A festő, hamvas fejű ősbölénye fajtájának, önkezével rakta meg a garázs falát, a tető alatt pedig létrehozta megálmodott műtermét, hatalmas ablakokkal keletre és nyugatra. Így engedte a porta fekvése. Jó lett volna északi ablak, merengett a festő, de a színek szebbek keletről és nyugatról. Én ámultam keze munkáján, szinte templomban éreztem magam, amikor először invitált kanizsai cserepek alá. Akkor még alakulóban volt minden. Csak elképzelésről, inkább álmairól mesélt nekem ecsetek avatott kezelője, de a hosszú ősz után, karácsony felé már a berendezett rezidenciába kalauzolt engem.
Az ablakokon fehér függönyök.
– Nagyanyámtól maradt ránk e csodás kincs, de azt hiszem, ő is örökölte, déd-, vagy ükmamám hozománya lehetett a függöny. Magában mintás, slingelt, bezdáni takácsok munkája, ez biztos, bácskertesi legények és lányok dalolhattak körülötte, amikor ősanyám kincseit szekérre rakták és ősapám házába telepítették.
Csak figyelem barátom csillogó szemét, metanyelve többet kommunikál, mint beszéde.
Megfogja a függönyt.
Pillantásában a nyári tó tükre éled.
Ég alatt madarak. Felszínen nád.
Alant a tó zöldes vize fekete kagylóban rejti a sok ezer éves ősmocsár gyöngyházfényű titkait, a part meg túlnan esztendőről esztendőre felszínre vet valami tárgyat, valami jelet szépapáink világáról. Beteljesedik bennem a teremtés jövendölt csodája: Dudás Antal kékpille-szárnyon libegő Ludas-akvarellje megéled.
Ez az alkotói szívdobbanást híven megőrző kép, az ég, a víz és a part pontosan dekódolt, önzetlen szimbiózisa, tiszta, igaz és örök szerelme, mely itt függ most is szobám falán, lelkemnek különösen kedves, mert egy közösen megélt nap emlékére dedikálta nekem bozontos alkotója, beragyogja örök időkre minden hétköznapomat. Azon a nyári napon, 1976-ban, miután visszatértünk a ludasi partról, ahol Anti temperát próbálgatott, béke pihent velünk a fényes, kecskelábú fapadon, s Palicson, a Dudás-kúria hűs verandáján vígan daloltunk, mert a noszai borban nóta termett.
Aztán félrehúzza a függönyt.
Télre ágyazott kertjét látom, gyümölcsfákat fehér ruhában. Menyasszonyok lennének?
– Bemeszeltem őket – mondja a festő –, szeretem a rendet magam körül.
– Annakidején marhaganéval kenték be a gyümölcsfák törzsét – mondom –, a hangyák menekültek a marhaganétól, és nem hordták fel a tetveket az ágakra.
– Szülőfalumban, Bácskertesen meszelték, ez is gyerekkori örökségem. És gyönyörűk a fehér fatörzsek.
Hatalmas mappát vesz maga elé, kutatni kezd benne.
– Te ismerted a Hangya Bandit?
– Én nem ismertem személyesen a Hangya Bandit – válaszolom gépiesen. – Ismerem stílusát, láttam zentai és szabadkai képeit. Számomra legérdekesebb munkája, egy álmos fiáker, komám nappalijának falán lóg. Ha ritkán nála járok, mindig megcsodálom lustaságát. Aztán emlékszem grafikáira a Magyar Szóból, tankönyvekből.
– Hangya Bandi rajzát keresem, no, meg is van, itt van, nézd! Bemeszelik a fák törzsét ősszel, ezen a rajzon is látszik. Ezt a rajzot Újvidéken szereztem, Bandi adta nekem.
Hangya András munkája
– Ez az alkotás ismerős számomra – villan föl lelkemben a zentai Árvay-iskola olajszagú szerelme. – Alighanem valamely tankönyvem borítója lehetett. És őszi kerti és mezei munkálatokat ábrázol.
Festő barátom nézése szúr, az ablakra mutat, behúzza az ősi függönyt.
– A fehér függöny mögött a csoda van.
– Ha félrehúzzuk?
– Ha félrehúzzuk, akkor ősz van, karácsony felé. Hó nem esett még, szomorú a palicsi kertem.
Szürke felhők mögül kitör a nap, rikkant a kert, szikráznak a meszelt fatörzsek.
– Hangya Bandi zöldet szaggatott szét a rajzán, a hangsúly a fehér fatörzseken és a zöld felületek közötti fehér foltokon van.
– A fehér az ősz? – hitetlenkedem.
Végighúzza barátom bozontos, hamvas haján hatalmas tenyerét.
– A fehér az ősz, bizony az, az én ősz hajam, olyan, mint a deres fű odalent, olyan, mint az elsavósodott szemem. Hol van a régi fénye, mondd, ó, hol?
Kitárja az ablakot, a betóduló légmozgás meglebegteti a fehér függönyt.
– Nézd, csillog a dér a fűszálakon, és mindegyikben ott a nap. Nap-ikrek milliomszám. Ha kihúzom a fehér függönyt, mögötte ott az álmom, ha kinyitom az ablakot, megvalósul minden álmom.
Kinyálazza a Hangya Bandi-rajzot a mappából, neked adom, mondja, emlékére ennek a napnak.
– Őrizd meg Hangya Bandi fehér foltjait!
– Megőrzöm őket, meg én, amíg világ a világ.
Összeszorítja a szemét, úgy szemléli a rajzot.
– Az igazi alkotás a meg nem rajzolt, a meg nem festett felület, de ezt ne áruld el soha senkinek!
Dudás Antal (Bácskertes – Kupuszina, 1933. január 26. – Palics, 2006. január 29.) Festőművész, helytörténész. Szabadkán végezte el a tanítóképzőt, Újvidéken a Tanárképző Főiskola képzőművészet–történelem szakán szerzett általános iskolai tanári képesítést. A palicsi általános iskola igazgatójaként vonult nyugdíjba 1983-ban. Számos önálló és csoportos kiállítása volt, könyveket illusztrált. Szülőfalum századjai. Adalékok Kupuszina alapításához és telepítéséhez. Szabadka, 1992.
Hangya András (Bácskossuthfalva/Omoravica, 1912. április 14. – London, 1988. december 20.) Megfordult több képzőművészeti akadémián, Belgrádban (1937–41), később Budapesten, majd Zágrábban (1947). A jugoszláviai (magyar) festészet egyik legkiemelkedőbb, egyéni alkotásvilágot teremtő képviselője. Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt Jugoszláviában és külföldön.
