Ha tettek már bármelyik nagyvárosunkban hosszabb sétát – és ezt csak remélni tudom, egy kellemes korzózás elvégre mindig jót tesz a közérzetnek –, bizonyára önök is számos településarculati jelentőségű környezetelemmel találták magukat szembe. A fáradt szem szívesen pihen meg egy-egy csobogó szökőkút ívein és örömmel tekint végig kovácsoltvas kerítések fodrain is, a tompult fejet fölüdíti az ódon homlokzatok izgalmas kanyargása. A nagyjaink ténykedésének emlékét őrző márványtáblákra, szobrokra kíváncsisággal és büszkén révedünk, de jól esik fásított részek padjain is lepihennünk. Kevesebb figyelmet szentelünk viszont talán egy állandó mozgásban lévő, de szűnni nem akaró tárlatnak. Ennek az urbanisztika, a néplélek és a civilizációs szokásrend metszéspontjai kirajzolta kiállításnak mi, városlakók vagyunk pedig a kurátorai.
(Álljunk meg egy pillanatra, és képzeljék most el, hogy az előző bekezdést egy decens, mély és kíváncsi férfihang ismétli el a fülükben. Olyasféle, aki a nyolcvanas években természetfilmeket szinkronizált, és akiről sejteni lehetett, hogy fehér ingben mondja föl a szinkronstúdióban a penzumot, de akiről feltételezhető volt az is, hogy – még ha a fölső gombot ki is lazítja addigra – ugyanebben a szettben fogyasztja el otthon a túrós csuszát pörccel. Étvágyhozónak pedig tisztességből bevesz elé egy konyakot. Váljék egészségére! Én most várok, amíg végeznek, aztán haladhatunk majd együtt, tovább.)
A pasas tehát – akit a szinkronhangomnak kértem fel az imént – az utcán feledett feleses üvegekről beszél, amelyeken (hiába harsány címkéik) hajlamosak vagyunk keresztülnézni. Elvégre üresen állnak, nem nehéz tehát átlátni rajtuk. Pedig, ha jobban figyelünk rájuk, úgy tárul fel előttünk a város, mint még soha. Hatalmas kiállítótérként, amelynek ötletes posztamensein fájdalmas, apró kincsekre bukkanhatunk. A bádogcsatornák mögé, omló homlokzatok odvaiba rejtett, ereszekbe, bokrokba dobott, kisboltok szemetesei mellett, szépségszalonok ablakpárkányain, aluljárók kapaszkodói közelében hagyott, villamosmegállók oszlopainak támasztott, elektromos szekrények ormára rakott, bankautomaták billentyűzetére helyezett, rozsdás rácsok árnyékában letett, vagy málló tűzfalakon napfürdőző, szellőzőnyílások fáradt levegőjét inhaláló, kerítések kiszögellésein feszítő flaskáknak egyszerre gyönyörű és sötét az esztétikuma.
Van abban ugyanis valami leírhatatlan szépség, ahogy egy üres feleses üveg zúzmarás lesz, vagy széttörik rajta a fény. Az elkortyolt sugarak nyomában megfoghatatlan tragikum jár persze. „Behúzott szárnyú felfelé zuhanás.” Semmi más. És ezért ezek a közszemlére tett readymade-ek erősebb állítások szerintem, mint a falakra fújt, girbegurba tagek, netán a megrongált kukák. A behorpadt sörösdobozok, félig üres ásványvizes palackok vagy éppen ott feledett kesztyűk társaságában installált üvegek a hiányt viszik tulajdonképpen színre.
A dráma háttere legtöbb esetben egy megreccsent élet, előhangja pedig a rolniba készített aprópénz csörgése. Aztán elkezdődik az előadás. A szégyen és szükség között őrlődő főhős, akinek épp arra van szüksége, hogy szégyenét elfeledje, elfedje, a kisbolt felé indul. Kezdetben ügyel még rá, hogy más és más üzleteket keressen fel, mint ahogy az első pár alkalommal úgy tesz, mintha a pontos összeget sem sejtené. Honnan is tudná ő, aki először veszi, hogy mennyibe kerül a Bitter keserű, a Nyilas szilva, a Dragon likőr? Lehet-e vajon fogalma egy hozzá hasonló kalandornak a Vaszilij szeszesital, a Bakterov bumli, a Csavaros rumba vagy a Woker vodka árfolyamáról? Aligha – gondolja magának, közben meg tudja jól. A megvásárolt szesszel aztán magára marad megint, persze az inkognitóját továbbra is fenntartani igyekszik. Égeti egy ideig a zsebét az üveg, de ha úgy érzi, biztonságban van, feltépi a kupakot és kortyol. Ahogy a cseresznye, a körte vagy a barack (vagy valami) a gyomrába ér, a kétség egy időre szétoszlik benne. Sóhajt. Majd az üres üveget a tett színhelyén hagyva dolgára siet. Házat vakol, ingatlant értékesít, válópereket bonyolít, sittet lapátol, gyerekekre vigyáz.
Később már nem ilyen elővigyázatos. Stampónak, esetleg tiplinek becézi az adagját, vagy csak int, hogy kettő lesz belőle, és együtt nevet azokkal, akik Cs-vitaminnak, kőműves Actimelnek, csövesgránátnak, munkásampullának csúfolják a pult mögött sorakozó üvegrengeteget. Pedig. Ez persze egyetlen lehetséges forgatókönyv csak.
Az viszont meggyőződésem, hogy a kupakos kiflik szándékosan a város testén feledett ujjlenyomatok. Minden egyes kortyos betonrepedésekbe költözött költészet. Válságlíra. A hobókonyakok összecsengéstelen életek nullfonémái. Suttogva tudtul adott segélykiáltás mind. Átkozódás és jajveszékelés. Mintha Godot-ra várna ez a sok üveg. Persze más jön el értük. Az üveghegyen túl azonban varázstalan a táj. Arrafelé sok összetört sors lakik. Van-e erőnk, hogy rájuk nézzünk, hogy meghallgassuk őket, hogy megpróbáljuk összeragasztgatni a szilánkokat, ha még lehet?