Párizsról nem lehet írni. Túlságosan sokszínű, bonyolult és mély azon érzések és érzelmek csoportja, amelyeket a város látogatása során átél, megtapasztal az oda utazó. Aki egyszer megfordult Párizsban, az ottani városélmény akarva-akaratlanul is felkavarja lelkét, formálja jellemét. Végérvényesen.

Mégis írok Párizsról. Röviden és tömören ismertetem, miért a szerelem és romantika világfővárosa. Viszont az érzékletesebb szemléltetés érdekében a város bemutatását rábíztam a szerelmet legérzékletesebben és legszebben ábrázoló festőművészre, Marc Chagallra. Pontosabban az általa megfestett szerelmespárra, amely központi eleme Vue de Paris (Párizs látképe) című alkotásának. A pár tagjai súlytalanul, a gravitáció törvényének ellenszegülve lebegnek. Önmagukról megfeledkezve, öleléssel egy testté összeforrva repkednek Párizs felett. Arcukon gyermeki vidámság. A párt mosolygó állatokkal és bizarr színű égitestekkel berendezett fantázia-birodalom övezi. Mindenkiből árad az életszeretet, a jókedv, a megzavarhatatlan és mély intimitás. Párizs ilyen város. Építészetével, bájos, rejtőzködő köztereivel, eleganciájukra kínosan odafigyelő lakosaival, a bisztrókból áradó lágy zenei dallamokkal a chagalli szerelemhez hasonló érzést váltja ki az emberből.

Marc Chagall: Vue de Paris, 1978 (forrás: mutualart.com)

Az alkotáson Párizs mesevilággá változik, a lenyugvó nap színe rozsdavörössé festi az Eiffel-tornyot, valamint mosolyra gerjeszti az épületeket díszítő mogorva, félelmes tekintetű vízköpőket és görnyedő kőszobrokat. Azokat az alkotásokat, amelyek a gótika kora óta keltenek szorongást és aggodalmat a büszke franciákban. Torz külsejű, emberhez és szörnyhöz egyformán hasonlító, a középkori bestiáriumok misztikus állatainak képmását felelevenítő lények, közülük legkülönlegesebbek a bűnt jelképező, ruhátlanul szégyenkező, antropomorf alkotások és a drôlerie-k, tehát szatirikus jellegű figurális ábrázolások.

Lebegés közben a párt elbűvöli a helyiek színes forgataga. A városi polgárok látványa elválaszthatatlan a párizsi életérzéstől. Szenvedélyesek, vehemensek, imádnak és mernek flörtölni. Dinamikus mozgásuk, határozott gesztusaik, mohó tekintetük, merész öltözködésük percekre elrabolja az utazó figyelmét. Kínosan odafigyelnek alakjukra. Ha egy francia hölgy többet eszik a kelleténél, utána napokig képes koplalni annak érdekében, hogy nőies idomait, karcsú derékformáját megőrizhesse, és továbbra is elbűvölhesse az utca népét. Fontos megemlíteni a diszkréten használt parfümöket. Ezeket Coco Chanel híressé vált mondása szerint azokon a lüktető bőrfelületi pontokon javallott alkalmazni, ahol az illető azt szeretné, hogy megcsókolják. Egyeseket öltöztet, másokat vetkőztet a parfüm. Egy biztos, ez az összetéveszthetetlen illatorgia még különlegesebbé alakítja a párizsi városélményt. Mindehhez az idillikusnak tűnő társadalmi valósághoz hozzáadódik a langue française, a francia nyelv, amely a középkori trubadúr költészet óta (de facto) a romantika nyelve. Emellett a gasztronómia, a divat, a kozmetika, a katonaság is előszeretettel használ francia kifejezéseket. Világszerte 220 millióan beszélik ezt a dallamos és elegáns nyelvet.

Az egy testté forrt szerelmesek – folytatva lebegésüket, megérkeznek az Opéra Garnier dísztermének mennyezeti freskójához. (Úgyszintén Marc Chagall munkája.) A 223 négyzetméternyi színpompás freskó egy esztendő alatt készült el. Rajta a város emblematikus épületei, hangszerek, mosolygó, örömtől ugráló állatok, és persze a súlytalanul lebegő szerelmespár. Chagall 77 éves volt ekkor. Óriási megtiszteltetésként élte meg a munkára való felkérést, így egy garast sem fogadott el ellenszolgáltatásként. Az Opéra alatt 10 ezer köbméter térfogatú, vízzel teli beton-rezervoár található. Mocsaras területre építették a teátrumot, így ezzel a módszerrel tudták stabilizálni a ház alapjait. Jelenleg búvárokat oktatnak a párizsi zenei élet központja alatti nyirkos és sötét mélységben.

Chagall freskója a párizsi Operában (forrás: Pixabay)

A mennyezeti festmények közül azonnal az Eiffel-torony ragadja magával a lebegő pár tekintetét. Tovább is folytatják útjukat az 1889-ben átadott, Gustave Eiffel és kollégái tervei alapján elkészült építmény irányába. A Dame de Fer (Vashölgy) 324 méter magas és a Belle Époque idei, viharos gyorsaságú urbanizációnak, polgári átalakulásnak és gazdasági erősödésnek szimbólumaként tisztelik a mai napig. Jelenleg Párizs harmadik legnépszerűbb turisztikai attrakciója a Notre-Dame és a Musée Louvre után. Megmaradását a tervező hajthatatlanságának köszönhette, ugyanis addig lobbizott a várost vezető politikusok és építészek előtt, hogy megtartották. Még egy érdekesség: 1940-ben Adolf Hitler párizsi látogatása idején végigkocsikázott a város emblematikus helyszínein. Montmartre, Place de la Concorde, Invalidusok dómja, Szajna-part, Operaház. Végül célul tűzte ki, hogy lift segítségével fellátogat az Eiffel-toronyban lévő kilátóba. Azonban a vontatókábeleket az éj leple alatt elvágták, így kénytelen volt lemondani a városi panoráma élményéről. Szimbolikus jelentőségű esemény. Azóta nevezik a tornyot bevehetetlennek.

A lebegő pár, megunva a felszíni városképet, alámerül a 211 kilométer hosszú Métro de Paris alagútrendszerébe. 302 állomásán naponta 5,3 millió ember halad keresztül. Többségük a Belle Époque folyamán épült. Magukon hordozzák az Art Nouveau, az Art Déco, a funkcionalizmus és a posztmodern stílusjegyeit. 14 állomás azonban üresen áll. Némelyiket a II. világháború kitörésekor zárták le, mások a hálózat bővítésekor váltak fölöslegessé. A sejtelmes szellemállomások a város fotóművészeinek kedvelt terepei, sőt, a színes graffitikkel borított falai és hátborzongató fényei miatt filmes cégek kedvelt forgatási helyszínei.

Ha már mélység. A Párizs alatti csatornák és katakombák a helyi szubkultúrák kedvelt találkozóhelyei. Több alkalommal találtak mozitermet, titkos koncertek nyomait, földalatti politikai szerveződések számára berendezett tanácstermeket. Mégis 1984-ben döbbent meg leginkább a párizsi lakosság. Munkások egy másfél méter hosszú nílusi krokodilra bukkantak, amely hónapok óta bolyongott a főváros alatt. Tűzoltók menekítették ki, majd egy angliai akváriumba szállították, ahol folytatta életét. Hogy miként kerülhetett a csatornahálózatba, és hogyan juthatott egyáltalán Párizsba, azt néhány darab érett Camembert, hozzá pedig egy pohár bordeaux-i vörösbor elfogyasztása mellett este mindenki kifundálhatja.

A szerelemtől megrészegült pár átrepült a szürke manzárdtetőkkel borított házak felett, egészen a Montparnasse-toronyig. Pompidou elnöksége alatt készült a 210 méter magas felhőkarcoló, amely 2011-ig Franciaország legmagasabb épülete volt. A tornyot rengeteg kritika érte: sötét tónusú üvegborítású falai, monolitikus és robosztus külseje taszítja az embereket; a felfelé nyújtózkodó torony uralja a városi tájat, igyekszik elvonni a tekintetet és a gondolatokat. Olyannyira gyűlölik a Montparnasse-t, hogy a közelmúltban megválasztották Földünk egyik legotrombább épületének. Létezik is egy gunyoros mondás, miszerint azért a Montparnasse tetejéről javallott megtekinteni a párizsi panorámát, mert ez az egyetlen hely, ahonnan a maga Montparnasse-torony nem látható. A torony fölött lebegő pár viszont nem foglal állást, ugyanis egymás iránti szerelemtől telítődve nincs az a csúfság, amit hajlandóak lennének rondának vélni. Számukra a világ úgy tökéletes, ahogyan van, ezt pedig semmilyen torz vizuális élmény nem ronthatja el.

A lebegés fárasztó tevékenység. Még szerelmesen is. Így a naplemente fényeit izgatottan várva a toronyház tetején található Ciel de Paris (Párizs ege) étteremben pihennek meg. Innen 40 kilométeres rádiuszú körben megcsodálják a fővárost. Szépen kirajzolódik a III. Napóleon császársága idején zajló monstre városátalakítás eredményeként létrejött logikus, szellős, könnyen értelmezhető városszerkezet. Sugárutak, körforgalmak, felvonulási terek, körutak szabdalják a városi tájat szabályos szeletekre. A középkorra jellemző nyomasztó hangulatú, ám ezzel együtt vadromantikus bájú zsúfolt, szűk utcák és apró közterek már csak néhány negyedben lelhetők fel. A szerelmespár a nap végeztével ide repül. A Quartier Latinba, ahol élvezik a bazaltkockákkal borított utcákon vonuló tömeget, és összekacsintanak a kovácsoltvas székeken üldögélő francia párokkal.

A nap zárásaként elandalognak a folyóhoz, leülnek a rakpart hűvös kövére. Megpillantják a Notre-Dame aranysárgára kivilágított gótikus toronypárját. Édesszájúak, így Cointreau-val flambírozott palacsintát, hozzá színes méringue süteményt esznek, majd jéghideg pezsgővel koccintanak. Nézik a város fölött megjelenő holdat és tükröződését a Szajna mocsárszínű vizén. Megállapítják, Párizs csakugyan a szerelem és romantika városa. Igaz, ha valaki fülig szerelmes, annak minden város a szerelemé, és minden város fölött képes súlytalanul lebegni…

Soyez les bienvenus à Paris!


Párizsról még:

> Békési László: Miért hosszúkás a baguette?

> Izsák Éva: Idő és tér vonzásában

> S. Nagy Katalin: Louvre, Montmartre, Farkas