Eljátszom a gondolattal, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia nem szűnt meg, hanem ma is él. Mondjuk egy regényben. A Monarchia lakosságának mai létszáma megközelítően azonos lenne Németország lélekszámával. Hogy miként is nézne ki ma a Habsburg Birodalom képzőművészete, mennyire lenne trendi, a világgal szinkronban lévő, nem tudom.
De nem regényt olvasunk, és nem is álmodunk. Kiállításon vagyunk, Bécsben. Nem véletlen, hogy felmerült bennem a fenti gondolat, hiszen a kiállítás első címszava: Monarchia. De nem ússzuk meg ennyivel, nem merülünk el az andalító nosztalgiában, mi lenne, ha nem lett volna Trianon, hanem nagyon is éberek leszünk, mert a nagybetűvel szedett Monarchia szó alatt fejük tetejére állított betűkkel Anarchia áll. Nem is egyszerű első percben kiolvasni, miközben csak két betű eltérés van a két szó között. Tükörírás? Bizonyos járműveken gyakran látni tükörírással készült szöveget, TŰZOLTÓSÁG, vagy a mentőkocsikon az AMBULANCE (mentőszolgálat) feliratot; ezeket visszapillantó tükörből is el lehet olvasni. Tűz ütött ki a galériában, vagy mentőkre lenne szükség, esetleg olyan sokkot kapnak a látogatók?
Vivien Kabar: Seeing Elisabet
Nem állíthatom azt, hogy nincs tűz a galériában. Mindegyik festmény, mindhárom kiállító festménye feszültséggel, érzelmi lobogással teli. Ha valaki csak úgy felületesen bepillant a kirakaton keresztül a termekbe, a sok pink és rózsaszín dominanciája miatt azt hihetné, egy édeskés és hazug barbie-világgal találkozhat a tárlaton, váltakoztatva egy horrorfilm jeleneteivel. Egyik se igaz.
Vivien Kabar, a galéria tulajdonosa és egyik kiállítója szeret játszani a szavakkal, illetve betűkkel, új értelmet adva a szavaknak a betűk felcserélésével. Legjellemzőbb példa erre egyik korábbi kiállításának (és igényes katalógusának) címe, Konfrontzona, amit egy felületes olvasó komfortzónának olvashat, miközben annak pont az ellenkezője igaz. Az Art Project Paulus Gallery nyitókiállításán is ezt a szót érezzük, ezt a művész által kitalált szót, ami nagyon találó. Ez a konfrontáció zónája. Konfrontálódik a látogató mindhárom alkotó esetében, Verebics Ágnes, Vivien Kabar és Verebics Katalin műveit nézve: saját félelmeivel, a sebezhetőséggel, a kiszolgáltatottsággal, de e mögött ott van a dacos ellenállás és valami ősi női erő, princípium.
Verebics Katalinnál a szemek sokatmondása, tisztasága és ereje, Verebics Ágnesnél az állati maszkok sokkoló hatása, ami ráébreszt a bennünk lakozó démonok létezésére; tükör is ez. Verebics Ágnes néhány képén az alumíniumlemez csillogása tükörként funkcionál, nem csak átvitt értelemben: ha ránézünk a képre, magunkat is ott látjuk.
Verebics Ágnes: Frightened Predator
A három művész külön világa itt harmonikus egységbe rendeződött, illetve rendezte a kurátor, válogatta értő szemmel a műveket, mintha beszélgetnének egymással. Nem csak párbeszéd, hanem hármas beszéd, amiből mégse lett kakofónia.
Nem érezhető a művekben a történelem melankóliája. Nem a történelem áll a kiállítás középpontjában, hanem a három művész sajátos világának kapcsolata. Ahogyan egy-egy témát feldolgoznak, az eltérő megközelítés ellenére látható: a gondolatkörök találkoznak, nem csak kiegészítik, hanem erősítik egymást. Az elemeire bontott valóság tárul a nézők szeme elé. „Ez egy, mondhatni, kollázsanyag, mind a hárman figurális festők vagyunk, és a látogatók elég sok érzelmet tudnak felfedezni a képeken, de rá van bízva a befogadóra, hogy ez kinek mit ad” – mondta Verebics Katalin.
Verebics Katalin: Corall Face II.
Vivien Kabar is sorozatban gondolkodik, folyamatként éli meg művei születését. Modellek után fest, figyel a részletekre, árnyalatokra, a modellek szemrebbenésére, gesztusaira. Finoman sejtet bekövetkező, nem várt eseményt, mintha történetet mesélne a jövőről, amely a jelen traumájából születik. Elég egy szemüveglencse, és máris látjuk a monoklis alakot, itt történetesen nő, de tudatunk mélyén látjuk a férfit is, látjuk a katonatisztet, a hivatalnokot, látjuk a múlt század első évtizedét, a Monarchia békeéveit. Női portréi az emberségében megalázott, traumatizált egyént állítják elénk érzékien és kihívóan. Sorstragédiák a szenvedések poklaiból. A női arcra, a pillantásra, az érzéki szájra koncentrál, ahogy árnyékra vetődik árnyék, egy-egy segélykiáltást hallunk, helyesebben látunk, mert csak a nézés, csak a pillantás maradt, a testbeszéd, amely néma és kimondhatatlan. Tiltakozások is ezek a portrék, állásfoglalásra, színvallásra késztetik a nézőt, hova is álljon, vigyázva a kényes egyensúlyra, milyen is a veszélyeztetett létezés.
Verebics Ágnesnél a sötét tónusok között megjelenő fehér folt, szempár(ok) a kettős látást idézik fel bennem, az ismeretlen múltat, a bestialétet, az életet és a halált. Mintha a túlvilágról nézne ránk fenyegetően a félig emberi, félig állati lény. Verebics Katalin tárgyiasítja önmagát, hol pálmaleveleket mint húrokat penget, arcát el-eltakarva, csak a szempárja maradt (Verebics Katalin: Fan, 2019); a szem központi téma nála, hol csigaházzá változik, hol kövületté, már-már amuletté. A természet és ember kapcsolatát gondolja újra, egyben az eltűnést, amely az élethez tartozik. A fürdő iszapja lehet szépségmaszk, de billog is, megbélyegzés, vagy rejtőzködés (Verebics Katalin: Jordan II, 2018; Jordan Face I., 2018).
Verebics Katalin: Fan
A csend a képeken látszólagos, érezzük a képből áradó feszültséget, a kompozíció kihagyásos ritmusa, a részletek árnyaltsága, kidolgozottsága és befejezetlensége teremti meg a mozdulatlanságot, a beszűkült teret, a fojtottság érzetét. Megállt az idő, de nem tűnt el, mint Proustnál, nagyon is jelen van. Ez az érzéki-érzelmi intenzív jelenlét az, amely a három művész munkáját egyaránt jellemzi. Lázadás, szembesítés, sőt kritika is ez, a közhelyekkel szemben, az elhallgatással szemben. Egyik művész sem köt kompromisszumot, sem saját magával, sem a világgal. Felvállalják anarchikus szemléletüket, amely művészeti szabadságukhoz hozzátartozik, annak záloga is. Megállt az idő? Itt semmi sem változik? Nem változik? Karcos festmények egy roncsolt világból. Hol a boldogság helye és ideje? Önmagunkban, abban, hogy alkothatunk?
A képek hangulata esszenciálisan és rituálisan, ikonszerűen sűríti egybe a szürreális világlátást és életérzést. A művek egyben megteremtik a jelennel való kontinuitást is, a jelen minden visszássága ellenére. Nincsenek határok, művészi értelemben. Bécsben élni vagy Budapesten, két különböző helyzet, de ez a kiállítás is azt bizonyítja, az eltérő utak olykor keresztezik egymást, ugyanaz az életérzés és gondolat keríti, kerítheti hatalmába itt is, ott is a művészt. Feszesség és feszítettség is jellemzi a képeket, amelyeknek struktúrája a közeliség, a részletelemek közelségére épül, ami valójában el- és kitakarás is, mert számos részlet, vagyis az egész nincs jelen, hiányzik, képzeletünkre van bízva a milyensége. A részletek mint nyomok ugyanakkor az egészre utalnak vissza, leképezések, jelek, üzenetek, információk. Mint a palackba zárt üzenetek. Következtetnünk kell, felépíteni valamit, ami talán sohasem létezett.
Mintha nem is az emberi létezés világában járnánk, hanem azon kívül, de ez a hely ismeretlen, titokzatos, felfoghatatlan. Egy humán vezérelte világból egy olyan világba lépünk át, amely szintén ismeretlen számunkra, egyszerre digitális, egyszerre automatizált.
Mi is a vágy tárgya? – tehetjük fel a kérdést. Magritte így fogalmazott: „Az volt a célom, hogy a leghétköznapibb tárgyak üvöltsenek, s ezt csak úgy tudtam megvalósítani, hogy új módon, új környezetbe helyeztem őket, s így megdöbbentő értelmet nyertek.”
Látható válik ezáltal az, ami addig láthatatlan volt, egy fotópillanatban is, egy gesztusban, egy mozdulatban miként is egyesül a külső és belső világ. Elfogulatlansággal nézik önmagukat és a másik embert, a nem emberi lényeket. Személyiséggé válik a képzelet teremtette lény. Az alakot öltött szorongás képeit látjuk. „A világ egy elérhetetlen valóság, hiábavaló is lenne a megismerésével próbálkozni. Mert mit is ismerünk a világról? Semmit. Mivel az összes tudásunk nem más, mint a reflexív tudatnak a saját maga általi feltárása, az egész világot elküldhetjük a fenébe.” (Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája. Geopen Kiadó, 61-62. oldal.)
Látva a tárlatot, kételyeim merülnek fel az idézett szöveget illetően. Talán mégis van helyünk a nap alatt. Sőt biztosan. Öröm volt látni a kiállítást.
