Reggel hidegebben fújtak a szelek,
az erkélyen legalábbis ezt éreztem.
Megittam két kávét,
mert ez az örökös szédület nem hagy nyugodni:
leesett a vérnyomásom.
S még két kávét ittam,
és vártam,
vártam valamire:
talán egy csodára.
Láttam egy feketerigót a langy napsütésben fürdeni.
A szükségszerűség-tanról felesleges vitatkozni,
még a niceai-zsinaton is kudarcba fulladt,
veszekedésbe torkollott.
Így hát úgy gondoltam, hogy a szükségszerűség
egyszer csak eljön.
Megváltozhatatlan,
megkerülhetetlen, mint Bohár András
gitárjátéka egy kiállításmegnyitón.
Néhány pohár bor és a falon lévő képek
is táncolni kezdenek.
Szárnyra kapnak az ingek,
a nyakkendők:
lebegek bele a semmibe.
Ez is egyfajta szükségszerűség,
igaz, az elme játéka,
de mégis.
Én pedig nevetek,
nevetek, hogy milyen
ostoba is vagyok.
