A magyar irodalmi kánon, mint egyébként a kánonok általában, a kimagasló művek körét őrzi meg (és bővíti-szűkíti a befogadás-olvasás örökké mozgó-változó kontextusában/mátrixában. Olyan írásműveket tart számon időről időre, a történetiségtől átitatva, amelyek értéke, hatása és jelentősége megkerülhetetlen.(1)
Ilyen Örkény István életműve. Ez azért jó példa a kanonizáltságra, mert ha volna időtlen irodalmiság, ez a mű-együttes, valószínűleg, akkor is korszakokon átívelve az első húszban kapna helyet.
Nem volt ez mindig így. időnek kellett eltelnie, hogy vállalni lehessen. Az abszurd és a groteszk még ma sem az igenlés terepe. A lázadás bele van csomagolva, valami elemien lejárt szavatosságú viselkedés ellen. A szarkazmus és az irónia mindig a középszerűt támadja. Ha nem, akkor félresikerült, olcsó poénokat puffogtató attitűdre épül. De Örkény olyannyira szubverzív és eredeti egyszerre, hogy ez volt benne az elviselhetetlen az őskonzervatív szocializmus számára. Ez örökérvényűségének egyik talpköve. Az igazságosság maradinak tűnő, de mégis aktuálisan radikális szolgálata. Nála soha nem járuléka és/vagy direkt „szoftvere” volt a szövegnek a torz és a fenséges ötvözése (ez a groteszk kifejezés definitív formája), hanem benne rejlő kivetülés, ahogy Gadamer(2) írja, ami által mindig valami új és igaz entitás jön elő.
Az élő irodalom elevenségének nagy példája Örkény. Egész életében képes volt újra és újra eredetit alkotni. Megújulni. S életén túl pedig az a csoda történt meg Vele, hogy műveinek adaptációi s szépprózáinak feldolgozása a szövevényes, szerteágazó recepciós mozgás dacára is, kis kivétellel, hozzáértő kezekbe került (Radnóti Zsuzsa, Thomka Beáta, Földes Anna, Szirák Péter, Márton László, Fráter Zoltán, Magyar Miklós, Pomogáts Béla, Szabó B. István).
Szakmailag hatékonyan artikulált, konszenzuális érvényű elemzések születtek. S ezek az értő olvasásnak köszönhető fejlemények. Örkény világa előrevetítette a beszédnek az innovációs lehetőségeit, azt a fajta eredetiséget, amelyet Gadamer ismert fel. „A nyelv valójában az az egy szó, amelynek virtualitása megnyitja számunkra a tovább-beszélés és az egymással-beszélés végtelenségét és az önmagunkat-mondás és az önmagunknak mondani-hagyás szabadságát.”(3) Örkény szabad nyelvhasználata olyan magatartás volt, ami úgy mutatta be szövegben a nyelvet, mint a megértés univerzális közegét. És nem, mint a megnevezés puszta eszközét. „Én azt nem merem elmondani. Vagy mondhatom? (Sóhajt. Rémülten néz Tótra.) Az történt, hogy amikor az apu bemászott az asztal alá, bokán harapta a mélyen tisztelt őrnagy urat.” (Tóték)
A neves kutatók által fémjelzett iskolák és az elméleteket forgalmazó, értékszelekciót végző, kánon-bárók (bírók) megkegyelmeztek Örkénynek. Kritikai ellenszél alig van, alig volt? Kérdés még.
Ennek is van lyukkártya-része, ahogy Tandori Dezső mondta, a lelkes elfogadás olykor felszíni értékítéleteket eredményez. De ebből kevés van. S van egyfajta felejtés, ami affirmatív, igenlő jellegű (éppen, mert felejtek, azért olvasok, így Barthes), tehát nem reménytelen, ha valami parkolópályán van. Az még nem a kánon partjelzőjének a pozíciója. Tandori kifejezésével. Elfelejtve is lehetünk belül. Egyébként is, a túlzottan bekeményedett, merev paradigmákról le kell válni olykor, át kell rendezni-szerkeszteni a porosodott memóriát. Örkénnyel kapcsolatban ez zajlik, folyik és működik.
Miért jó, hogy van egy Örkényünk? Sok mindent másképp tudnánk, látnánk a világból, ha nem lenne. Ha nem lett volna, nem született volna meg a Vérrokonok. Ahogy ebben a drámában Judit köszönti az esőt, az a groteszk szubsztanciák világa: „Mély tisztelettel üdvözöllek, eső! Köszöntelek, égi pöttyenések, vonuló felhők morzejelei… Ne is nézzétek őket, a felnőtteket, vízcsepptől félőket, ahogy futnak-menekülnek előletek ernyőjük oltalmába, házuk fedele alá, sátorponyvák büdösségébe, nehogy megnáthásodva elvétsék az egyedül üdvözítő menetrendet, az indulási, érkezési időket, a végállomást, ahol végleg és visszavonhatatlanul belefúrhatják a földbe magukat. Kedves csöppek, ti nekünk estek, akiknek bőre még örömmel fogadja alig észrevehető érintéseteket, parányi, vizes ujjacskák finom csiklandozását…”(4)
Örkénnyel kitudódott az emberi lélekről, ami addig nem volt lehívható, kikölcsönözhető. Lerántódott a lepel. A lélek ezerszer érzékenyebb és gazdagabb műszer, mint gondolnánk. A Tóték, a Macskajáték, az Egyperces novellák, a Pisti a vérzivatarban, a Kulcskeresők, a Forgatókönyv mind-mind örökmozgó szöveg-tenyészet. Újraolvasáskor vadonatúj tanulságok vonhatók le. Úgyszólván, Örkényt, eleve másodszorra kell elolvasnunk.
S ahogy az egyperceseknél sok apró impulzus és momentum, szempont és kritérium alapján szerveződik, mozaikosan rakódva össze jelentéssé a produktum, úgy a hosszabb lélegzetű munkáknál is jó, ha alánézünk a mondandónak. (A mondatoknak.) Az irónia képes egyszerre több ágon s csatornán átfúrni az olvasói beidegződés földjét. A rémület és a nevetés együttes hatása, a kedves s a kicsinyes elegye, tehát az ellentétes esztétikai minőségek, mind a mélyen emberi magatartás összetettségét hivatott szemléltetni. Hogy legalább félreérteni legyünk képesek (tudjuk?) a másikat.
Igen. Hogy semmilyen fortissimo, disszonancia vagy akcentus nem hat nyersnek vagy durvának – éppen ez az, ami az Örkény-modalitás nyugalmát, leszűrtségét adja. A klasszicizmus metafizikai szépség-felfogásával szemben a romantika volt az első olyan irányzat, amelyik felértékelte a megértés történetiségét; irodalmi rangot adott az iróniának és a groteszk hangvételnek. A szabályt újraalkotó komolyság helyett – a szabályok létmódjának időbeliségét belegravírozva a stílusba – összefüggést teremtett a nembeliség szempontja és az ízlés szabadsága között.
Örkény tehát megvalósította azt a fajta szépprózát, amelyben a történelem maga a történetekbe foglalt Történés! Tudta, hogy az értelmezés sohasem végleges. Az olvasat a befogadás illúziója. Még ha írásban rögzül, akkor sem „szentírás”. Beleszólhat a következő korszak, ollózhat belőle az idő. S jön majd egy szürrealista-posztkubista éra, és a parabolák új narratívák szomszédságában öltenek új köntöst. Az idealizált formákat Örkény átszabta, és belelopta a disszonanciát és dezorganizáltság fűszereit. Örkény novelláiban az élet váratlan fordulatokkal teli, akárcsak a valóság. Nem feltétlenül keretes elbeszélések ezek, inkább nem eukleidészi jellegűek. Analitikus filozófia járja át szóközeiket. Nem kontinentális gótika.
Szabó B. István írja róla: „Egy szemérmesen rejtőzködő, egy nem önéletrajzi író művének mégis rendkívül erős az életrajzi jellege, ez az első – de korántsem az egyetlen – paradoxon és ambivalencia, amely az Örkény-műveket vizsgálva fölmerül. Művei értelmezéséhez nem szükséges – nem is ajánlatos – az író magánéletének eseményeiből kulcsokat keresni vagy egyes motívumokat megfeleltetni, viszont szükséges életrajzának ismerete a helyzetek (legtöbbször kétarcú, ambivalens, abszurd szituációk) felismeréséhez, amelyeket műveiben teremt, s amelyek az általa átélt élethelyzetek művészi kivetítései. E művek java – ez meglehetősen nagy bizonyossággal állítható majd két évtizeddel az író halála és évekkel egy generális, az irodalmi értékrendet is átalakító, történelmi-társadalmi korszakváltás lezajlása után – ma is eleven és hatásos, túlélte és túl fogja élni születésének korát és körülményeit.”(5)
Nagyon pontosan látja Szirák Péter is, amikor így fogalmaz: „Örkény a történet-szerűség helyett a sejtetéses-utalásos írástechnikát, a betű szerintiség helyett a metaforikusságot, az egyenes-vonalúság helyett a megszakítást, s vele a nyelvhasználati formák ütköztetését kiaknázó prózapoétikát meghonosítva hatástörténeti értelemben mintegy előképe lett a kilencvenes évek posztmodern kispróza-írásának (Kukorelly Endre: A Memória-part, Garaczi László: Nincs alvás).”(6)
Az Örkény-féle próza tisztában van azzal, hogy a történelem számunkra csak a metaforák és allegóriák által válhat beleérző módon megközelíthetővé. A história vonzza a nézőket, mint egy társasjáték a játszókat.
Örkény drámái is hajszálvékony üvegszálakból, fényekből és szövetből vannak. Lélegző és vérerekkel behálózott anyagból. Abszurd a gyökérzetük, de mégis szürrealitás mozgatja a dramaturgiájukat, lírai distanciába ágyazottan, finoman, elrajzolva a karaktereket, hogy még inkább átitassa a beszédet a jellemek textúrája.
„ORBÁNNÉ: Miért jobb, ha nem ég a villany? CSERMLÉNYI: Mert akkor nem látom magamat. ORBÁNNÉ: Hiszen úgyis háttal áll a tükörnek. CSERMLÉNYI: Az ember nemcsak a tükörben láthatja magát. ORBÁNNÉ: És miért nem akarja magát meglátni? CSERMLÉNYI: Nem is tudom. Csak nem szeretném, ha most meglátnám magam. ORBÁNNÉ: Pedig ettől nincs oka félni… Miért fogja a kezemet? CSERMLÉNYI: Azért fogom a kezét, hogy ne tudjon villanyt gyújtani. ORBÁNNÉ: Kérem, engedjen el. CSERMLÉNYI Nem engedem el. ORBÁNNÉ Inkább megígérem, hogy nem gyújtok villanyt. CSERMLÉNYI: De én nemcsak azért fogom a kezét, hogy ne tudjon villanyt gyújtani. ORBÁNNÉ: És meddig akarja még a kezemet fogni? CSERMLÉNYI Csak egy percig akarom még a kezét fogni, hogy egy percig csöndben maradjunk, egyetlenem! Ebben a percben lép be Egérke, felkattintja a villanyt.” (Macskajáték)
Hans Blumenberg „nem teljességi” tétele Sebald paradigmáját igazolja: a széppróza nem a világ tárgyainak, nem a világ bemutatásának, hanem egy világ létrehozásának formája. A próza igénye és témája egyben egy világ megalkotása.(7)
Örkény így jellemezte önnön művészetét: „Nem akartam élethű, történelmi tablókat festeni, hanem a tablókba beleszületett, belehajlított, belekényszerített én (Vagyis: idegzet, jellem+alkat, tehát a személyiség) kórképét, tudathasadását, állapotrajzát és az ebbe való belehalását vagy az ebből való felgyógyulását nyomon követni.” (Előszó a Pisti a vérzivatarban című műhöz)
Teremtett életművével egy organikus világot. Minden irodalmi teológiát megelőzve, felülírva a praxissal a struktúrát. Ezzel adott mintát a szürmodernitás és a doku-fikció új, leendő krónikásainak.
Hivatkozások
1 Kulcsár Szabó Ernő: Kánon és befolyás. Alföld, 2019. október. (33.)
2 Gadamer: Igazság és módszer, Bp. Osiris. 2003. (261.)
3 Gadamer: A nyelv generatív és teremtő ereje. (15.)
4 Örkény István: Élőszóval. Drámák. Bp. Magvető, 1978. (576.)
5 Szabó B. István: Örkény. Bp. Balassi. 1997. (5.)
6 Szirák Péter: Örkény. Bp. Palatinus, 2008. (281.)
7 Ehhez úgy viszonyul Sebald intuitív módon, hogy eltávolodik a fikciós elbeszélés és a historiografizáló konvenció hagyományától is. Megkérdőjelezi a tényeket elvető képzeletet és a ténytisztelő tradíciót is. Az általa létrehozott, különféle diszkurzív és reflexiós rétegeket tudatosan vegyítő prózaegyüttes szembesítő erejű, a megértés elé rejtélyeket gördítő, bonyolult szövevény. – Thomka Beáta: Regénytapasztalat című esszékötetéből; Bp. Kijárat, 2019. (127.)
