hetedik monológ
Gyarmati Imrének
ez mind csak faszád, ami mögötte van nem látható, de
mindenki tudja, hogy ott semmi nincs; kifelé hátborzongatóan
tetszetős, vagy sokkolóan esztétikus talán? lehetetlen szavakat
találni rá, bravúros megoldásokkal operál, bámulatra méltó,
mint akár a késnyelő mutatványa, a szemlélődők lélegzete is
eláll, ha odáig érnek a városnézésben, amit egyetlen
idegenvezető sem hagyna ki, sem a rövidebb, sem a tágabb
sétakörből, ahol a legfontosabb néznivalók vannak, és amelyek
között a turisták számára legvonzóbbak e homlokzatok, mintha
egy végzetes háború pusztításának nyomait látnánk: hatalmas,
felmagasló amorf faldarabok bronzlapokkal fedett
ablakszemekkel, melyeket egybekapcsolt lengőhidak
szövedéke köt össze, közöttük diagonális vasbeton lábakon
hatalmas szürke-fekete tömbök, falaikon apró ablakok tömött
sorokban, másutt megnyílt falú tornyok nyúlnak ég felé,
csigalépcsőik sehová sem vezetnek; köztudott, hogy káprázatos
díszletek csupán, megbizonyosodni lehetetlen felőle, bár
a földszinti kirakatok beomlott üregeket formáló tere,
reklámtábláival a legváratlanabb pontokon, villogó
neonfényeik, és intézményeket jelölő tábláik mind rendben
tartva, előttük autók parkolnak, az utcákon forgalom és
járókelők, de ember se ki, se be, senki nem teszi lábát egyik
küszöbére sem; nem is volna egyszerű átjutni a portálokat fedő
acélállványzat kusza plasztikáin, és nem tudni azt sem, hogy ki
építtette, mely agresszív és rémült hatalom rendelte meg, mert
ez központi utasítás nélkül elképzelhetetlen; a belvárost
hosszú évekkel ezelőtt lezárták és legnagyobb titokban
építették újjá, utána terjedt el a hír, hogy ez mind csak faszád,
bár nem látta senki, mi van az utcafronti építmények mögött,
talán üres grund lehet elvadult növényzettel, netán katonai
támaszpont, vagy bunkerek sora a Nagy Háború esetére a
keveseknek, amelynek elképzelhetetlen katasztrófáját vetíti
föl e delírium, szóval az egészet szisztematikusan tervezték és
építették, amit hivatalosan senki sem erősített meg, de lehet,
hogy ez csak szóbeszéd, és a horrorisztikus homlokzatok
mögött, mégis, eleven élet zajlik, amit nem láthat avatatlan
szem, így – egyszerű hatalomtechnikai fogással – az emberi
hiszékenységre bízatott, ki melyiket fogadja el, bár kevesen
vannak azon a véleményen, hogy a városközpont abszolút
normális, csupán titkosították a benne zajló életet valami
fedett, a nagyközönség számára megismerhetetlenül fontos
államérdek miatt, de mindenki más tudni véli, hogy ott minden
halott, és csak szemfényvesztő kulisszák ragyognak az utcák
mindkét oldalán; tudjuk, hogy az építészet akkor van
elemében, ha nem kell cenzúráznia magát, s a rettegő és
könyörtelen hatalom – mi más fedezhetne városépítést –
szabad kezet ad az építésznek, aki imádja a ritmust, a tömeget
és a sziluettet sötétlő alkonyi égen, és tudja, hogy az építészet
háború, a háború pedig építészet, és a történelem nem
láncolhatja le a konstruktőrt önnön szánalmas félelmeivel
nyolcadik monológ
Babának
…ha kitartóan keresgélsz
a vízre hajló lombok takarásában
mindig találsz egy ladikot valahol
a folyóparton félig szárazra vonva…
…hogy átevezz de övedzőt
nem leltél az alján megteszi
egy erősebb husáng is kevés
leveles ággal a végén…
…aztán a túlpartra jutva
ellökheted a csónakot hadd vigye
a víz arról visszafelé senkit se
várnak…
egy sál a frissen vásárolt táskával talán
ez bátoríthatta fel szinte már tapsot várt
majdnem kiabálva de tagoltan és jól
érthetően mondta ezeket valahol a
belvárosi pláza labirintusának egyik
folyosóján csillogó fényekkel teli kirakatok
előtt az emberek megálltak a hangra
reklámfigurának tűnt bevett marketingfogás
egy brand termékeibe öltözött alak
mint beszélő kirakati bábu de ő ráncos
arcú öregasszony volt izzadt homlokára
csapzott sárgásfehér tincsek tapadtak
ócska ruhái koszosak és csak a hosszú
új sál meg a színes virágokkal borított
táska okozott némi disszonanciát szakadt
külsején a kíváncsiak megállva néhány
pillanatra nem tudták elhelyezni
a jelenést az üzletház díszletei közt és
nem illett reklámáradatába sem de egy
ekkora áruházban annyi minden lehet
hogy a közönségnek semmi szokatlan
nem okoz meglepetést az idős nő beszéd
közben karjait lengetve gesztikulált
miközben a táska ide-oda libegett
a levegőben és a továbblépők visszatekintve
már csak hímzett búzavirágokat meg
rózsákat láttak a fejek fölött elmenőben
hallva még az utolsó elzúgó mondatfoszlányt
…és neked sem lesz
rá szükséged hiszen el sem
indultál volna ha a visszatérés
gondolata megfordul benned…
