Vannak helyek, ahol Isten jelenléte nagyon is érezhető. Erősen ott van, a maga megfoghatatlan, mégis olyan teljes módján. Nem kell hozzá tömjénfüst, sem szenteltvíz, és nem kell hozzá az oltáriszentség felemelésekor a csengettyűk hangja sem. Leginkább a chartres-i katedrális titokzatos kék rózsaablakain beszűrődő napfényben látni és érezni meg az Istent. Érezni, hogy ott van, hogy jelen van, és az ember egyszerre érzi magát nagyon kicsinek a hatalmas boltívek alatt, és egyszerre érzi magát erősnek és egy fontos fogaskeréknek valami nagy és isteni egészben.
Igazán csak a Tejó torkolata fölött, a régi katedrálisban, a kilencszáz éves falak közötti időtlen térben érti meg az ember, hogy porból vétetett és porrá lesz, és hogy ebben az isteni körforgásban ez a por nem más, mint a csillagok pora. A középkori boltívek alatt megérti, hogy az emberi test porának atomjai éppen úgy tizenhárom milliárd évesek, mint a végtelen űrben csavargó üstökösök csóvájának pora, mint a homok a Tejó torkolatában, Cascais napsütötte strandjain, vagy mint a kilencszáz éves katedrális hatalmas kövei közül pergő habarcs málló homokszemei. A Szent Jeromos katedrálisban, Vasco da Gama sírja mellett megérti azt is, hogy a megtett út hossza mennyire relatív. Az Igreja do Carmo romos falai között pedig, ahol a gótikus boltívek, mint a csontváz fehér bordái olyan valószerűtlenül ívelnek téren és korokon át, dacolva a pusztító idővel és az örök gravitációval, olyan büszkén és merészen, szinte lebegve a csupasz ég alatt, megérti az ember, hogy mennyire múlékony az élet, hogy stroboszkópként felvillanó képek sűrű füzére csupán a történelem, és hogy múlandó benne minden egyes ember. De megérti azt is, hogy a haláltól sem kell félni. Mert a test is csak kósza porrá lesz megint, csak egy apró darabja lesz a Föld nevű égitestnek, nem egészen nyolc és fél percnyire a Naptól, valahol a Tejút pereméhez közel, és az atomjai kóbor csillagporként száguldanak tovább még hosszú évmilliárdokon át a világegyetem végtelen pályáin.
Vannak helyek, ahol Isten jelenléte erős és átható. Ahol az ember ezt a jelenlétet érezve óhatatlanul is elmormol egy imát. Titokban persze, hogy a sok turista ne lássa, hogy ő itt és most tényleg magába fordul egy darabidőre, még ha pillanatokra is csupán, keresztet is csak gondolatban vet, amíg nézelődik, mint bárki más, turista módjára bámulja a freskókat és az oldalkápolnák rejtelmes oltárait, de közben a rózsaablakon beszűrődő fény oszlopait figyelve elhadarja fejben a Miatyánkot.
De ahhoz, hogy Isten jelenlétét érezze az ember, nem kellenek templomok. Nem kellenek a középkori falak és a gótikus boltívek, és nem kellenek harangos tornyok, freskós mennyezetek és tömjénes oltárok sem. Isten legalább olyan erőteljesen ott van az Atlanti-óceán felől szüntelenül fújó szélben Cabo da Rocánál, az európai kontinens legnyugatibb pontján, a sziklaszirten, száznegyven méter magasan az óceán fölött. Lent valami fáradhatatlan és elemi erővel, fehér habok közt verik a sziklákat a hullámok, hallani ez a szüntelen morajlást, a kövek elmormolt imáját, és vele az óceán felől fújó, állandó, tengerillatú szél suttogó hangját.
Onde a Terra se acaba e o mar começa – Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik. A költő, Luís de Camões sorai olvashatók itt az emléktáblán, a hatalmas kőkereszt alatt, márványba vésve az örökkévalóságnak. És az ember érzi, hogy nem csak a Föld és a tenger határa ez, hanem a Föld, a tenger és az ég találkozása is egyben, a három térfogat határa ez, igazi alappont. És ebben a három térfogatban megindító erővel érezni a végtelent és a végtelen szabadságot. A tengeri széllel beléd költöző Istent.