Mi a boldogság?

„Mi a boldogság, édesanyám?”, kérdezte Őzite az Anyukájától. „Egek!”, gondolta az Anyuka, de nem mondta, inkább az égre pillantott. Kicsit úgy tűnt, hogy ott keresi a boldogságot, s nem találja. Vagy megtalálta, mert nem vette le a szemét a kék égről.

Őzite kíváncsian pillantott fel az égre maga is, de semmit nem talált. Még árva madár sem szállt el felettük. Csalódottan mondta: Barátaim abban a mesében egy kék madarat kerestek, az volt számukra a boldogság.

„És megtalálták?” Mit is válaszoljon erre? Hiszen maga sem értette. „Igen is, meg nem is.” Erre meg az anyja csodálkozott el.

Őzite próbálta megmagyarázni: „Megvolt nekik, de kalitkába zárták, s azzal el is tűnt a boldogság. Aztán amikor elengedték, akkor újra megjelent, de elszállt vele a madár.”

Őzite Anyukája megnyugodott. Áldotta az eszét, amiért elengedte a lányát a kiruccanásaira. Ilyen módon az világot látott, tapasztalatot szerzett.

„Őzite, örvendsz annak, hogy szabadon futkározhatsz a Réten, sőt az Erdőben is?” Őzite nem válaszolt, mert nem értette a kérdést. Nem tudta, Anyukája hova fog kilyukadni.

Az folytatta: „Gondolj arra, hogy valaki bezárna téged egy ketrecbe…” „Ki, Anyukám?” „Egy vadász, egy gonosz tündér, a farkas…”

„De nem zárt be.” „Nem, mert én vigyázok rád. Ha valaki gonosz a közeledbe kerül, úgy felöklelem, hogy menten elterül!…”

Még mutatta is, hogyan, Őzite gurult el a nevetéstől, amikor látta… Olyan volt az a nevetés, mint a mese Kék Madara. Szabad. Egyből megértette, hogy anyja mire céloz. Megtudta egyúttal azt is, mi a boldogság…

Maurice Maeterlinck: A Kék Madár

Fél mese nem mese

Őz Anyuka arra lett kíváncsi, hogy Őzite izma megfeszül, helyben jár, illetve topog, szemével mereven néz a távolba. Hosszasan. Valamit nyög is, vagy félrebeszél? Azt motyogja: „Ne! Ne! Ne!” Mintha rúgna is, vagy rúgni készülne.

Végül felszabadultan ujjong, körbetáncolja a Rétnek azt a szakaszát, ahol állnak. „Lelőtték!”

Kiderül, hogy egy farkast lőttek le, amelyik meg akart enni egy, a falkától lemaradt kis gidát. De annak járt az esze, s arra kérte a farkast, hogy fuvolázzon neki. Az volt az utolsó kívánsága, ezért a farkas megtette.

Eddig tartott Őzite izgalma, mert sejtette, hogy valami jó következik a sok rosszra. Úgy is történt: a fuvola hangját meghallották a vadászok, odarohantak, és lepuffantották az ordast. Ekkor nyugodott meg Őzite, ettől lett boldog.

„Anyukám!… mondta Őzite. – Én nem szerettem ezt a mesét, nem kell írni ilyet!”

„Gondolj arra, replikázott erre az Anyukája, hogy a legtöbb mese rosszal kezdődik, akkor dobhatnák ki a többi könyvet, lehet, hogy csak mi maradnánk a polcon. Szépvölgyben, ugye, csak a Köd okoz nehézségeket. Zavar meg téged, de csak időlegesen.”

Őzite nem tudta, mit jelent az „időlegesen”, de már ő is mosolyogva gondolt arra, hogy könnycseppnek nézte a Kalendula levelén összegyűlt páracseppet. Igazat adott az Anyukájának, a könyveket nem kell kidobni. Viszont kihagyni belőlük a rossz felét, „azt lehet, Anyukám?”

„No de, Őzite, hiszen ha kihagyod azt, hogy a farkas megtámadta a gidát, s az cselhez folyamodik, a vadászok nem jönnek, nem mentik meg a gidát. Te sem érted meg a mesét, vagyis hogy gida élete veszélyben forog…”

Aiszóposz: A kecskegida és a farkas

Szomorúnak lenni

Úgy tűnt, Őzite megvigasztalódott rossz mese – jó mese ügyben, de valami mégis rágta őt belülről. Mi az, hogy rágta?! A fejét húzta le, mintha egy nagy követ akasztott volna valaki a nyakára. Végül csak kibökte: „Anyukám? Kinek szabad szomorúnak lenni?”

„Akinek nagy a bánata…”, válaszolt az Anyukája, s nem értette a dolgot, de Őzite mindjárt elmesélte, merről is fúj a szél… Jártában-keltében egy olyan mesehőssel találkozott, aki az ország királya volt, és egy szerzetes azt mondta neki, hogy nem szomorkodhat, éppen azért, mert ő király.”

„Nofene!”, szaladt ki az Anyuka száján, nagyon elcsodálkozott. „Mert mindenkinek szabad szomorúnak lenni, de a királynak nem.”

„Érdekes, mondta erre Anyuka, ilyet még nem hallottam. – Aztán miért volt szomorú az a király, leesett talán a korona a fejéről?” „Majdnem, magyarázta Őzite, attól tartott, hogy más királyok elveszik tőle.”

„Igen, hát ez így lenni szokott, mormogta Anyukája, ez így szokott történni.” Mondta mintegy magának, majd a lányához fordult: „De miért érdekel ez téged annyira?”

„Hát nem azt mondtad, hogy én királykisasszony vagyok?” Most jött rá Anyukája, miről van szó. „Lehetek akkor én is szomorú?”

Hát erre az Anyukája kacagott egy nagyot. Majd ezt mondta: „Kedves kis gidám! Persze, hogy lehetsz. De egy feltétellel: hogy van rá okod. Ha nincs, ne lógasd az orrod, mert akkor a kullancs belecsíp, értetted?”

S mivel Őzite a kullancstól nagyon félt, bevéste az intelmet a buta kis fejébe…

A Vadember, macedón népmese