Abafáy-Deák Csillag a Nem könnyű szeretni című novelláskötetében folytatja azt az építkezést, amit a Kötött pályában elkezdett. Aprócska téglákból épít fura kis világot. Amelyről nem nehéz észrevenni, hogy nem más, mint az a kelet-közép-európai (köztes-európai) Abszurdisztán, amely olyannyira ismerős számunkra, akik benne élünk, akik szeretjük, gyűlöljük, dicsérjük, szidjuk. Azt a kis világot, amely bizonyos perspektívá(k)ból mikro-, ám másik nézőpont(ok)ból makrokozmosz. Egészen bizonyosan nem véletlen tehát, hogy a kötet hátsó borítójára éppen a Makrokozmosz című novella egy részlete került. Annak a novellának a sorai, amelyben sűrítve benne van a magyar történelem elmúlt két évszázada (is), a „merjünk kicsik lenni” lélekgyilkos érzésétől a mindenféle egyéb komplexusokig és frusztrációkig, ugyanakkor benne van a teremtés képessége, az alkotás felemelő és elemelő ereje, az az energia, amely, hangozzék bármilyen patetikusan is, megtartotta ezt a nemzetet (és a köztes-európai nemzeteket általában). A marosvásárhelyi Kultúrpalotában bolyongó, félénk zeneiskolás lány találkozása a Bartók-i zsenialitással, a marosvásárhelyi mikrokozmosz kapcsolódása a makrokozmoszhoz, a zeneiskolás lány fölolvadása Bartók Makrokozmoszában szép ívű, szimbolikus történet. Prózában írott hamisítatlan líra.
És az egész kötetet áthatja ez a különös, mélabús, melankolikus líraiság. A legváratlanabb helyeken és időpontokban bukkan föl. Abafáy-Deák Csillag mesterien indítja történeteit hétköznapi szituációkból, amelyeken aztán mindig csavar egyet vagy kettőt, néha szinte észrevétlenül, sokszor humorral, nem ritkán drámaian, olykor a kettő vegyítésével, esetleg szatirikusan, vagy éppen szürreálisan. Ám akár így, akár úgy tesz, akármerre vezeti is történeteit, a líra be-bekúszik a sorok közé, mégpedig egyfajta, mély empátiából és humanizmusból fakadó líraiság, amely valójában nem csupán világérzet, de világnézet is, s amely meglepő módon jól megfér az abszurddal és a groteszkkel egy szövegben, egy történetben, egy könyvben és egy szerzőben.
A Nem könnyű szeretni, amiképpen a Kötött pálya is, igazi kurtanovellákat (Vörös István fülszövege szerint másfélperceseket) tartalmaz. Voltaképpen anekdotikus rövidségű short storyk ezek, és talán éppen ezen a ponton ragadható meg leginkább Abafáy-Deák Csillag rövidprózájának egyedisége: nevezetesen abban, amiképpen ezeket az anekdotákat nem-anekdotaként elmeséli, s közben a realitástól úgy rugaszkodik el, hogy az elrugaszkodás ellenére egyetlen pillanatra sem távolodik messzire a valóságtól. Történetei úgy valóságosak, ahogyan a népmesék. Ezt pedig, paradox módon, a groteszk és az abszurd által éri el. És még egy nagyon fontos eszközzel. S ez a líraiság, a gazdag szimbólumvilág.
Abafáy-Deák Csillag történeteinek szereplői többnyire vergődő, olykor sodródó karakterek. A történelmi-társadalmi viszonyok meghatározottságain, saját késztetéseiken, félelmeiken, szorongásaikon és vágyaikon fölülemelkedni nem mindig képes, ám arra mindig törekvő figurák, akiket a hétköznapok világa néha fojtogat, s akik kapcsán az embernek óhatatlanul eszébe jut a miskolci avasi kilátó falfirkája: „Mi nem haldoklunk, mi így élünk.”
Mindemellett és mindazonáltal a Nem könnyű szeretni történeteit könnyű szeretni. Pontos és alapos megfigyeléseken alapulnak, az emberi viszonyok olyan, sokszor nagy hullámot vető kis rezdüléseit és az emberi lélek olyan rejtett bugyrait mutatják be finoman és érzékletesen, hogy az olvasó könnyedén helyezi el magát ezekben a novellákban, de nehezen szabadul tőlük; miután leteszi a könyvet, ott munkálnak benne még sokáig, lappangva, szelíden. Nem erőszakosan követelik a figyelmet, inkább beépülnek az olvasó lelkébe, s ott serénykednek tovább.
