A tér-idő terminál

A reggel felnyíló szem még magában tartja az álom utolsó képkockáit. Majd ráfókuszál a szoba tárgyaira. Utánanyúl a kéz a karórának és fölcsatolja a csuklójára. Majd az ódon tintatartót cserkészi be. És belemártja a kiszáradt pennát. A szavak helyett mégis a természet végzi a legtöbbet. Azokra kell néznünk, amit nem látunk. A láthatatlan dolgok örökkévalók. Beveri az esőt a szél, a nyitott ablakon, a géppapírokra. Valaminek lennie kell ahhoz, hogy meg tudjon jelenni benne a jel. A vízjelbe ivódik az ég harmata. A szövegben felfeslő válaszok kilépnek a mű síkjából. Átfedések keletkeznek. Vízcsepp és jelentés megteremti a mondattani mezőt. A boldogságot azonnal megszokja. Csak utólag jön rá, hogy mi is volt. Beképzeljük magunknak, hogy jó. Mégsem könnyű. Akkor pont nem érezzük az örömöt, és mire felfogjuk, hirtelen megszűnik. Nem érdemes belenyúlni a szkepszisbe. Csak hidegen fókuszálni rá, mint egy hancúrozásra. A múlt egy műtárgy. Semmi nem marad benne változatlan. Közben a kertben a macska elegánsan összekuporodik. Elgurul az év, a tavalyi. Int a reggel. Az elveket ne adjam fel! Igen a tér-idő terminál. Tagadjuk. De, mégis determinál.

Hazamennek a mondatok

Hazatérnek a szavak. A betűk is otthonra lelnek. A felhők szóra bírják a kertet. S az illatokat firtatják a madarak. Hogy végül a húsevő virágok minden legyet feláldozzanak? Lehetetlen mozzanat. Villámlással jelzik, hogy megszületett egy angyal. A hétfő szóba áll a szombattal. Nem nézi le a hétvége a munkanapokat. A világ legeldugottabb odújánál van egy idő-torkolat. Közben bárányfelhők duzzognak, és kisebb hurrikánokat gerjesztenek. A szitakötő csiklandozza a fácánt: én is szárnyra kelek. Ez csak szél, még nem a végzet. Egy női akt mocorog a szőlőtőke alatt: tulipán csésze. Hegedű alakú a főnév, cselló az ige. A kétely és az aggály egymásba metsz. Habár buja pompa övezi, amit a nyelv rávarrt. Most gondolkozóba esik a másnap. „Hogy a tudomány nem képes gondolkodni, az semmiképp sem hiány, hanem előny.” (Heidegger bácsi mondta, amikor a kutyatejet a Vezúvba hajította.) A múlt moccanatlan. De a könyv népe hazaviszi a betűket. Nem lesz helye a törvény miatt a bűnnek? Tévednek. Új tűbe arany fonalat csak a kegyelem fűzhet. Akár egy lefagyott rendelkezés. Az éjjeli lény tüzet szüntet. Majd fátyol mögött alussza át a nappalt. Csipetnyi napalm: az álom mindennél nagyobb egy arasszal. Anti szempont. A zöld elmélkedés sűrűjében beleülsz az ölembe. Én meg beleőszülök. És nézi az ég, akár egy halszemoptikás blende.

A futurista tenor

Személytelenség, identitásnélküliség. Egy kis magyar allúzió. A reggel és a nappal, mint univerzális protokoll. A reggel egy festmény, ami a nappal nevű teremben van kiakasztva az arborétum galérián. Mindenütt és sehol. A festő a reggelt háromszögekből, felhőkből és hegyek között folydogáló patakból varrta össze. Ismeretlen világokból is kiépülhet az otthon. Album. Jön a szavakban tetten nem érhető elgondolás. A szürmodernitás. Az agy mindent korrigál, mint a helyesírási program. Kortyonként sötétedik. Csalánban fekvő női akt. A rács alatt. A csatorna szerelmes éneke. Egy pince-bordély. Szép cigánylány táncol a tükör előtt és visít, mint a malac. Moslékot öntenek elé egy füstüveg búrába. Belenéz az ételbe és elájul. Krupié jön egy vödör pezsgővel (száraz) és ráönti a táncosnőre. Sötét színpad, csak egyetlen pucér villanykörte lóg középen egy könyvekkel, gyűrt kéziratokkal megrakott íróasztal fölött. Az író ingujjban cigarettázik. Kortyol, leteszi az üveget az Idegen szavak szótárára, majd lehajtja fejét a karjára, elalszik.