A szép – az szép… Önkéntelen szólam; minduntalan feltűnik a közbeszédben, s megjelenése határozott, merész. Külső formája egyben tartja, részleteinek autarchiája működteti. Valami széptani teljességet involvál, netán helyettesít…

Nos, miért tartanánk vissza magunkat némi áthallástól: Jónás Péter is ehhez hasonló radikalizmussal vonja össze jelenlét és jelentés, esendőség és szakralitás alkalmait könnyedén lebegő, mégis határozottan súlyozott produktumaiban. Semmiféle gondosan hitelesített mázsán nem mérhető meg egy porszem, ugye, miközben mégiscsak a maga megléte indokolja – a mérlegelést!

S ha már az „alkalom” fogalom felmerült, szükséges megidéznünk Szabó Zsófi művészettörténész Jónás Péter munkáinak genezisét taglaló mondatait: „…művészetéről először mindig olyan szókapcsolatok jutnak eszembe, melyek a világ szemléletének két aspektusát egyszerre ragadják meg: objektíven szubjektív és szubjektíven objektív (…) Szubjektivitása elsősorban abban rejlik, hogy absztrakt képeinek kiindulópontját mindig valamilyen személyes emlék, tárgy, épület, művésztelepeken vagy kutatások során látott, tapasztalt jelenségek kiragadott emlékképei adják (…) a formatervezett tárgyat vagy építészeti formát egyfelől rendeltetésszerű közegéből kiszakítja, másfelől objektiválja, tárgyi karakterétől, funkcionalitásától eltávolítja (…) a részletek kiemelésével, monumentalizálásával írja felül az egészet.” Árnyalt értékelés, különösen a bergsoni időfelfogás párhuzamaival!

Jónás Péter: Vidéki objekt 2, 2018

Maradjunk tehát alkalmasint az alkalmaknál: nem aggálytalan a személyesség felvetése, hisz lehetett ugyan szerelmes a művész az eredeti tárgyba, motívumba, választása az ártatlan szemlélő számára esetlegesnek tűnhet, mert érezhetően Jónás Pétert többnyire nem annak artisztikuma, különlegessége, netán intenzív vagy extenzív totalitásra való alkalmassága izgatja. Látszólag nála bármi lehetne téma – s a transzformációk révén műalkotás. Képeinek sérthetetlen meglétét a személyességnél kiteltebb előerő szándékolja: ádáz figyelem, nevezzük így. Nagyon kitartó és nagyon ünnepélyes figyelem.

Ez valaha – a múlt században még mindenképpen – humanizációs tett volt: átlelkesítette, és akaratosan bár, de szentesítette a kegyetlen egzisztencia bármely élő és holt tüneményét. Napjainkban csak elnyújtott révedezés, a kiáramlás dehumanizált pünkösdiségében veszkődő kulturált magatartás, mert a változatos létmódokban tengődő jelenség alig észlelhető, mintha kiürítette volna önmagát: egyszerre egy – és egy sem. Megválthatatlan, sajátos sokaság… Műhelyében magára hagyatkozván, az egyetemes kétségek ellenére Jónás Péter mégis megadja minden porszemnek a lehetőséget, hogy figyelme által lehessen részből – egész! Ebben az értelemben ő, bármennyire snassz ezt ma kimondani, a mindenség szerelmese.

Jónás Péter: Miskolci töredék, 2018

Kiválaszt – kinéz! – a Mindenség Nagyáruházból egy mezőgazdasági gépelemet, egy építési betonelemet, és mind a többit, s azt mondja: jó! Jó, hogy vagytok. És addig foglalatoskodik velük, addig működteti az érzelmeit, amíg lelke felindul, keze is megindul, s kimetszi kegyeltjeit haszonelvű közegükből; neutrális térbe helyezi, áttöri a szitán, s néha még meg is festi. S létrejön az egyesek „egyszeregy artisztikuma”… Megképződik valami törékeny, érzéki masszívum, ami úgy van ott(hon?), mintha mindig ott lett volna. Határozott „holnemvolt”, népmesei meglét. Ám a képfelületet túlságosan megdolgozni, agyongyötörni felelőtlenség volna: a tárgy „eredetiségével” együtt közkincs, felismerhetősége közigény.

A valóságvágy utánozhatatlan magánvalója marad, de regényes túlzások nélkül is valamiképpen monumentummá válik. S itt álljunk meg: nemcsak monumentálissá, azaz naggyá, nagyszerűvé, hanem monumentummá, azaz emlékművé. Megint a korszerűtlenség a korszerűben… A dehumanizálás – fárasztó híresztelések és elhamarkodott következtetések ellenére – nem azonos a műigény megszűnésével s a művész önfeladásával. Ugyanígy, a téri értelmezésnek alig kitett forma még lehet létforma, mintegy igazolhatja a létet, ha magától értetődően, angyali-gyermeki közvetlenséggel íródik át egy Örök Figyelem archívumába. Mint emlékmű, persze, nem nélkülözheti a szakralitást, de azzal együtt is üres térben, noha – Istennek hála! – semmiképp sem a semmiből kiálmodott, voltaképpen kierőszakolt „képzeleti térben” lebeg. Nota bene: nincsenek látszatmegoldások, egyénieskedő színködök és grafitfoszlányok. A nagyság Jónás Péternél valami előző „nagyság” helyett van: életjeleket mutató ténysarjadzás a bombasztikus életábrázolat helyett.

Jónás Péter: Mindig magasabbra 2, 2018-19

Kétségtelenül fungál a kísértés: pszichoanalitikus elszántsággal jellegadó történeteket, magánmítoszokat kicsipegetni a pillanatnyi látvány örökkévalónak tételezett jelentőségéből. Egy leleményes résztudomány, az úgynevezett fotóterápia ezt kínálja megismerésként – és nem kevés szabadságeszményt görgetve problémamegoldásként. Amiben elvesztünk, elhaltunk, az majd fel is támaszt? – kérlelhetetlen könnyelműség automatizmust tuszkolni a gondolkodásba… Vagyis: a monumentum működésmódja a kiborg működésmódja lenne, ha Jónás Péter önfeledten átadná magát az önbeteljesítő elektrográfiai eszközöknek; használom ezeket, mondja, legyen meg az ő akaratuk, mindközönségesen a Véletlen akarata, de engedtessék meg, hogy amíg az égi s földi hatalmak engedik, „kézben tartsam” – a folyamatot. Nehogy átaludjam az átváltozást, akár egy grafikailag decens látványszolga!

Lehet ugyan a feldolgozandó műalap egy világra ásító fotográfia, izgékony ifjak s ifjú ötletek mártíriumára váró, s az áldozati személyt az áldozat aktusával együtt mindegyre elnyelő Moloch; szenvtelenül pontos hidegtűmet használva talán részletezhetem őrjítően egyszerű karakterét. S ezáltal kiszökhetek a lehetőségek némiképp kegyvesztett, furmányosan falánk birodalmából, a modernitás pünkösdiségéből –; úgymond „egyedül üdvözítő” jótéteményei nélkülözhetetlenek, de oly steril, mint egy karantén. Praktikus szentként rögzíthessem néha, már csak kontrollként is, egy rézlemezen az evilág közönséges nyomait másvilági eréllyel.

Jónás Péter: Vidéki objekt 3, 2018

Méltánylandó Jónás Péter teljességigénye: saját programjához szabja a változatos művészeti technikákat. Rokonszenvtől indíttatva annyit azért megjegyeznénk, nem túlságosan tolakodó költőiséggel és semmiképp sem végezetül: „a karc maradandó, hajóroncs süppedő szálkázata Ithaka elhagyott fövenyén: a szabad és bűnös létre emlékeztet…”

A szép, az szép! – rendíthetetlen tautológia, ha a lélegzés szabálykövető ritmusában mondatik ki… Mert a szépség nem az afféle mellérendelés eredménye, hogy valaminek az ilyen-olyan meglétéhez még hozzábiggyesztjük: és szép. Ám ha így tennénk is, e szó azonnal átveszi az uralmat a Valami fölött, s máris önmagát mondja a Szépség: az elrejtettben a nyilvánvalót (és viszont), az elvontban a közvetlent (és viszont). El kell viselnünk nyomását, gyönyörét és autarchiáját. Írja át, írja fel tehát Jónás Péter mindazt, mi van s mi lehetséges! – ideátra és odaátra.


Elhangzott 2019. július 12-ikén Tatán, a Kuny Domokos Múzeumban, Jónás Péter Átiratok című kiállításának megnyitójaként.


Galéria > Jónás Péter munkái