El tudjuk-e fogadni a világot, amelyben élünk? Tudjuk-e szeretni olyannak, amilyen? Szükséges-e elfogadnunk ahhoz, hogy megváltoztathassuk? Mi változtatjuk meg azt, vagy az minket? Egyáltalán van-e változás? Mondjuk éppen az elfogadás által? És tudjuk-e szeretni? Egyáltalán: tudunk-e még itt és most szeretni egy művet, egy embert, egy kort, egy történelmet, saját magunkat és leginkább egymást? S miként tudunk berendezkedni az életeinkben abból, ami jut? Hogy jól érezhessük magunkat a bőrünkben, az életünkben, a lakásunkban, a társaságunkban, s ne ugorjunk ki az ablakon?
Ezek a kérdések zakatolnak a fejemben, amikor Weiler Péterre és munkáira, a finoman átgondolt, megkonstruált, dramatizált és kivitelezett alkotásaira gondolok. Műveinek megértését egy tinédzserkori élményem segíti. Ahogyan szinte minden tizenévest, engem is akkoriban a lázadás, a formabontás, a harsányság, a helykeresés, a tradíciók megkérdőjelezése, a felszabadító pimaszság, a felzubogó zsigeri erő érdekelt, így ezek megfelelőit kerestem a művészetben. Formabontó avantgárd művészeket, pimasz festőket, botrányos punkokat, kakofóniát sikoltó jazz-zenészeket, meztelenségükkel polgárpukkasztó performereket, politikusokat kritizáló és nagyságokat a helyükre tevő költőket és írókat. S amikor akkortájt megláttam életem első Andy Warhol-kiállítását, képeit, videóit, szövegeit, mérhetetlenül felháborodtam, mert úgy éreztem, hogy az elfogadás, amely művészetét táplálja, maga a legaljasabb árulás.
Azonban ahogy teltek-múltak az évek, lassan rá kellett jönnöm, hogy ez a látszólagos elfogadás legalább ugyanakkora lázadás, mint a harsány, provokáló, önpusztító, zajos megnyilvánulások. Mert éppen ez az egyszerűség, látszólagos együgyűség, bárgyúság, hurráoptimizmus, dekorativitás grandiózus, heroikus, ironikus, túlméretezett, összpontosított megjelenítése és sulykolása az, amitől valóban megfagy ereinkben a vér. Mert azt üvölti a képünkbe: a tömeg, a társadalom, a közösség, a piac, a rendszer elválaszthatatlan részei vagyunk akarva-akaratlanul mindannyian, egytől-egyig, bármit is tegyünk ellene, egyek vagyunk, egyformák, ugyanolyan szükségletekkel és álmokkal, lássuk be, fogadjuk el, és kész.
Weiler Péter: Enikő
Azt kellett lassan megtapasztalnom, hogy ez az új népművészet, tömegművészet, fogyasztói művészet, szép és szépelgő művészet, sorozatgyártott művészet, hulladékművészet, szórakoztató művészet, dizájnművészet egy, a mímelt együgyűségével úgy provokáló nyelv, amely szép lassan befészkeli magát a tudatomba, majd egyre jobban erjedve fokozatosan felhevült reaktorrá teszi azt, hogy végül elindítsa szívemet az elfogadás útján. Azon az úton, amelyen nem a szemünket és általa a lelkünket viszik finom ecsetvonások, harsány fröccsentések, szilaj ecsetnyomok, látványos mázolások, ügyes kitakarások és szenvedélyes kitárulkozások egyre magasabb és nehezebben követhető szférákba. Hanem helyette az identitásunkat köti be, a hiúságunkat csábítja el és a tudatunkat kapcsolja be, hogy olyan tartományokat mozgasson meg bennünk, amilyet egy parti.
A játékosság, az oldottság, a szépelgés, a humor, az irónia, a cinizmus, az egyszerűség világát, miközben ott lüktet végig tudatunkban a felszín alatt tátongó rettenetes űr, melynek mosolygó ellenpontjaként ezek a gyerekszobai hangulatból is táplálkozó művek létrejönnek, s abba a kedves világba visznek vissza, amelyben még nem volt halál. Vagyis a vágyainkat mozgatja meg és irányítja, s próbálja felidézni a gondtalanság pillanatait és ígéretét a szemünk előtt meglebegtetve ez a nyelv, s elfeledtetni azt, hogy amikor majd kijövünk ebből a diszkóból, ott vár ránk a kaszás.
Weiler Péter Andy Warhol egyik legjobb magyar tanítványaként az általa megteremtett nyelvet átalakítva, saját alkotói gyakorlatára hangolva és újrateremtve úgy használja, hogy abból egy teljesen új világ épüljön fel. Weiler rendezőként, dramaturgként, díszlettervezőként, s mindenekelőtt forgatókönyvíróként figyeli a körülötte kavargó világot, s meríti belőle képeihez azt, ami az övé, a helyzeteket, pillanatokat, szereplőket, élményeket, amelyek összeállva létrehozzák a weileri világot, amely kicsit olyan, mintha belépnénk a viaszbabák birodalmába a Madame Tussauds-ban. Letisztított arcvonások, jellegzetes mozdulatok, idealizált fejek és tartások, makulátlanul letisztult terek, gyönyörű színek, tárgyak, bútorok, ruhák, testek. Látszólag minden hibátlan és tökéletes, de annyira, hogy jobban már nem is lehetne.
Majd ahogy Weiler alkotásait nézzük, kapcsolunk. Az elénk lépő szereplők által egyénivé válik a történet, s benne a szép nő, a helyes férfi, a gyönyörű táj, s rádöbbenünk, hogy a kifogástalan hangulat hozzánk szól. S rájövünk, hogy ez a történet mi vagyunk, miközben azt is tudjuk, hogy ez a táj nem az a táj, ez a szereplő a valóságban nem olyan, amilyennek a képen látjuk, vagyis semmi sem az, aminek tűnik. Mert Weiler a tudatunkkal játszik a művei olvasása és befogadása által, hogy rákérdezzen: vajon tudjuk-e, hogy hol is élünk? Megszépítjük-e a valónkat, és hogyan? Hazudunk-e magunknak és egymásnak? S ha igen, akkor miért? Csak azért, hogy túléljünk? Vagy csak azért, hogy végleg ne veszítsük el az életkedvünket?
Weiler Péter: Lövészóra után
Warholnak Marylin Monroe és Elvis Presley voltak a főhősei, Weilernek pedig a barátai és szerettei, ismerősök és ismeretlenek, valamint visszatérő pop-ikonként Kádár. S innen már eleve más minden, Warhol és Weiler egymás ellentétjévé válik, már csak a múlt, a kontextus, az olvasás, a befogadás révén is. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy nekünk Aliga a Hollywood, aztán vagy el lehet menni az igazi Hollywoodba, vagy azt mondhatjuk, hogy Hollywood is magyar, miért is ne volna, kimondjuk, megcsináljuk, megvesszük, s máris kész a Magyar Nemzeti Hollywood. S ahogy nézzük Weiler képeit, előbb elsápadunk, talán épp a rádöbbenés miatt, majd bekapcsol egy másik olvasat is: elfogadjuk azt, amit mutat, megmutat, felmutat, ábrázol, elénk varázsol, amit mond, amit üzen. Igen, ilyenek vagyunk. Na és? Miért, a Balaton nem elég jó? Miért, az Adria jobb? Rajtad múlik, hogy tudod-e szeretni! S úgyis tudod, mert idővel elfogadod, hisz megtalálod benne az Adriádat, Toscanádat, Krímedet és New Yorkodat.
Mert Weiler művészete egy idealizáló tükör, amely megszépíti a világunkat, s benne minket. Szebbek leszünk, tisztábbak, tökéletesebbek benne, szerethetőbbek és elfogadhatóbbak. Mert ha a képeivel való találkozás kezdetén volna is netán gondunk az azonosulással, később a nézés, a beleélés, a beleemlékezés által egyre jobban elfogadjuk és a magunkévá tesszük művészetét és világát, mint a miénket, mint igazságot, mint valóságot, mint a mi történetünket. És ha ez sem volna elég, akkor továbbmegyek: akár csak egyik-másik képének tájában, szereplőjében, színében, felületében, sarkában is találhatunk valami olyat, amitől az máris a miénk lesz: egy szép, finom, nyugalmat árasztó motívumot, színt, részletet, formát, amely egy igazi művészeti óvóhellyé lesz a számunkra, ahová bebújhatunk, ahol megnyugvásra találhatunk, ahol elidőzhetünk, ahol végre otthontalan világunkban otthonunkra találhatunk.
Weiler Péter: Jéghorgászat járó motorral
Ennél több már csak az lehet, ha életterünkbe a kedvenc Weiler-képeinket beemeljük és kitesszük, mint kelet-európai életeink szuperszonikus ablakait. Olyan ablakokat, amelyek annak ellenére, hogy felkavarnak – mert ott zúg hátterükben hallhatatlanul is a repülőgép zaja, feszül a befagyott Trabant kimozdíthatatlansága –, mégis ott van bennük az idealizált valóságunk. Az álmaink világa, a gyönyörűség, az ifjúság, az örök élet, a szép táj, a tágas ház, a jó ember képe, s elfogadjuk általuk a világunkat, benne magunkat, mert azt sugallják: ott van orrunk előtt a szép és örök, a tiszta és jó, a vidám és a színes, s mindez a jó nem másé, hanem éppen a miénk.
Kell ennél több?
