A lépcsősor első pihenőjén kucorog a sarokban, nyiszlett, görbe lábait maga alá húzva a dermesztő hidegben. Innen, lentről nézve rettenetes magas az épület, és tágas. Miért készült ilyen nagyra, hussan át agyán, ha mi, élőlények ennyire kicsinyek vagyunk? Honnan tudhatná, hogy a végtelen hosszú folyosókon kívül más, falakkal, kerítésekkel és gátakkal határolt területek is vannak a világon. Ide született, itt éli azóta is monoton, mégis küzdelmes életét. Sejtelme sincs róla, hogy e robusztus falak mögött kert pulzál, és benne nyírfa, melynek hajlékony, vékony ágai fehér erekként kúsznak az ég kéklő húsában.

Na, már kezdik is az ajtócsapkodást, pedig ha azt a böhöm nagy kaput kiiktatnák, az alvófolyosóról, ahol a feleségüket és a gyerekeiket tartják, könnyebben átsétálhatnának a munka folyosójára, és akkor a családjuk sem fagyoskodna annyit az alvófolyosóban, mert a levegője összekeveredhetne az ittenivel. Igaz, akkor itt hidegebb lenne, ami nekem nagyon rosszul esne, de hát hogy is mondta Huzat tanár úr? “Küzdenünk kell érte, hogy az új nemzedékből se pusztuljon ki a közösségi szellem!” És ki más tartozna az új nemzedékhez, ha nem én, a legkisebb?

Trappol Huzat tanár úr, vastag, bőrtalpú cipője csikorgatva préseli egymás nyakába a lépcsősor fokcsigolyáit. Legalábbis a sarokból nézve ez így látszik. Huzat gondolataiba mélyedve – prom-po-prom-po-prompopompo – diktálja félhangosan az ütemet, mintha nem is helyezték volna át huszonegy éve a Katonai Főiskoláról, s még mindig ugyanott menetelne reggelente, annyira elfoglalva a magára erőltetett irammal, hogy majd fölborítja az előtte kaptató testes, fiatal nőt.

– Csókolom, Angéla! – torpan meg egy hajszálnyira mögötte.

A sarokban gunnyasztó felemeli tekintetét a nőre, de rögtön le is sunyja, annyira fölzaklatja az apró szemei elé tolakodott látvány; hogy már megint piros bugyit húzott ez az amazon arra a rengeteg fehér húsára. Nahát, mennyire ízléstelenül tudnak felöltözni egyesek! Lemondóan szusszan egy akkorát, amekkorára az ő apró termete képes, és még jobban behúzza magát a sarokba, mert most többen közelednek összekapaszkodva, csicseregve. Micsoda mezek!: piros, sárga, kék, lila, szinte belefájdul a szeme. Hiába, ritka az olyan jó megjelenésű ember, mint Huzat tanár úr. De szép is az a több helyen gömbölyödő alakját ruganyosan követő, melegbarna öltönye.

Felértek a lépcső tetejére, mármint Huzat és a nő. Itt mindig megállnak egy pár szóra, ha összefutnak reggel. Félig fordulnak csak egymás felé, egyik lábuk ugrásra készen.

– Látta azt a randa svábot, ott lent a sarokban?

– Nem. Hol? Igaz, hogy is láttam volna meg egy kicsi bogarat, amikor magát is majd’ felborítottam?

A férfi ormótlan humorát gurgulázó nevetéssel nyugtázza a nő, miközben haját hátrafelé csapkodja. Majd lecsillapodva, szeme sarkát begörbített, nikotinfoltos mutatóujjával dörgölve beszél tovább.

– Ne bókoljon nekem ilyen korán reggel, mert képes leszek rá és elhiszem, hogy a tekintete elsiklik mellettem. Pfúj, de randa az a csótány! Jól kifejlett, pohos példány.

– Miért nem szólt előbb, eltapostam volna.

– Pont azért, mert felfordul a gyomrom, ha meghallom a reccsenését.

Még szerencse, hogy a lépcsősor végén állók szavait elfojtották a közelében csilingelő leányhangok, mert igencsak zokon vette volna ott a sarokban kuporogtában az imént elhangzottakat, s akkor nem ábrándozhatna ilyeténképpen a továbbiakban: Vajon milyen leszek, ha megnövök? Vékony, kövér, kopasz? Vagy fekete, mint Vinkó tanár úr? Ha fekete, akkor én is olyan pamacsbajuszt növesztek, abból szépen kiemelkedik a vörös orr. De szép is az!, s ennél a gondolatnál kissé meghajtotta a fejét a tisztelet és az alázat, ez mindig így megy, ha a tanárokhoz kalandozik merengő képzelete.

Annyira fázott, hogy ha lenne foga, biztosan kocogna, ha pedig bőr fedné a testét, lúdbőrözne, s mivel összébb már nem tudta húzni magát, elkezdett toporogni. Pár lépést előre, párat oldalt, majd hátra, figyelve rá, nehogy elsodorják a sietők.

Ha így megy tovább, nemigen élem meg azt a kort, hogy olyan szép nagy ember legyek, mint a tanárok, és velük masírozzak. Sokat gyengélkedem az utóbbi időben. Igaz, túlhajszolom magamat azzal, hogy fel akarok jutni a Főnökhöz, aki nagyon magasan lakik. Egyszer jártam már arrafelé fiatal koromban, még mielőtt lesepert az a vaksi, barna harisnyás matróna ide, de akkor még nem akartam beszélni vele. Szép, fekete ember, annyi bizonyos, erről árulkodik a fejéről mintázott dombormű, ami az ajtaján díszeleg.

Elcsendesedett a folyosó. Mindenki fölért. Megkezdődhetett a tanítás. Az ide-oda surranó lépteken kívül semmi nem hallatszik le.

Munkára föl, kapaszkodik zihálva a fehér márványlépcső rücskös gerincén. Legalább tízszer annyi erőkifejtés, mint a kifejlett embernek, aki csak egyet lép, s már egy fokkal feljebb van, neki pedig a meredek él után a lépcső lapján még legalább harminc lépés, míg a következő élhez ér. S közben még figyelni, hogy a fal tövében haladjon, nehogy eltapossák a nagyok. Rendezni a gondolatokat, ha esetleg feljutna a fekete Főnökhöz, még a tömeg lefelé vonulása előtt, ne álljon talpuk alá kínálkozva olyan bambán, mint borjú az új kapunál.

Először is az alacsony oktatók hordjanak fejmagasítót – amíg egy kicsit kilihegi magát, végiggondolja legalább ezt az egyet, aztán igyekszik tovább –, amolyan homloktoldalékot, műhajjal a tetején, hogy a hallgatók ne tudjanak átnézni fölöttük. (Ez azért is szívügye, mert ő is eredendően kicsi, és attól tart, hogy esetleg nem üti meg soha az oktatók átlagmagasságát). A langaléta hallgatók járjanak guggolva vagy négykézláb, vagy oly módon hajlongva, mint a felmosónő-hallgatók.

Az utóbbi napokban egyre gyakrabban fulladt ki és pihent meg gondolatait összegyűjteni, pedig most is még négy fok volt hátra az első emeletig, és az a végtelen folyosó, melynek végében majd a nagy fekete Főnöknek előterjesztheti szerény javaslatait. Alighogy megérkezett a lépcső végére, már húzódhatott is félre, mert megkezdték jó meleg kabátjukban (talán neki is lesz egyszer!), fekete aktatáskával, a nők vállukon sporttáskával a lefelé vonulást. Ajtócsapkodás, át a hideg alvófolyosóra. És ez így megy nap mint nap, hogy nem jut el a célig, kénytelen félreállva várakozni, nehogy eltiporják. Pedig ha tudnák, hogy korához képest milyen fejlett kritikai érzékkel rendelkezik, akkor tenyerébe venné Huzat vagy Vinkó tanár úr, úgy vinné fel a főnökhöz, persze szakmai féltékenységükkel nem számolva. Hiába jóval kisebb, mint a többi, mégis tapasztaltabb, majdhogynem bölcs, mert már több éve hallgatja az oktatók, a diákok és a hivatalnokok elkeseredett vitáit. (Pontosabban azokat a visszafojtott párbeszédeket, amelyeket csak a folyosón mernek szabadjára engedni). Így aztán mindamellett, hogy kívülálló, egyben bennfentes is, ezért tisztábban és elfogulatlanabbul látja a helyzetet. Biztos benne, hogy jót tudna tenni, megszűnne az acsarkodás. Csak ne lenne ennyire kicsi, ilyen pohos és elcsigázott. Talán ha nem kéne minden délután visszafordulnia a lépcsőről, mászni, huppanni, mászni, huppanni, hogy a földszinti büfé morzsáit a kőről bekebelezze. Ha bírná energiával étel nélkül, akkor pár nap alatt könnyedén följutna a Nagyfőnökhöz.

A büfébe érve bemászik a szutykos farács alá, megkörnyékez egy botélű késsel felszaggatott zsemle öléből kicsusszant ék formájú morzsát, élvezettel falja. Ízlelgetni majd félig eltelten kezdi, ahogy szokta, elégedetten bólogatva. Rövid nyakán a fej alig mozdul. Határozottan érzi, hogy nem bírná ki éhgyomorral napokig, főleg mióta Mariska került a földszintre söprűsnőnek, a hulladékpusztítók nagyon el vannak kényeztetve. Nem gyakran emelgeti a rácsot, no egyebet se, van morzsa bőven, s ha lenne egy kis batyuja, megpakolná, kitartana, míg felér a Főnökhöz. Bár amilyen rapszodikus az élet, sosem lehet tudni, mikor veszi át a söprést Rozália. Akkor aztán napokig dúl, söpör, sikál lamentálva. Majd fölborítja a pultot terebélyes, duzzadó szoknyájával.

– Igaz, hogy én vidéki vagyok – fortyogja –, de nekem a lakásom is olyan, mint a patika, az én munkámat meg lehet nézni. Nem úgy, mint a pesti fruskáét!

Kő kövön nem marad utána semmi étel a büfében, még a pultra kenődött tojássárgája sem, nemhogy morzsa. Felkopik az ember álla, ha nem igyekszik zárás után.

Hiába lenne batyud, dünnyögi benne egyre gyakrabban feltámadó pesszimista énje, magadat is alig bírod a lépcsőn, pláne többnapi eleséget.

Megpakolta hasát, elnehezülvén leheveredett a vackára, melyet faszálkákból, pontosabban, Rozália dühödt súrolásából keletkezett szilánkokból eszkábált egy különösen hideg, borús estén. El ne nyomjon az álom – mormolta magának –, a söprűs nőt még meg kell várnom, mert ha nem Mariska jön, hanem Rozália, akkor pucolnom kell, nehogy betakarítson a nagy kukásedénybe. Onnan aztán nem hiszem, hogy kijutnék valaha. Pedig szép ez a világ, szép az élet, még ha izgalmas is. Kényelmesre elrendezgette keszeglábait a szálkákon, sokáig izgett-mozgott, hogy ne szúrjon egyik sem. Tenyerébe hajtotta fáradt fejét. Most aztán elő azokkal a reformötletekkel! Nem lehet elégszer átgondolni ahhoz, hogy ne jusson még az ember eszébe valami új, még az előbbieknél is frappánsabb gondolat.

Először: az alacsony oktatók és a túl magas hallgatók problémája.

Másodszor: a hajból eredendő bajok. Azt javaslom – s közben megelevenedik lelki szemei előtt a Feketefőnök várakozó, jóindulatú mosollyal telítődött arca –, hogy a dús hajú fiatalokat a kapuban, vagy ha megsemmisítjük a kaput, mely gátja az egyenlőségnek, akkor a kaput helyettesítő kis tábla alatt nyírják kopaszra. Hadd fázzon nekik is, mindjárt kisebbre fognák a hőbörgést, ha reszketnek a hidegtől. Tudvalevő – pödrint okoskodva a bajuszán –, hogy a hidegben az üregek, vagy más szóval a likak – hadd tudja meg majd a Főnök, hogy ennyire sokoldalú a műveltsége – összébb húzódnak, tehát kevesebb hang fér ki rajtuk egyszerre.

Koppanó léptek, vödörcsörgés. Jön a söprűs! Felpattan vackáról. Felkapja a fejét – Semmi baj – sóhajtja, és visszaheveredik. Vékony láb, rózsaszín, csipkés bugyi. Csak felszíni kaparászás lesz.

Recseg a rács, suhog feje fölött a söprű, a behullott étel jó lesz reggelire.

Befordul a fal felé, vaksin méricskéli a hajszálrepedéseket a bemocskolódott, tojáshéjszínű festéken. Így kevésbé zavarják a felszíni zajok. Akad itt még bőven, amit a reformom megváltoztathatna – morfondírozik tovább. – Például, az öblös hangú hallgatók a beszédhez csak a kezeiket használhassák. Rá tudnak mutatni szó nélkül is arra, amit akarnak, azt is, hogy mennyi kell belőle. Kell ennél több?

A szép arcú diákok viseljék azokat az arctorzítókat, melyeket a múlt heti zajos estén hordtak ringatózás közben.

Még egy kicsit elábrándozik a maszkabál színes, vidám forgatagán, és elnyomja az álom. Minél hamarabb elalszik este, annál korábban ébred az új nap hajnalán. Több esélye van a szakadék megmászására.

Na, tessék! – húzódik bosszúsan a sarokba. – Ma sem jutottam tovább az első pihenőnél, és már csapkodnak, dübörögnek lenn. De legalább nincs metsző hideg, mint tegnap. Kényszeríteni fogom magamat, hogy amíg fölvonulnak, azalatt szedjem össze a reformpontjaimat. Majd ha elcsendesül a lépcső, akkor szakadatlanul török fölfelé. Nem mehet ez így tovább, nap mint nap lefárasztom ezt a gyarló porhüvelyt, aztán úgy végzem, mint Nyakas professzor. Szívinfarktus – ejti ki recézett szájnyílásán, fitymálva, miközben rosszallóan ingatja fejét. – Semmi szükségem rá, hogy ifjúkoromban meghaljak. Csak azt nem értem, ezek az egyébként jóindulatú felnőttek miért nem óvják, segítik a kicsinyeket? Folyton mi ügyeljünk arra, hogy ki ne préseljék belőlünk a szuszt. – Elhomályosul a szeme az önsajnálattól. – Nekik is lehetne több gondjuk ránk. Erről is szót említek, ha ma felérek. Lássuk a pontokat! Hol is tartottam este?

Termet, haj, hang, arc…

Legyen az aulában néha szíjkiállítás is. Ne csak poros, kopott könyvek, képek, makettek és egyéb haszontalan dolgok. – Szemére borult az ábrándozás fellege. – Körös-körül nagy fehér táblák, rajta csüngnek a szíjak csatjuknál felfüggesztve. Keskeny csíkokból fonottak, csavartak, széles férfiszíjak égetett mintával, női övek színesre festve, gyöngyökkel, ékkövekkel díszítve, vagy natúr színét meghagyva, apró színes virágokkal kihímezve. De micsoda színek: homokszíntől a sárgáig, egészen a sötétbarnáig, még szurokfekete is lenne, persze csak kevés, mert az nem sorolható a természetes színekhez. Nem annyira svábbogár, vagyis emberszín, mint a barnák különböző árnyalatai. Habár látott ő már erősen fejlett egyedeket a folyosó másik felén, akiknek annyira barna a hátuk, hogy szinte már fekete. Tekergette a fejét hátrafelé, de nem sikerült meglátnia a háta színét. Visszaült a rideg márványkőre.

Ott tartottam, hogy legyen szíjkiállítás, ne hasogassa hiába az a vörös orrú, hogy is hívják, ne hagyj el jó emlékezetem! Ja, Vinkó tanár úr, a diákok hátából a szíjakat. Legyen belőle legalább annyi haszna, hogy az arra járókat gyönyörködtethesse saját kezűleg gyártott szíjaival. Az alkotó nevét pedig nagy betűkkel, feltűnő színnel ki kell írni egy táblára. Ha valakinek kedve támad magából szíjat hasíttatni, akkor tudja, kihez forduljon bizalommal.

Ha már eljutottam a gondolatsor velejéhez, magához az oktatáshoz, vagyis a folyosón történő jövés-menéshez. Azt javasolnám, az idős tanároknak ne kelljen felkapaszkodniuk a harmadik emeletre, na meg a rövidlábú hallgatóknak sem. Legyen az ő sétára kijelölt körzetük a földszint, így elmaradhatna a szembetűnő, megalázó lihegés. Ne érezhessék magukat a hosszú lábúak, vagyis a fiatalok többnek!

Javaslom még, hogy hordhassanak a férfi oktatók is miniszoknyát, hogy a lábszárukat borító, meleg fényű szőrzetüket büszkén mutogathassák. Ne legyenek még ezzel is megrövidítve a nőkkel szemben. Vagy minden nő lábát szőrtelenítsék már belépéskor, mondjuk a portásfülkében.

Ha jól hallom, Huzat jön a nyöszörgő cipőjében – meresztgeti apró, rövidlátó szemeit, de túlságosan nagy ahhoz a távolság, hogy különválaszthassa lobogó selyemhajas fejét az imbolygó tömegtől.

Igyekezzek a gondolataimmal! Ő mindig az utolsók közt érkezik.

Hátravannak még a feleségek. Nem tudni, miféle szerzet tartozik ebbe a csoportba, de jobb lenne, ha nem járnának egyetemre. Valami piszok, gonosz népség lehet, hogy úgy meg tudják keseríteni annak a vörös bajszos tanárnak az életét. Az anyósokról nem is beszélve, mert hogy is mondta ez a tanár úr, hogy ő egy lakásban lakik mindkét anyósával, mivel egypetéjű ikrek, és sosem tudja, hogy melyik tulajdonképpen az anyósa, és melyikkel találkozott az imént szembe a közlekedőben, az anyósával-e, vagy az öt perccel fiatalabb húgával.

Az előadások menetét is rendezni kéne. A folyosón elől haladjanak a tekintélyes, fehérhajú oktatók, mögöttük az életrevalóbb fiatalok, végül a férfi hallgatók, és leghátul a nők. Mind katonás rendben, kettesével, fegyelmezetten. A lábakat díszítő bársonyszőrzeten meg-megcsillan a besurranó fény. Mindenkién egyenlően, nemcsak a nőkén. Nincs is annál szebb! A fiataloktól meg több tisztességet várok el, ne előzgessék meg, hagyják el az oktatókat. Szépen vonulnának rangsorba szedve a folyosón, az egész menet körbe-körbe. Némán. Így biztosan nem lenne annyi elégtelen, mert mindenki jelen lenne az órákon, jól hallaná az oktató szavát. Leghátul a női hallgatók sorakoznának, biztos, hogy alacsonyabb rendűek, mert legtöbbször csak vödörrel, ronggyal menetelnek, mappával a hónuk alatt szinte sosem, és akkor mehetnek be a Fekete főnökhöz, ha az összes férfi már kijött. Tehát felállítva az oktatási rend, vagyis az oktatási menetrend; leghátul a nőhallgatókkal, de műanyag vödrökkel, hogy csörömpölés se zavarhassa az előadást.

Ha nyájas kedvében találom a Főnököt – mert ma fölmegy, az biztos, ha beleszakad is –, akkor még azt is előterjesztem, hogy az előadásokon a folyosón egyszerre csak egy oktató beszéljen. A hallgatók így könnyebben követhetik a tanár eszmefuttatásait. REND A LELKE MINDENNEK! – ahogy az az ősz úr mondta múltkor, a minisztériumból.

Majd én segítek a Főnöknek az új rend megteremtésében, megszilárdításában. – Kellemes melegség járta át egész testét, az önbizalom sugárzó hője. – Először is az a legfontosabb, hogy elnyerjem a bizalmát. – Odabillegett gémberedett lábain egy mélyedésbe szorult, tízfillérnyi tócsához. Nehézkesen hajolt a kis tó fölé, megigazította kitinpáncélját, megpödörte satnya bajuszát.

Mászott, foggal-körömmel kapaszkodott a ridegfehér kőbe. Zihált, verejtékezett, ha lába begörcsölt, csak szisszent egyet, a szirtet nem engedte el. Nem mintha az élete függött volna tőle, mint esetleg az alpinistáknak, csak lelki épsége. Megrázta, picit megtornáztatta nyilalló lábát, és továbbemelkedett fokról-fokra.

Felérkeztem – szusszan ki belőle alig hallhatóan, és rohan tovább sután, hosszú, görbe lábain súlyos testét billegetve. Majd hirtelen lecövekelve morfondírozni kezd: – Vajon nekem milyen színű a hátam, mikor leszek már végre ember? A huncut betyáréletbe!

Észre sem vette, hogy a folyosó közepén szobrozik, a nyöszörgő, kemény cipőtalpak brutalitásának kitéve, pedig látott ő már ilyen balesetet nemegyszer.

Végigrohanok a folyosón – megcsuklik az egyik lába, teljes súlyával rábillen, s így ránehezedik a gémberedő végtagra. – Hű, de piszkosul fáj! Ha bejutok is a Főnökhöz, ott állok majd bambán, a földön. Észre sem vesz. De ne gondoljunk mindig a legrosszabbakra, csitítgatja magát mindhiába, mert újra beléhasít lelket mérgező dárdájával a kétely, mi lesz, ha meg sem hallja zizergő szuszogását. Hogyan szólhatna emberi hangon, amíg nem nő emberré? Hogyan fogja előadni a reformjavaslatait?

Megbicsaklott egy másik lába is a jobb oldalán. Majdhogynem féloldalra billent. – Csak hanyatt ne essek, mert azt hiszem, nem tudnék a talpamra fordulni.

Hosszú tusa következett a gémberedett, túlerőltetett lábakkal és az egyensúllyal, mégis sikeresen talpra állt. Felvillanyozva a csekélyke győzelemtől, arra gondolt, hogy sosem lehet tudni, mikor lesz a svábból ember. Biztos fokozatosan. Mintha már az előbb beszéltem volna, vagy csak oly erősen gondolkoztam, hogy utólag beszédnek rémlik. Lehet, hogy mire a Főnökhöz érek, akkora leszek legalább, mint Stöpszli, a kerek képű sváb matektanár!

Ha nem lenne olyan gyarló az ember, hogy nem tud saját pocakján felülkerekedni! Ha nem kéne minden este a büfébe loholni a morzsákért, nehogy összeszedjék a falánkabb söprűs nők. Legalább egyszer láthatnám az életben a Főnököt! A folyosó végében megbúvó fehér ajtóra mereszti szemeit, föl a csillagos égig, vagyis a fekete kerámia férfifejig. Nemes faj lehet a sötétebb, mert sokkal kevesebb mozog belőlük az egyetemen, mint a világosakból, nem véletlen, hogy közülük emelkedett ki a Főnök. Vagy nagyon öreg lehet, hogy így befeketedett. Ez vagy az, de erre is van biztos épkézláb magyarázat.

Megfeszített iramban, egyhuzamban végigrohan a folyosón a megkülönböztetett ajtóig. Félrehúzódik. Legalább összeszedem a mondanivalómat, amíg kijönnek a nőhallgatók. Szép ember – pislant az ajtóra –, és szimpatikus. Már amennyit ki tud venni a dombormű vonásaiból fáradt szemeivel. Talán én is szimpatikus leszek neki. Biztosan ő a Főnök. De miért is biztatgatom magam, csakis ő lehet a vezető, csak neki van kitéve az arcmása, ami arra utal, hogy nagyon fontos ember, és itt van a rezidenciája. Ki tudja milyen pompa fogad magába egy ilyen kiemelkedő egyént. Ha ennyi rengetegen fordulnak meg nála, annyi lehet a munkája, hogy sosem tudom kiböjtölni az este kijövő női hallgatók (vödör a karjukon, kezükben partvis és rongy) után, míg végez a felgyülemlett dolgaival, mert sietnem kell a büfébe. Legalább egyszer láthatnám!

Ha kilép valaki, besurranok, ha nem, megvárom, míg kijön ő maga. Mélybarna kalapban, fehér ingben, nyakkendő… Udvariasan mosolyog, megemeli a kalapját, kezet csókol a nőhallgatóknak. Nem csökkentheti értékeimet, hogy besurranok, ha saját erőmre hagyatkoznék, sosem tudnám kinyitni az ajtót. De hát lehet az is okos, aki nem akkora izomkolosszus, mint Vinkó tanár úr. Csak bejussak, és előadhassam új oktatási reformomat! – sóhajtott szívből fakadóan. – Megszűnnének a folyosói hőbörgések, az emberek vidáman, elégedetten indulnának az én ötletem által felmelegített alvófolyosójukra.

Mázsás gondjainak terhétől még cérnalábai is reszketni kezdenek.

– Csak semmi aggodalom! – bátorítja magát.

Nyílik az ajtó, leginkább szalmiákszeszre emlékeztető szúrós szagot lehel nedves torka mélyéből, miközben kidob magából két söprűst, söprű és vödör nélkül.

Betámolyog. Délcegnek igyekszik látszani, de minden porcikáját mámor bénítja. Alig húzza be hátsó lábait, bevágódik mögötte az ajtó.

Itt vagyok hát! Megcsípi vékonyka combját. Nem álmodik, most már bizonyos benne. Három fakózöld ajtóval találja magát szemben. Három ajtó?, erre igazán nem számított. Melyik mögött lehet a Főnök? Mi lesz, ha rossz ajtón lépek be? Aha, a titkárság!, az lehet az első, úgy rémlik, hogy már hallott ilyesféléről. Nem végezhet minden munkát a Főnök egymaga, szüksége van segéderőkre, továbbítókra, meg ilyesmikre, okoskodik saját megnyugtatására. Ha oda jutok be előbb, majd a titkárnők hozzá irányítanak. Csak semmi pánik! Úgy látszik, itt is böjtölnöm kell egy darabig. Nem tesz semmit, kibírom, ha már eddig eljutottam.

Jár-kel, pihenget a sarokban, ahol sokkal több koszt észlel, mint amennyire számított, azazhogy nem számított egyáltalán koszra. Hiába toporog egyik ajtótól a másikig, se ki, se be senki. Érdekes, semmi luxus, csak a kopasz, koszlott falak, a sárga pettyes, valaha fehér lehetett csempe, bűzös sárga tócsával az aljában lévő vályúban. Ez volt utolsó gondolata, beleszunyókált a szénfekete éjszakába, megpihent benne a kétely, melyet képtelen emberré növésének képzete táplált, ami egyre gyakrabban ágaskodott a talpától egészen a fejéig. Pedig azt hitte, igaz kisstílűen, hogy képes az emberek belső konfliktusainak tisztázására, problémáik megoldására, miközben a külsőségek útvesztőjének a színén evickélt.

Csörömpölésre ébred. Nagy sokára tisztul ki annyira az agya, hogy rájöjjön, hol van, és hogy jönnek a söprűs hallgatók. Akkor viszont csak álom volt, hogy műanyag vödrökkel járnak csendesen, leghátul a sor végén.

Kattan az ajtó, kisurran. – Biztosan hazament a Nagyfőnök, míg aludtam. Ezek meg képesek lennének lapátra vetni! Majd visszatérek máskor. Most nem fájt neki annyira halandósága és esendősége, mint elalvás előtt, úgy látszik, kipihente magából zavaros gondolatait. Első a gyomor! Szükség van a morzsákra az életben maradáshoz, csak azután jöhet a kötelesség. Hiába, ez az élet rendje, nem én találtam ki. Korgó gyomorral senki sem tudna alapos, jó munkát végezni.

Fut, majd bukfencezik, fut és huppan lefelé a lépcsőn. Futtában szembetalálkozik Huzat tanár úrral, aki fújtatva talpal felfelé hajlott háttal, kettesével falva a lépcsőfokokat. Selyemhaja szédülten lobog kopaszkás feje körül. A kitinpáncél reccsenést nem hallja meg, amint pro-po-po-po-pomot puffogva átgyalogol rajta, annak bizonyságául, hogy hiába kap lángra az isteni szikra az alacsonyabb rendűben, ha a nagytalpúak eltapossák.

Szétpasszírozódott, bele a rücskös fehér márvány recéibe, mint útépítésnél a szurok a zúzott kőbe.

Bosszúsan vakarta föl tetemét a takarítónő a partvis nyelével. Szitkozódva söpörte lefelé, vissza a képzeletbeli diadalúton a többi hulladékkal keveredve. Maradt minden a régiben. Tán ezer évben, ha születik egyszer egy ilyen intelligens, jóindulatú zseni, aki, ha élete kockáztatásával is, de törődik az elhanyagolt és elfásult oktatókkal. Egy mártír, aki sosem látja meg a törpetulipánokat tavasszal, melyek úgy gömbölyödnek a dús fűben az egyetem udvarán, mint a színpompásra festett húsvéti tojások.