Ha a világ minden részletét, pontos, mikroszkopikus állapotát figyelembe vehetném, akkor talán el is tűnnének az idő folyásának jellegzetes velejárói? (Carlo Rovelli)
Különös közelítés a festészethez, ha még csak nem is metaforikusan, inkább szimpla analógiával a kvantálást javasoljuk; legfeljebb annyi hozható föl mentségünkre, hogy valójában nem a szemlélő választása, ugyanis a festő vállalta be kis „csomagjaival” befödni a megnyitott képfelületet. Természetszerűleg és szükségképpen az ő kvantumjai mérhetetlenül nagyobbak, mint az anyag fizikai részecskéi, jóllehet viszonylag kisméretű ecsetet használ még a nagyobb képek megfestéséhez is. Voltaképpen úgy lehetne fogalmazni, hogy Jancsik Károly a festői gesztust (amely a formát már az impresszionizmus színes pöttyökre, foltokra absztrahálta – à la pointillizmus, divizionizmus) minimalizálja, a belőlük alkotott kvantumokkal operál a vásznon oly módon, hogy a különböző színek (gesztusnyomok) újabb és újabb réteget hoznak létre a felületen – minduntalan utalva a festmény szerkezetére, az apró átfödések által finoman sejtetve a rétegek egymásra épülését –, mintegy a konstruktív képépítésre hajazva. Ámbár olvashatjuk megkésett, posztmodern utáni transz-avantgárd ötletként, noha nem idézetként, szintén. Elsődlegesen mindenképpen emocionális funkcióban.
Jancsik Károly kiállításának részlete
Eddig – mondhatnánk – a modernista (klasszikus avantgárd) paradigma: a formabontás jegyében, jóllehet a kvantumvilág óhatatlan az absztrakcióhoz vezet, hiszen megsemmisíti a tárgyat, a tapasztalat kézenfekvő élményét, s valami más, valami sejtésszerű, mélyebben rejtező titkokat sugalló nyomul a helyébe. A műteremben a festő többé nem emlékeit „alkotja újra” (miként Jean Starobinski mondja Corot-ra utalva), hanem autonóm „sajátvilágot” igyekszik megépíteni, s még csak nem is feltétlenül utópiaképpen. (Ámbár a klasszikus avantgárd ténylegesen bővelkedett világtervekben, s nemkülönben a 18. századi allegorikus-geometrikus francia építészet – Boullée, Ledoux, Poyet.)
Jancsik Károly kiállításának részlete
Első rápillantásra csakugyan szembeötlő nyüzsgést és egyéb szünesztéziákat észlel a néző: már-már zajongásként hallatszik ez a nyüzsgés, már-már bizsergésnek hat, netán elzsibbadó ízlelésbe megy át. Egy kis kép, a probléma első markáns fölvetése arra utal, hogy eleinte a fodrozódásból megképződő hullámzás virtuális mozgásillúziója jelentette/jelenthette a képalkotó eszmét – talán-talán a végét nem lelő idő/idő-káprázat lenyomataképpen, úgyszólván minden hierarchia nélkül –, még a vélelmezett időirányok terhét is eliminálva az elemek mellérendelődésében. Ekként született aztán egy szinte mohafinomságú tömött, zöld felszín, amelyen olyan sűrűre váltanak a kvantumok, hogy a mozgás csupán feszültségként érzékelhető – akár valamiféle zöld robbanást sejtetve. Ez a felület – úgy tetszik – önnön totalitását demonstrálja: egy keretbe foglalt energiaszektort. Nem feltétlenül a rendezettség benyomását kelti, inkább – a fizikától kölcsönzött kifejezéssel élve – sajátos termikus nyugtalanság feszíti kezdeti entrópiaként. (A bennünket körülvevő események – tartja a fizika – alacsony entrópiaértékekként kezdődnek, hogy fölvehessék a természetes rendezetlenség, a magas entrópia fázisát.) Ez a „különleges” állapot jellemzi a festői keretek közé szorított látványt: a festői misztériumot Jancsik Károly esetében.
Jancsik Károly kiállításának részlete
Az entrópia tulajdonképpen tehát a rendezetlenség mértéke (lényegében az apró kvantumok száma – mondhatná Boltzmann, az entrópia megértője és leírója); egy festőnek – persze – nem feltétlenül célja a teljes rendezetlenség megidézése (noha nem zárható ki radikálisan), hiszen a legszebb spontaneitások is rendre elárulták alkotóik „kompozíciós” szándékát. Jancsik esetében ennél jóval egyértelműbb fordulat következik be, amikor egy kifejezetten konzervatív kompozíciós eszközhöz nyúl vissza: a centrális szerkesztéshez. Kicsit pontosabban: a centrális szerkesztés látszatához. A 2011 utáni képek mintegy a tengelyes tükrözést imitálják; ugyanis a kép függőleges tengelyébe erőteljes vonzást/taszítást sugárzó elem (egy rendezetten strukturált csík) kerül, jobbra-balra eligazítani látszik a kvantumok fodrozódását, holott mindössze virtuális fölfelé mozgásról/mozgatásról van szó, ahol aztán megint egybe kvadrulnak a tülekedésben, sürgésben tartott elemek: a tarka (ecset)gesztustöredékek. Azaz az atomok mozgása újfent gyorsulni látszik: az entrópia, azaz a nyüzsgés-érzet növekszik, az új Jancsik-lépek miliőjét demonstrálva.
Jancsik Károly kiállításának részlete
Vagyis az említett „különleges” állapot számos apró esemény együtteséből áll elő – bárminemű időirányok nélkül, sőt, egyéb hierarchiák mellőzésével. A művészetben mindig marad valami kifürkészhetetlen, amihez ismételten vissza-visszatérhetünk. Végtére is ez mozgatta például a transz-avantgárdot vagy más neo-hullámokat.
Jancsik Károly kiállításának részlete
Azt már Pál apostol korán megértette: tükör által homályosan látunk. Mindig van valami a fizikai valóságban (is), ami a szemlélés tárgya és szemünk közé áll. Jancsik Károly festői allegóriája föloldja ezt az ellentmondást: elénk tár egy metaforikus kvantumos szerkezetet (másképpen fogalmazva: festői mikrokozmoszt) illuzórikus mozgásában – esztétikai élményként modellezve a fizikai jelenséget. Ismétlem: esztétikai élményként, a festő forma- és eszköztárával. A gesztus egyediségével, lenyűgöző mániákusságával, a színek, a színharmónia markáns személyességével, a gondolat intelligens szellemiségével, metafizikai tágasságával. Úgy tetszik, a posztmodernnel, a posztmodern posztjával sem ért véget a történelem, miként azt avatott bölcselők jósolták; amíg az élet le nem lép a kozmikus színről, addig alighanem inkább változásokról lehet szó; a festészetben (művészetben általában) – teszem azt – a látásmód, a közelítés változásáról, amelyet ebben az esetben bizonyára az elméleti fizika (is) sugallhatott festőnknek az információk mai gáttalan áradatában. Mert végképp igaza van Rovellinek: la realtà non è come ci appare, vagyis a valóság korántsem olyan, amilyennek látszik.
Elhangzott Jancsik Károly Fodrozódások című kiállításán, 2019. november 27-én, a Palota Galériában; Csokonai Művelődési Ház, Budapest.
