Olga

Egy meztelen nő áll az utcán, gitárral kezében. Sűrűn esik a hó, a kucsmás járókelők fekete kabátban, némán mennek a járdán, ügyet se vetve rá. Telt mellei a pengetés ritmusára rezegnek, egy lassú orosz dalt énekel, a finom bőrön halványan csillognak az olvadó pelyhek. Feje felett cirill betűkkel villog a neon. A hideg téli estében a fiú meredten bámulja a jelenetet. A lány hirtelen a szemébe néz.

Zoli felriad az alvásból, a takarót lerúgta forgolódás közben. Az ágy mellette üres, Eszter éjszakás, hajnalban jön, fáradt lesz bármihez. Lehúzza alsónadrágját, az álombeli lány képe élénken él előtte. Mikor végez, kezében a nedves zsebkendővel a fürdőszobába megy. Lejjebb ment a láza, most hideg veríték lepi el. Újra bekapcsol a fűtés, fémesen csörög a radiátor, légteleníteni kell, kihívja az agencyt a héten. Kintről semmi világosság nem szűrődik be, este lehet, vagy hajnal, végül is mindegy. Ráér, ma nem kell mennie a raktárba a város szélére, ahol Eszter is dolgozik. Biciklivel járnak, egy óra oda, egy vissza. Jó lenne autó, de a költözés felemésztette az összes tartalékukat. Mostantól legalább maguk vannak, wc-n, konyhán osztozás minden nyűge nélkül. Egy kellemetlen vírus fertőz a környéken ezekben a napokban, a láz őt is leverte. Sose hiányoztak, mióta Angliába kijöttek, ebben főleg az elbocsátástól való félelem játszott szerepet, legkevésbé a hősiesség. Hűtőraktárban dolgoznak, targoncával gyűjtik össze a rendeléseket. Magas fémpolcok között keringenek körbe, szünet nélkül visszhangzik a rádió a csarnokban, mint egy középkori templomi ének. Százalékra mérik a teljesítményt, állandó hajtásra serkentve a munkásokat, a hatalmas boly megállás nélkül áramlik a szűk járatokon át. Falra szerelt képernyőkön gördülnek az eredményt mutató számok, kezükön vonalkód leolvasó. Most talán felcsillant a továbblépés lehetősége, a barátjuk szólt, hogy lenne a szomszéd városban munka egy iroda konyháján, nyolctól négyig, monday to friday. Dream job, igazi főnyeremény. Ha akarják, be tudja nyomni őket, de kocsi nélkül esélytelen a dolog. Zoli mosogatna, Eszter mehetne szendvicseket összerakni, később szakács is lehet belőlük, ételre se kell többet költeniük. Végre lenne szabad hétvége, ki se kelnének az ágyból, aztán ha megunják, leutaznak a tengerhez, fel a hegyekbe, meg minden.

Megnyitja a csapot, iszik, a zsebkendőt kidobja. A tükörben figyeli magát, a szeme körüli ráncokat, a néhány ősz hajszálat. Negyven elmúlt már, de könnyedén le tudná tagadni. Aztán az álombeli lányra gondol, aki a valóságban fekete bőrkabátot, mintás kötött pulóvert viselt azon a húsz vagy harminc évvel ezelőtti leningrádi estén. A klubba, ahol megismerte, az orosztanáruk vitte le őket, annak idején itt tanult, régi egyetemi ismeretség révén hallott az eseményről. A második A és B osztálykirándulása, fakultatív városnézés.

A színpadon igazi hírességet látunk, suttogott kalauzuk. Dús szakálláról kucsmájával seperte le a havat, közben erős arcszeszillat áradt belőle. Olga még csak húszéves, nyers, szókimondó, dalai ütnek, mint a kalapács, vágnak, mint a sarló, nevetett a bozontos képű a saját viccén, poharát fenékig ürítve. A fiatalok megőrülnek érte, folytatta közelebb hajolva, de a pártban is figyelemmel kísérik, ugye értitek? Odafordultak a színpad felé, ahol egy alacsony, hosszú hajú lányt láttak összegörnyedve a széken. A közönség, a bőrkabátos, félelmetes massza, melyből néha egy fémszegecs fénye csillant ki, hangosan kiabált, éljenzett. Amikor halkan énekelni kezdett, a tömeg elcsendesedett. Zoli feszülten figyelt, magnóját magához ölelve. A dal egyszerre volt szomorú, mégis dühös.

Olga a koncert után egyedül állt az utcán, Zoli a kazettával kezében odament hozzá. Te játszol rajta, a szalag szinte még meleg, magyarázta a tollat átadva. Kérlek, írj rá valamit, ha beteszem otthon a magnóba, eszembe jusson ez az este. Olga meghúzta a kezében tartott vodkásüveget, szomorúan mosolygott, a gitárt a falnak támasztotta. Ahogy a tollat visszakapta, ujjaik összesimultak. A fiút kellemes bizsergés fogta el a lány meleg érintése nyomán, az érzés a hátán felkúszott egészen a halántékáig. Az írást nem maradt ideje elolvasni, mert Olga előrehajolt, hirtelen szájon csókolta, szemében könny csillant, majd elindult az utcán. Mondania kellett volna valamit, de csak állt kezében a kazettával, amíg a vörösesszőke haj eltűnt a sötétben. A többiek nem vettek észre semmit, később egy üveg került a kezébe, majd egy másik, valahogy hazajutott a szállásra, forgott vele a szoba.

A férfi zseblámpát vesz elő, egy hosszú bottal lenyitja a padlásfeljárót. Felmegy a létrán, benéz. A poron át a félhomályban barna dobozokat, átlátszó műanyag zsákokat pillant meg. Szerencsére Eszterrel gondosan feliratozták az összeset, könnyen megtalálja azt, amiben a kazetták megbújnak. Feltépi a kartonon körbetekert barna ragasztószalagot, bevilágít, túrni kezd két kézzel, mintha vizet merne, emeli ki a műanyag tokokat. Igazi kincsekre akad, fiatalkora fontos pillanatai, arcok, mondatok jutnak eszébe. Ott van a legmélyén, a zseblámpa fényénél elolvassa a megfakult tintát, „1987. február 2. Leningrád, Komszomol klub, Olga, a magyar fiúnak”. A másik oldalon idézet, a lány egyik dalából való, annak idején sokat lefordított, jó oroszos volt, a Ki tud többet a Szovjetunióról bajnokság győztese: „Jön a hideg folyó, nem halunk meg, alszunk a mélyben”.

Óvatosan visszamászik, a lépcsőn lemegy a nappaliba. Nincs ma meló, de whisky van, egyáltalán nem rossz ötlet. Azt hiszem, ma bekarmolok!, kiáltja a csöndbe. Tölt, megcsapja az aranyszínű ital füstös illata, olajos cseppek csorognak a pohár faláról. Az udvaron ruhák száradnak, a fuvallat belekap a lepedőbe, forgatni kezdi a szárítót, mint szélkereket a mezőn. Ehhez a látványhoz sör is kell, igaza van!, helyesel magának, a konyhában a mosogató alatt kotorászik. A szobába visszaérve leül, hékás, hol a magnó? kérdezi. Állandóan halasztott tervei között szerepel az évek alatt összegyűjtött ritka koncertfelvételek digitalizálása. Hozzá kéne egyszer kezdenie, mert múlik az az érzés, amivel annak idején az első sorban állt.

Modern kódexmásoló barát vagyok!, kiáltja. Mintha friss hó illatát érezné, ahogy az italok hatni kezdenek, szagol bele a levegőbe. Igen, az!, feláll, szónokolni kezd képzeletbeli közönségének, újabb sört húz le egy hajtásra. Annak idején rengeteg koncertet rögzítettem, olyan zenekaroktól, akik nem jutottak lemezhez, és a rádióban se lehetett hallani őket! Tölt whiskyt is, a pohár pereméig, minden ceremónia nélkül bedönti. Tisztelt Ház, a méltatlanul hanyagolt, elfeledett értékek megőrzője áll önök előtt. Igyunk! Vannak dalok, melyek többet érnek egy kitűnő író egész munkásságánál! Most pedig zene!

Lenyomja a magnó gombját, a szalag elindul, tölt, iszik, újabb söröket bont. Érthetetlen beszédfoszlányok, üvegcsörrenés, majd női hang szól bele a mikrofonba, akusztikus gitár zörgését lehet hallani. Igen, ez ő, dől hátra a dobozos sört szorongatva, böfög, szemét becsukja, sűrűn kortyol az italokból. Mikor a szalag lejár, és csend lesz, felriad, berakja a másik oldalt, visszadől, iszik. Mi lehet most azzal a lánnyal, nyúl a számítógépért. Talán lemezeket adott ki azóta, és stadionokban koncertezik, vagy egy eldugott kis házban él a családjával a tajgában? Kulcsszavakat ír a keresőbe. Egy kép ugrik fel, alatta két dátum zárójelben, néhány sor: „Olga utolsó, 1987. februári koncertje után sétálni indult Leningrádban, néhány nap múlva a jeges Névában találtak rá. A halál oka tisztázatlan, véletlen baleset, vagy öngyilkosság. Barátai szerint depressziós volt a legutolsó időkben. Felmerült az erőszakos halál lehetősége is, a hatalom nem nézte jó szemmel a hozzá hasonló művészek tevékenységét”. Kiveszi a kazettát, az évszámra néz, hosszan iszik az üvegből, megsimogatja a lány arcát a képernyőn. Kint elered a zápor, a száradó ruhák!, pattan fel.

A különleges alkalomra tekintettel, kiáltja a zuhogó esőbe, egy kis füvet is felajánlok magamnak! Bemegy, nedves nyomokat hagyva maga után, nagy műanyag vödörbe dobja a lekapkodott ruhákat. Kis papírtasakot vesz elő, csillogó sárgaréz pipát. Csipetnyi zöld növényt ejt a sűrű szövésű fémhálóra, meggyújtja, nagyot szippant. A marihuána füstjét sokára fújja ki, tátott szájjal, mintha sárkány volna. Hirtelen mozdulattal áll fel, azt tartja, ilyenkor a fejébe megy az összes vér, hirtelen jön a hatás. Szája kiszárad, sört bont, nézi a kertet, hogy veri az eső az üvegtáblát. Édes, fűszeres illat terjeng a levegőben. Na, még egy kicsit, visszaül, újra gyújt.

Zoli a földet bámulja. A kertajtó előtt a szőnyegpadlón csigák fényes, megszáradt nyoma látszik. A csíkok kívülről befelé haladnak sugarasan terjedve. Úgy néz ki, mintha a tél királya befújt volna jeges leheletével a lakásba, suttogja. Ilyeneket józanul képtelenség kitalálni, csak beszívva, gyorsan le kéne írni, de mire megmozdul, elfelejti, mit csinált az előbb. Látja, ahogy a bolyhokon apró utak futnak jeges barázdákon, titkos éjszakai lényekkel autóikban. Most van a fű hatásának tetőpontja, innentől józanodni fogok, ha csak iszom. Ezen hangosan felnevet. Autó, autó ismételi vihogva. Leül az asztalhoz, leesik a székről, röhögőgörcs fogja el, felkel, kikeresi a legnagyobb elektronikus adok-veszek oldalt. Árverés, ritkaság, utolsó koncert, saját felvétel. Hirdetés feladása.

Kint állnak az utcán, a magas irodaház tövében szívják a cigit. A parkolóból öltönyös ügyvédek haladnak a forgóajtó irányába. Hova menjünk a hétvégén, maradjunk inkább otthon?, kérdezi Eszter, a déli tengerpart ilyenkor biztosan szép. Szereti Zolit, elképesztő srác, egy féltve őrzött kazetta árából vette meg ezt a kocsit. Úgyis csak porosodott, legalább átalakul valami hasznos dologgá, mondta, amikor rákérdezett, nem bánja-e. Aztán az elmúlt estére gondol, amikor a fiú azt kérte tőle, gitározzon, miközben rajta lovagol, és énekelje azt a dalt, ami úgy kezdődik, „Egy roncs vagyok, mióta megláttalak”. Elpirul, mosolyra húzódik a szája, megy a munkahely felé. Zoli lemarad, a lány hátát nézi, végigsimítja az autót, a szélvédőre hajolva, suttog, nem halunk meg, Olga.

Parasztlengő

Egy nap meglátta a csillagokat. A földszinti teremben ült a többi kiscsoportos között, hátát a falnak döntve. „A barna maci szépen felugrik a kockára, egy, a következőre, akkor ez kettő.” A fiatal óvónő a játékok előtt magyarázott, haja szürke köpenye gallérját súrolta. A kisfiú unatkozott, ismerte már a számokat, rövidnadrágjából kilógó vékony lábszárát nézte. A hang olyan megnyugtató volt, mint az anyjáé, amikor elalvás előtt mesél neki. Kinézett az ablakon, az udvaron betonból öntött teknősbéka nyújtogatta fejét a kerítés felé. A langyos szélben méhek zümmögését lehetett hallani. Előző nap a gyerekek a jegenyékről lehullott kicsi, zöld bimbókat ették elbújva a kertben, egy idősebb lány azt mondta, a termés mérgező, hamarosan mind meg fognak halni, ettől megijedtek. A kisfiú visszafordult, odasúgott a mellette ülőnek, neki is fáj-e a hasa. Hatalmas dörrenésre riadt, szeme előtt köd jelent meg, benne fényes pontok robbantak. Megszédült, tenyerét lüktető arcára szorítva nézte, ahogy a szürke köpeny elsétál. A maci a kockákra dőlve feküdt. Az óvónő fülénél fogva emelte fel a játékot, folytatta, „A kis medvebocs felugrik a következő kockára, na, ki tudja, gyerekek?”

A férfi egy régi bérház elé ért, vakolat pergett a falról, néhány tégla csupaszon állt a kibelezett kaputelefon mellett. Kalapácsot tartó munkásszobor emelte magasra arcát a homlokzaton. Könnyedén bejutott a házba, rántott hús illata lepte be a folyosót. A nő nevét már korábban kinézte a levélszekrényről. Tudta, egyedül él, hova jár, mit kedvel. Alapos munkát végzett. Egy konyhából jó ebédhez szólt a nóta, sistergett a rádió. Felment az emeletre, megkereste a lakást, bentről hangok szűrődtek ki, becsöngetett. Hallotta, ahogy a nő a macskájával társalog, az állat egyik fülét kóbor kutya harapta le pár éve. Nyílt az ajtó, azonnal felismerte a nőt, pecsétes otthonkájában föl se nézve matatott a zárral. A férfi széles ívben lendítette előre nyitott tenyerét, nézte, ahogy az asszony földre esik, és feje nekikoppant az ajtófélfának. Keskeny vércsík indult meg a felszakadt halántékból. Az óvónő arcra borulva feküdt, halkan nyöszörögve, a macska kiszaladt a résen. Mire felnézett, a férfi már lefelé lépkedett. A lépcsőfordulóban szobanövény haldoklott a homályos ablaküveg mögött, földjére vastagon kiült a só. Sajnálta a lépcsőházi virágokat. Néhány halott légy hevert a padlón.

Jókedvűen ballagott az utcán, kellemes tavaszi nap volt, végül úgy döntött, beül a régi étterembe, sokat járt oda a szüleivel. Leült egy kockás abroszos asztalhoz, kinyitotta az étlapot. A kerthelyiséget murvával szórták fel, semmi se változott azóta. Csontlevest rendelt cérnametélttel, utána túrós csuszát, pont, mint azokon a vasárnapi ebédeken. Amíg az ételre várt, elővett egy papírlapot, szórakozottan hajtogatni kezdte. Bonyolult madárformát alkotott a játék örömébe egészen belefeledkezve, ha mozgatta, csapkodott a szárnyaival. Halk, udvarias köhintésre riadt fel, a pincér állt felette, kezében gőzölgő tányérral. Letette az ételt, elismerően biccentett. A férfi zavartan zsebre vágta a papírt, bocsánatkérően megszólalt: „Néha előbújik a bennünk élő kisgyerek”. Megfogta a kanalat, és élvezettel enni kezdett.