„A művészet – hogy tárgyunknál maradjunk – kezdetben a mágia eszköze; és a mágia a primitív vadászhorda létfenntartásának biztosítására hivatott. Majd az animisztikus kultikus szertartások mozgatójává lesz: a jó és a rossz szellemeket kell befolyásolnia a közösség érdekében. Fokozatosan válik a művészet a mindenható istenek és földi helytartóik dicsőítésének formájává…” írja Hauser Arnold A művészettörténet filozófiája című kötetében.
A TŰZ kiállítás katalógusában a tárlatot megnyitó Izsák Éva jelzi az elemi erők eszközlétre szántságának ősi historikumát is ekképpen: „A tűz az egyetlen olyan Erő, amelyet az ember önmaga is képes előállítani. A tűz feletti uralom megszerzése volt az első nagy emberi beavatkozás a természetbe. Ez indíthatta el a földművelés, majd az ipar fejlődését is. És ahogy a tűz az ember közelébe került, megszülettek az első csodálatos mítoszok, gyönyörű költemények arról a hősről – minden népnek megvolt a magáé –, aki megszerezte számukra e nélkülözhetetlen elemet. Rejtelme minden időben hatott az emberek gondolkodására. Föld, víz és levegő mellett alapelemként tisztelték. Szép példája ennek Egyiptom Főnixmadara is, aki elégeti magát, majd hamvaiból feltámadva az öröklét jelképévé válik.”
Ámde micsodás szikra lobbantotta ide az európai művészetszociológia mára már nagyjából elhanyagolt (vagy „méltó múlt időnek” tekintett korszakából Hauser Arnold benyomásait, melyek a műalkotások – és maga a művészeti tevékenység – mindegyre komplexebb értelmezését tekintik vezérelvként a szociológiai és rokon típusú megismeréshez? Lehet-e, érdemes-e a mítoszok és mitikus hősök, idolok, jelképes alakok „reális” létéhez kapcsolni azt a tüneményt, melynek értelmezési horizontját a kiállítás kurátora, S. Nagy Katalin vázolja föl pontosan húsz vázlatsorban, mégpedig úgy, hogy az őselemek fizikai mibenlététől a szimbolikus szférák messzi tartományaiig idézi meg a TŰZ mibenlétét, fogalmát, értékét, jelképét, lelkiségét.
Bizony, S. Nagy (túlszimplifikált könnyedséggel szólva) költőien kivonatos értelmezéstörténeti megközelítése hozatta ide velem Hauser sorait, melyben az emberiség historikumának egyik leglényegesebb eleme nem csupán a négy őselem egyike, de isteni és démoni, teremtő és romboló, jó és rossz oka vagy eredője, következménye vagy velejárója is. Talán ezért oly izgalmas a párhuzam Hauser és S. Nagy képiség-idézési eljárásában, mert azt az elementáris kettősséget invokálják, melyet a tűzzel foglalkozó francia pszichoanalitikus, Gaston Bachelard, húsz évvel Hauser kötetének megjelenése előtt (1938-ban) már úgy fogalmazott meg, mint a megidézésben rejlő fizikai teljesedés esélyét. Aki Embert mond – mondja Ő –, elsőbb elképzeli, majd csak jóval utána válik az fizikai valósággá számára. Ezért aztán a tűz pszichoanalitikus képzeteiben mindig a létezés mélyén ott rejlő csillanás, szikra, villódzó ragyogás az, mely sokkalta előbb kap nevet, mint hangot, és összemérhetetlenül zúzós konfliktusban áll ezért a mennyei villámlás a pokoli katlantűzzel, melynek képiségét és fenyegető mivoltát bárki átéli, aki képes a képzetet a fizikai megjelenéstől elválasztani.
Bachelard mint alapozás (a tűz fizikai mibenléte és képzeleti jellemzői), Izsák Éva mint geográfus (kinek a földi és fizikai valóságról tengernyi fotója is akad), Hauser mint aki a filozófiai révén a jó és rossz (mindenhatóként is leírható, mágikusként is megnevezhető) világairól körvonalaz mintegy „fizikailag” megfoghatóvá váló szociológiai képzetet, és S. Nagy (az ábrázolástörténet százával rendelkezésre álló készletéből kiragadott) szimbolikus interpretációjával talán mindannyian azt sugallják: a magunk nyelvén, ám a közösség hangján beszéljük el az Ember élményét, (Bachelard: l’homme «imagine d’abord et voit ensuite» ), s mindazt, ami az értelemadással még visszahat a látás, a fogalmiság, a realitás komplex mivoltára.
De vigyázat, itt már messze vagyunk attól, hogy az egyszeri textust a mindenkori kontextus függvényében értsük meg, mert hiszen a TŰZ nyelvén a pisla gyertyalángtól az ausztrál erdőtüzekig még ezernyi változat okozhat meglepetést…, viszont valamiképpen mégiscsak az Embertől függ mindennek komplexebb átlátása. S ahogy a tizenegy alkotó nevet ad közlésének, címet illeszt műve alá, úgy válik egyenként és összességében is egyre sokterűbbé maga a tűz is. A „tűzrevetett képzelőerő” (Alföldi László), a „hamvadás” (Gábos József), a „világégés” (Húber András), a „tűzben didergés” (Lieber Erzsébet), az „ég az utca” (Molnár Iscsu István), a „tűz-füst-korom” triumvirátusa (Mózes Katalin), a „forróság”, a „Hádész birodalma” (Németh Géza), az „izzásban” (T. Horváth Éva) is éppúgy elsődleges TŰZ-ekvivalensek, mint a dacosan ellenpárjával kontrasztba helyezett „lokalizáció” (Zsubori Ervinnél), vagy a dalmáciai Murter kihűlő naplementébe öltöztetet térbelisége (Géczi Jánosnál). A TŰZ textualitása nyilvánvalóan elsődleges elem szinte mindenkinél (láva-erő, vöröses rengés, tűzkarika-motívum, forróságba izzott árny, mint Láng Eszternél), de gyakoribb az ellenoldali asszociáció: tűzfényű folyó, lángterű mozgás, szikrányi moccanás, fókuszált fénypászma, hamvadó újságszélek, füstbe senyvedt falak…, az égő testiségen túli álommásolatok.
S. Nagy „elméleti”, inkább asszociatív vázlata a felfogás-, teremtés- és értelmezésmódok sokaságával teszi reménytelenné, hogy „elbeszéljük” a tüzet. S az őselem-mivoltában felmagasztosuló, jelképiségében a civilizációk és kultúrák szimbolikus éltető erővé váló természetrajzát is úgy adja meg, hogy abban a jó és rossz arculata a mitológiáktól a születésig, a megtermékenyítéstől a feltámadásig, a kínai megtisztulás-jelképtől a perzsa zoroasztrikus lélekfényig, a görög és római családi miliőtől a buddhizmus-beli megvilágosodásig, az ószövetségi isteni kinyilatkoztatás tűzoszlopáig, megannyi alvilági szenvedés örök kínjáig mintegy mindent átölelő alakzatban mutatkozik gyakorta.
S akkor még az emberi dinamika, a kreatív és szabad elme, az erotika és szexualitás, a népszokásokban a tavaszi téltemető tűzgyújtás gesztusáról, a Dél misztikumát hordozó, Mars bolygóját idéző vörösbarnás-bíbor-rózsaszín tónustömeg intenzitását, a tengernyi terjedés határolt végtelenségét, a felfelé törő éles-hegyes-piramisformák moderálhatatlan háromszögeit vagy a romboló erő perzselő terjengését nem is idéztük fel. S ahogy Bachelard (vagy még akár több tucatnyian, akik a tűz szimbolikájában életművük javát élték át) megidézi a fizikai lét abszolútumát a poétikai lét párhuzamával, a realitást az álommal társítva, úgy mesélnek ezek a képek is a saját parázsló, lávaként ömlő, perzselésben felszabaduló, szürkévé hamvadásban kihűlő világainkról, s elsősorban is az alkotókéról.
A kiállítás még június 30-ig látható. Azután (s közben is akár) a TŰZ katalógusa marad, aminek égető címlapja és izzó hátlapja is az emberforma létbevetettségét, az álommásolatok szimbolikus töredezettségét hevíti közös élményünkké.