Miskolci limerickek
Van egy hegy, a neve Avas,
teteje nyáron nem havas.
Lépcsőt, ha nem féled,
a csúcsát eléred
lihegve – ha nem vagy kamasz.
Valaha itt élt az ősember,
hegy volt már akkor itt, nem tenger,
csinált egy szakócát,
és tette a dógát,
azt mondta: „Jó ez a kis fegyver!”
Hegyes az Avasi kilátó,
hegyesebb bizony a villátó’.
Böködi az eget,
eszi a felleget,
hogy még a mennyre is rálátol.
Villanyrendőr e hely neve.
Mi itt áll: az a hűlt helye.
A szó őrzi mégis
máig is és rég is.
Ilyen a nép emlékezete.
Szemed előtt folyik a Szinva,
egy kis hal úgy szájon puszilna,
ha inni akarnál
e tiszta pataknál,
s derekad hajolni le bírna.
Ez itt a Szerelmesek hídja:
lakat a kiskulcsát itt hívja,
csókot is itt adnak –
de nem a lakatnak,
aki meg annak, az megszívja!
A padon a Miskolci lányok,
szépek, mint tavaszi virágok:
sosem hervadnak el,
téged sem hagynak el,
nem úgy, mint az élő silányok!
E szoboreb neve: Mancs,
min áll: egy kő s négy tappancs.
Bronzba öntve szimatol
a legokosabb kutyaorr.
Kérlek, ha itt jársz, rápillants!
Szoborból áll itt a Szemere,
Szemere szeme rád merede.
Nézi, ahogy nézed,
fixíroz ő téged:
tegezni hogy vajon mered-e?
Hol van már a Béke mozi,
hol mellettem ült a Rozi?!
Filmből mit se láttunk,
titok, mit csináltunk
– mit ma az unokád, Rozi!
Van egy vár, igaz, már leomlott,
az idő megette a tornyot,
ám állnak a kövek,
s azt mondja a szöveg:
Diósgyőrért sok királynő bomlott.
Híres a miskolci kocsonya:
békának befagyott pocsolya.
Pislog is rémülten:
’Jaj, hogy mibe ültem?’
– s hűvös lesz rögtön a modora.
Pályaudvar is van, a Tiszai,
nem férfi, nincsenek fiai,
vonatokkal játszik,
sínekkel cicázik.
Mehetsz is, várhatsz is vis-à- vis.
Persze van másik is: Gömöri.
Ember az elméjét gyötöri,
hogyha van Tiszai,
ez mért nem Dunai?
A töprengés végül még megöli!
Szökőkút a Posta előtt
száz lyukon a magasba lőtt,
ám célozni nem tudott.
Így hát hiába futott,
– telibe talált egy nőt.
Hajdan állt itt hét bordélyház.
A nős urakat törte a frász,
megtudni, milyen egy kéjnő…
Izgató volt, ám de félő,
míg ők a nőre, nejük a képükre mász’.
Rozmaring utcán a bordély,
eladó volt ott a sok kéj.
Naponta járt oda egy úr,
minden nőt lelkesen megkúr
– s bujakórt kapott a ganéj.
Ez itten a Hámori tó,
a látványa mámorító!
Vizén csónak ring,
lányok erkölcse ing,
csak nem itt…?! Felháborító!
Az avasi Hidegsoron
jeges, hideg csendben oson
gyanút keltő árnyék,
s mert ülepén nincs fék,
megcsúszik egy fagyott foson.
Fazekas utcán a börtön,
időmet naponta ott töltöm,
van még vagy húsz évem,
nyugdíjkort elérem,
s szabadulhatok is rögtön.
Gyermekmondatok
Ma jó voltam.
Ma nem bántottam a babát.
Ma szót fogadtam.
Ma láttam először együtt ennyi virágot.
Ma temették el anyát.
Játék
Az emberek csenevész, kétlábú lények,
jöttek, mentek.
Némelyek feketék voltak, és korpa hullott öltönyükre,
mások kézelőgombja villant, ravasz szem.
Maszkként viselték arcukat a lágy koponyán,
szemük kancsalul forgott a szemgödörben.
Szárnyukat gonosz istengyerek kitépte,
s egykedvűen bámulta
tántorgó, tétova vagy sürgő jövésmenésüket
a városokkal, falvakkal beszőtt világnagy abroszon.
Részvétlen, dülledt szemével nézte őket,
majd jobbját lassan fölemelte…
Himnusz
Az ég tengerébe mártott faágon
három madár. Csőrükben ének
ébred, és zeng szíveden, szádon,
verődve a mindenség üvegének.
Isteni kéz rajzolta kotta
dallamát torkuk zengeti –
himnusz ez, nem ember alkotta,
nem földi, hanem mennyei.
Elvégeztetett
Rongycsomó a járdán,
emberkupac.
Talán egy idegen,
talán te magad.
Emeld föl,
öleld át –
minden reménytelen.
Ujjbegyeiden lassan elhalványul
a kacskaringós, finom rajzolat.
Így tűnik el éned.
Mindig valaki más,
akit a tükör mutat.
Mi maradt, neve nincs.
Csontváz. Mozdulat.
Egy kő apátiája.
Éjszaka van. És örök virradat.
