domboknak más-más a jelkép- és szellemébresztő rendszere és ereje. Más az indításuk az ember életútján. És ezek az utak is más és máshová vezetnek.”(20)
(Jelen írás az Irodalmi Magazin Balaton számában [2015] megjelent esszé bővített, átírt változata.)
Hivatkozások
1 Takáts Gyula: Egy kertre emlékezve. Budapest, 1971, Szépirodalmi, 324–325.
2 A füzet Parill Orsolya tulajdonában van.
3 Takáts Gyula: Vitorlás a berken. Ill.: Würtz Ádám. Budapest, 1971, Móra.
4 Takáts Gyula: Vágják a berket. Budapest, 1942, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. (Szintén Weöres leveléből ismert, hogy a kötet eredeti címe Berekkirály volt.)
5 Takáts Gyula: A tündérhal és a háló. Balatoni halászrege. Ill.: Bartha László. Budapest, 1968, Móra.
6 Takáts Gyula: Villámtól lombosan. In: Holmi és/vagy PIM
7 Egry József – Takáts Gyula: Vízitükör. Rajzok és versek. Pécs, 1955, Dunántúli Magvető.
8 Bacchus könyve. Becehegyi emlékek. (Takáts Gyula becehegyi vendégkönyve.) Kaposvár, 2006, Berzsenyi.
9 Takáts Gyula: Villámok mértana. Versek. Ill.: Szántó Piroska. Budapest, 1968, Szépirodalmi.
10 Takáts Gyula: Sós forrás. Versek. Ill.: Würtz Ádám. Budapest, 1973, Szépirodalmi.
11 Takáts Gyula: Száz nap a hegyen. Versek. Ill.: Würtz Ádám. Budapest, 1975, Szépirodalmi.
12 Takáts Gyula: Villámok mértana. 86.
13 Takáts Gyula: Öt esztendő Drangalagban. Naplójegyzetek. Pécs, 2005, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 255.
14 Takáts Gyula: A harmónia keresése. Budapest, 1979, Szépirodalmi, 281.
15 Hamvas Béla: A babérligetkönyv–Hexakümion. Budapest, é.n., Medio Kiadó, 56–57.
16 Takáts Gyula: A harmónia keresése. Budapest, 1979, Szépirodalmi, 274.
17 Takáts Gyula: Emlékek életrajza. Kaposvár, Berzsenyi, 2002, 150.
18 Takáts Gyula: Öt esztendő Drangalagban. Pécs, 2005, Pro Pannonia, 14.
19 Takáts Gyula: Tükrök szava – betűk arca. Budapest, Szépirodalmi, 1985, 67.
20 Takáts Gyula: Tükrök szava – betűk arca. Budapest, Szépirodalmi, 1985, 67–68.