Amikor Veres Ágota engem, azaz egy színházrendezőt, és nem egy képzőművészeti beágyazottságú személyt kért fel győri kiállításának megnyitására, nyilván számolt azzal a veszéllyel, hogy egy laikus, hogy ne mondjam, egy zöldfülű szemével tekintek a képeire. Így is tettem.
A Zöld napló elnevezéssel a szerző erős asszociációs kényszerpályára készteti a befogadóit. A tárlat címe akarva-akaratlanul, szinte kézen fog bennünket, és megával húz nemcsak a saját zöld kertjének vagy dzsungelének uralkodó színvilágába, de a jelen egyik központi, ha nem a legégetőbb problémakörébe is. Égető, és sajnos azt kell mondjam, nem csak a szó átvitt értelmében. Kell-e ezt tovább magyaráznom, a lángoló őserdők korában?
Amikor kiejtjük a ZÖLD szót, első képzeteink akaratlanul a természethez, a tavaszhoz, az újjászületéshez, az életigenlés felé lódítanak bennünket. De ne feledjük, a méregzöld, a haragoszöld is ZÖLD. És hogy mennyi irányba indulhatnánk a zöld nyomában, arra mondok néhány példát a magyar nyelv és a festészet közös szótárának bőségét idézve.
Veres Ágota: Szentiván-éj, 2019
Játsszunk együtt a képzeletünket felébresztve, de nem fokozatosan végig lépkedve a színárnyalatok billentyűsorán, hanem önkényesen ugrálva egyik szín-billentyűről a másikra. Várjuk meg, amíg belső látásunkban megjelenik előttünk az adott szín, és csak akkor lépjünk a következőre. Tegyünk próbát! Induljunk a mohazöldről. Megvan? Jöjjön az uborkazöld, következzen a topázzöld, innen lépjünk az abszintzöldre. (Tudják, az az erős párolt szesz, amit Toulouse-Lautrec előszeretettel fogyasztott.) Most idézzük föl a csalánzöldet, majd lépjünk át az olajzöldre, onnan a bambuszzöldre. Kis pihenés! Most jöhet az olívazöld, a kobaltzöld, az avokadózöld. Elénk tárul az epezöld, követi a zuzmózöld és a krokodilzöld. Utána battyog a csillogó skarabeuszzöld, rárepül a döglégyzöld. A víz alatt a korallzöld, a víz felett a kaméleonzöld. És így folytathatnánk a penészzöldön és a wasabizöldön át egészen a Benetton-zöldig. Mielőtt azonban még elvesznénk a zöld árnyalatainak útvesztőiben, kanyarodjunk el a képek színvilágától a többi formajegyek felé.
Ahogyan az emberi közlés legfontosabb eszköze, a beszélt vagy írott nyelv sem nélkülözheti az elvonatkoztatást, úgy a vizuális nyelvben is a látványt megragadó „absztrakciós módszerek” és azok ismerete adja a kódolás és dekódolás alapját. A művész – esetünkben Veres Ágota – az alkotás során az általa érzékelt valós vagy elképzelt látványt, élményeket a vizualitás nyelvére írja át, képi látvánnyá transzponálja. A formák, színek, anyagok csupán eszközök egy gondolat láthatóvá tételéhez. A festő átalakítja a világ formáit, hozzátesz, elvesz belőle, leegyszerűsíti, torzítja, felbontja, átrendezi, a kompozíción belül a kiemelésre törekedve helyezi el azokat.
A bennünk élő kényszeres értelmező azonnal megfejtés után kiált. Könnyen belátható az is, hogy értelmezési lehetőségeinknek határt szab eddigi élettapasztalatunk. Mégsem szoktunk megsértődni, amikor egy gyerek az absztrakt vagy nonfiguratív rajzba vagy festménybe mást lát bele, mint mi.
Bizonyára találkoztak már a Rorschach-teszttel. Ez az egyik legáltalánosabban használt komplex pszicho-diagnosztikai eljárás. A pszichológus egy tintafolt lenyomatát teszi a szemünk elé, és arra kíváncsi, mit látunk bele a pacniba. Ezek a kipróbáltan válogatott „képek” remek alkalmat kínálnak az alanyok pszichológiai orientációjának vizsgálatára. Egy ilyen teszt persze nem a képről, hanem rólunk, nézőkről, befogadókról árulkodik. Ha figyelmesen nézzük, és elég őszintén válaszolunk arra, hogy mit látunk, akkor összeállhat az „alkotó” és befogadó összhangja. De mielőtt Ágota megsértődne az összehasonlításon, gyorsan ki is javítom magamat, hisz a Zöld napló képei sokkal rétegzettebb és gazdagabb jelentéstartománnyal rendelkeznek, mint egy véletlenül keletkezett tintafolt.
A bizonytalan ítéletű néző gyakran a képaláírásokba szeretne kapaszkodni, abban bízva, hogy azok majd eligazítják a helyes irányba. Képzőművészeti-zöldfülű magamról is tudom, hogy mindig zavarban vagyok, amikor egy kiállításon az az érzés kerít hatalmába, hogy itt valami súlyosan kódolt képi világot kell dekódolnom. Egy titkosírást desifríroznom. Most szeretném, ha fölmentést kaphatnék és adhatnék ez alól a nyomasztó késztetés alól, és más attitűddel közelíthetnénk a falakon függő képekhez.
Boris Vian Tajtékos napokhoz írt Előszócskája szerint „Az életben az a fontos, hogy mindent a priori ítélettel illessünk. Úgy látszik ugyanis – írja –, a tömegeknek nincs igazuk, az egyéneknek meg mindig igazuk van. De ebből nem szabad magatartásunkra szabályokat levonni: nem kell ezeket megfogalmaznunk ahhoz, hogy betartsuk őket.”
Azt sugallja tehát, hogy akkor járunk el helyesen, ha a tapasztalatot, a tényeket megelőző tudással szemléljük a világot, s ha így alkotunk ítéletet, akkor szükségszerűen igazak lesznek a következtetéseink. Anélkül, hogy ebben a két és fél évezrede zajló vitában végső igazsággal próbálnék előrukkolni, tegyünk egy tétova kísérletet, s közelítsünk elő-ítéletek, azaz mögöttes tudás nélkül a minket körülvevő tárlat képeihez.
Ha távolról vesszük szemügyre ezeket a képeket, azonnal felvetődik a kérdés, hogy amit látunk, azt milyen méretarányban mutatja a kép? „Ki gépen száll fölébe… írja Radnóti, …az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket”. De hátha egy ékszerész lupéján keresztül vetjük rá a pillantásunkat? Akkor lehet, hogy egy pecsétgyűrű mintázata körvonalazódik a szemünk előtt. (Akár a pecsét-gyűrű szó eredeti értelmében. Valamilyen titkos jelet rejt az ábra, amit csak az üzenet küldője és kézhez vevője ért. És amikor az ilyen gyűrűvel lepecsételt üzenet megérkezik a címzetthez, azonnal ugyanazt látja az ábrában, mint a feladója.) És mi van, ha a kép mikroszkopikus nagyításban ábrázol valamit? Mondjuk, mikroorganizmusok sejthálóját. Vagy mégis inkább távoli sövények és ültetvények lüktető, szabad és levegős rétjei elevenednek meg előttünk? Vagy egy részecskegyorsító hadronjait, ionjait vagy molekuláit vélnénk felfedezni szabálytalan szabályosságukban? És ha egy képernyőn látnánk mindezt, vajon milyen pixel felbontásban lenne az igazi?
Veres Ágota: Egy geodéta feljegyzéseiből, 2019
A lépték ebben az esetben nem úgy működik, mint a térképek alján, ahol megadják a méretarányt. Amikor szemügyre vesszük a képet, önkéntelenül saját magunk választjuk a léptéket. És amikor már ezzel a lépéssel biztos talajt érzünk a lábunk alatt, felvetődhet bennünk a kérdés: jó, tudjuk, hogy ez egy festmény, aminek az anyaga vászonból és olaj- vagy akrilfestékből áll, de vajon annak, amit ábrázol, mi az anyaga? Növényi rostok szerkezetébe enged bepillantást? Egy textília szövésmintájába? Homoksivatag redőzetébe? Vagy vasreszeléket állított ritmusba a mágneses erőtér? Esetleg tulipánültetvények vagy levendulasorok metszik egymást? Egy érdes betonlapon ragadt színes gumi-horzsolatok? Vagy a földek eltérő színárnyalatú szántóit látjuk magunk előtt? Fonalak kötésmintáit? Különböző kerteket? Vagy egy agy tekervényei sorjáznak a szemünk előtt? Kell-e mondanom, hogy a lehetőségek tárháza a végtelen felé tart.
Eddig a számtalan lehetőség közül csak három formai jegy, a szín, a lépték és az anyag felől közelítettük meg a Zöld napló képeit. De ha a kétdimenziós festményekben észrevesszük a harmadik dimenziót, akkor valósággal beléphetünk a képek világába. Egyik esetben egy zöld barlangban találjuk magunkat. Egy másik képnél palást terülhet a vállunkra. Zöld műutak keresztezhetik egymást. Egy újabb kép – megvallottan – egy labirintusba vezet bennünket. A másik Escher végtelenített körlépcsősorát zöldben asszociáltatja velünk. Egy harmadikon hegyek és völgyek szegélyeznek egy sík mezőt. És nem lennék színházrendező, ha a meghívón egymásra rétegző képekben nem vélném felfedezni a színházi díszletfalak zöld mutációját. De a képek faktúrája is valósággal erre ösztönöz bennünket. A redwoods/vörös fenyők esetében, mintha lombkoronán járnánk. Bátran olvassunk a látóknak színes faktúrával készült braille írásban, még ha a szemünkkel is olvashatjuk őket, és nem tapintás által.
A képek egy újabb vetületéről, a zeneiségéről, a színek hangjairól, hangszíneiről és a vonalak ritmusáról nálam avatottabban szól a kiállításhoz írt előszavában az alkotó.
Veres Ágota: Ritmusszakadás, 2018
Általános iskola felsőben volt egy rajztanárnőm. Kiss Ágnesnek hívták, és valóban apró termetű volt, talán már mi is magasabbak voltunk nála. Minden év elején borító mappát „terveztetett” velünk, hogy az év közben készült műveink ne kallódjanak el. Hetedikben Ági néni azt a borítóterv feladatot adta, hogy fessünk olyan ábrát a mappára, amibe nem lehet semmi értelmeset belemagyarázni. Nevetve, nagy kedvvel láttunk munkához. Bátor vonalakkal szántottuk fel a lapokat, merész színekkel pacsmagoltunk. Fantasztikusan dinamikus művek születtek. Mindenki elégedett volt a sajátjával, ebben aztán tényleg nincs semmi értelem! – gondoltuk. Amikor az óra végén „kiállítást” rendeztük – azaz kitettük az elkészült „műveket”, hogy mindenki lássa –, azt az új feladatot kaptuk, hogy most találjunk egymás műveiben összefüggéseket, lássunk bele értelmet. Ha hiszik, ha nem, nem volt egyetlen olyan mű sem, amiben ne fedeztük volna fel mindazt, amiről a szerzője se álmodott.
Most, amikor körbemegyünk a teremben, ne feledjük: a valóság és képzelet határán mozgunk, titkok tárulnak föl, és maradnak szemérmesen rejtve előttünk.
És minden valóság! Az absztrakció is!
Merjünk látni és belelátni! A bátor alkotásokhoz – és Veres Ágota festményei ilyenek – bátor befogadók illenek.
Veres Ágota: Zöld napló
Kisfaludy Megyei Könyvtár, Győr
2019. október 3–31.
Az itt közölt szöveg a kiállításmegnyitó szerkesztett változata.
