A kertet telenyílták a dáliák, és innen nézve tökéletes kilátás nyílt nagynéném gyűjteményének teljes nyárvégi színtérképére, mert ő kedvtelésből éppen ezeket a virágokat gyűjtötte, és olykor hosszan mesélt róla, milyen kalandos körülmények között jutott hozzá némelyikhez.
Vasárnap szokott eljönni hozzánk keresztapánk osztrákzöld, monarchiás öltözékében, ekkorra már megözvegyült. Ilyenkor, délután már kint ültek a férfiak a verandán, miközben odabentről az asszonyok egymás szavába vágó csevegése a tányércsörgésbe és a mosogatás elhúzódó zajába veszett. Egyre nyúltak a falon az árnyékok, egymás után ürültek a poharak és mélyültek a ráncok a gondolatok megfogalmazásának nehézségeitől. Még véletlenül sem fordult elő, hogy italozás közben valami nótába kaptak volna, valahogy nem illett hozzájuk.
Még tartott bennem a büszkeség, mert olyan régóta tűrtek meg asztaluknál, tehát nem küldtek el nagyvonalú kézmozdulattal, hogy „mehetsz játszani”. Ettől éreztem először, hogy számítok valamit a családban: ujjnyi bor került az én poharamba is, amennyit „még a gyereknek is szabad”, és hallgattam, hogyan merülnek egyre mélyebbre az ezredvég kérdésében.
Keresztapám vezette elő papos hanghordozásával az óment, merthogy akkor a világnak vége lesz, addig ugyanis úgy történtek a dolgok, ahogyan sejtelmes négysorosaiban Nostradamus jövendölte.
Csakhogy az effajta négysorosokat éppen azért faragják ilyen sejtelmesre, hogy mindenki belelássa a saját aggályait – nagyapám valahova a löszpart tetejére vetette a tekintetét, mintha az égre lenne írva, hogy az a pillanat egészen másmilyen lesz: egy másik időzónába kerülünk, csak a kiválasztottak juthatnak át oda, mintha magáról a mennyországról lenne szó, olyan elérhetetlennek tűnt, ahogyan beszélt, mert ember talán fel sem foghatja.
Néztem egymás után az arcokat, és csodálkoztam, mennyire nem találkoztak egymással az elképzeléseik, elmentek egymás mellett a mondataik, anélkül, hogy bárhol egybecsengett volna legalább néhány szó. Így ült az asztalnál három generáció.
Apám következett, aki nem hazudtolta meg történelemtanár mivoltát, az utópiáról beszélt, mely szerint szükségszerűen végbemegy a társadalmi kiegyenlítődés, érvényét vesztik a korábbi feszültségek a nagyhatalmak között, felgyorsul a társadalmi és gazdasági fejlődés, és mindez egy párhuzamos mennyországot vetített elém.
Aztán hozzátettek még egy-egy mondatot, mint akik a jövőbe látnak, a jövő század igézetével keringtek kezükben a poharak, melyekben egyre nehezebben ült a saszla lilásrózsaszín bora: a világ megújul, mintha friss olaj futna végig fáradt tengelyén; továbbhagyományozódik mindaz, amiről álmodtunk: a határok érvényüket vesztik; megvalósul a világban a régen óhajtott tolerancia – a slágeres mondatokra lidércek táncoltak végig a verandán, tépve a dáliák hervadozó, napszítta illatából, fényes tekintetük körbejárt, és a hirtelen lett csendben kiszürcsöltem a poharamból az ujjnyi bort. A zajra hirtelen rám szegeződött mindhármuk tekintete. Nem jöttem rá, hogy miért fürkésznek, talán illetlenül viselkedtem, vagy éppen irigyelnének, mintha hiába szórták volna minden tudásukat, ilyen szárnyszegettnek tűntek. Keresztapám felém emelte a mutatóujját, mintha meg akarna jelölni, valami eszelős fény villant meg a szeme sarkában, és ettől lett az egész jelenet mozdulatlanságában is furcsa és ellentmondásos indulatoktól fűtött az én számomra, mert a nagyapám váratlanul mosolyra húzta a száját, és konokul bólogatott, apám pedig megragadta az üveget, mintha nem is tölteni akarna belőle, hanem egyenesen a kertbe hajítani, ettől kilöttyent a bor az abroszra, és a tócsa egy fél pillangószárny alakzatát vette fel hirtelen. Akkor végre kiszakadt az a mondat, amit ők biztosan hallottak már valahonnan belülről, csak hozzám nem jutott el az értelme. Egyszerre mondhatták volna, de mégsem akarta egyikük sem megelőzni a másikat.
De hiszen csak ez a gyerek érheti meg közülünk a jövő századot, mondta rangidős keresztapám, és akkor félelemmel töltött el szavainak súlya, a kiválasztottság bélyege, ami akkor annyit jelentett, hogy helyettük is meg kell azt érnem, ha nem így történne, hálátlan lennék, méltatlan ehhez a pillanathoz. Tovább kell vinnem a történeteiket. Akkortól nemcsak magam miatt, hanem miattuk is meg kell érnem, mert rám bízták ezt az örökséget, és nem szabad megfeledkeznem róluk.
Végigfutott a hátamon a hideg, ez a múlhatatlan borzongás íratja velem most ezt a semmis kis jelenetet. Mert akkor hirtelen megállt az idő, olyan nehéz lett, mert annyi mindenkire kell gondolnom, és úgy érzem, hogy mérhetetlen távolságból figyelnek: betartom-e a szavam, és olyan rövid az idő, mint egy egész élet, még el sem kezdődik a pillanat, és máris vége.