Szanszkritul berzenkedik egymással a két öreg.
Ott ülnek a sétány padján. Olyan távol, ahonnan már egymás szemébe nézhetnek. Folyik, aminek úgy kell látszania, mintha évődnének. A sétány padján – innen elég egy szemvillanás, és akár a zöldes víztükör felé fordíthatják tekintetük. Most még a nyárfák lombja hajladoz felettük a langymelegtől álmos délutánban. Hol van még az a hetvenkettes förmeteg, ezért ugyanúgy perlekedhetnek a majdani platánokról, mint a nyárjairól.
Hiszen Tagore már mindent tud. Ami volt, ami lesz a Balatonnal, Füreddel. Amilyen szálakkal ez a másik aggastyán ehhez a tóhoz kötődik.
– Ti esszéisták, már Montaigne óta valamennyien oly magától értetődően és kizárólagosan teszitek le a garast azon jótétemények mellett, amelyek rajongani késztetnek bennetek, mintha más csak amolyan követőtök vagy utánzótok lenne rajtatok kívül.
– Miért lennék, de miért lennénk, mi – a többi esszéguru – ilyen árisztokratikusak? Mire alapozod ezt a tarthatatlan idéád – rebben fel Hamvas hangja a partszegély itteni soványka szelvényén.
– Miért, miért. Egyebek mellett mi az a fellebbezhetetlen kiszólás a boros brossúrádban, miszerint ha valaki, akkor aztán te ízig-vérig a víz küldöttje-hívottja vagy. Mitől lehetnél te avatottabb a pozsonyi Dunával, mint akár én, a mi Huglink mentén született?
– Márpedig a vizet képtelenség megtisztítani. Vizet vízzel? A víz magától tiszta, ez az alapadottsága. Ülepszik, tisztul. Akkor válik vízzé, amikor a partra dobta, amit szennyként el kellett szenvednie széltől, vihartól, méregtől, ekként a kába embertől. Amikor addig fészkalódott, míg iszap, nyák elült és megnyugodott a mederben.
– Kitől vetted a nézetet, amellyel elhiszed és elhiteted: amit leírtál, azt te tetted először közkinccsé?
Ekkor jön meg könnyű léptűn Mandula. Aromás szelecskék úsznak elő talikirás selyemvékony és lenge köntöséből. Az ódon király ágyasa odalibben elibük, biccent feléjük, aztán kényelmesen letelepszik a part párkányára. Kétségkívül őket hallgatni jött. Hamvas és Tagore, habár eltűnődnek a sudár szépasszony balzsam fényezte haján, mintha csak olyik tündér lenne, akit illetlenség észrevenni, ugyanúgy folytatják.
– Dehát akkor te is élményként tapasztaltad már kezdettől véve – lehet ugyan szóhagyomány, lett légyen tollnak vonása – minden vízszegélyző faféle víz által ékesíti magát, díszelgve így élvezi puszta életét is.
– Mellébeszélsz, Béla!
– Hogyan merészelnék veled ilyet tenni, hindi bölcs. Hisz lásd, itt ingatják vesszeiket, fényes színű, hamvas fonákú szíveik. Minden sóhajukkal a vizet illatozzák. Talán még télen is. Tavaszi pihéikben is a sugarak hevítette bodor habok lehelete. Ha rügyet, zsenge hajtást pattintasz róla, gyantájában, az ágacska előfeslett nyers belében is a sekély parti vizek ezerféle aromája bomladoz …
– Tudom, most jön egy hosszabb himnusz a fűzek vizet kísértő hajáról, fanyar édesben lengedező szakálláról. Bánatukról, mandulás kívánkozásukról, a mekegésükről és a vesszők hasznáról …
– De te így tudhatsz a szavamba vágni? Azt mondani, azt kitalálni, amivel folytatni akartam?
– Igen, mert aztán jön a platánok mindezekhez hasonló áldott természete. Mondanád, ha hagynám, hogy súlyosságában, telivér illatában a vizek súlya ugyanúgy ott reng és ring, miként nehéz csontozatú testében. Benne és rajta a törzsén, terebélyes koronájában. Hát még, ha átborzong szívünkön májfoltos törzsének sebein, varain, puszta bőrén a minden vizek fényjátéka, kedve úgy, mint haragja vagy árnyéka.
Halovány mosoly vet lobot Mandula arcán.
– Hanem, jó Rabindranáth – így Hamvas Béla –, mégis, kösd már az orromra, miféle mágia adja meg neked ezt a képességet, hogy fejembe láss?
– A Balaton, kedves tanítványi alázatában boldogult barátom. Itt a parton, a szent sétányon juthat e kegyekhez az ilyenre kész szellem.
– Miként, érdemesen dicséretes lírára felmagasztalt, jó Mester?
– Miből gondolod, kedves tisztességben megőszült sorsosom? Miért lennék én bárkinek mestere?
– Hát, ahogy kitérsz az időből. Elébe és fölébe hajlítani a szavak históriáját.
– Tudhatok, tudhatok a tó játékra oly szívesen kedvét fakasztó hajlama folytán. Hírét vehetem, látni és élményeiben mártózni, midőn papírra veted képtelenségében is elbűvölő álmod: immár mentsék meg az itteniek a szőlőpusztulat csapásából maguk, mentsék azzal, lám, egyetlen mandulaligetté varázsolják az egész felvidék minden déli lejtőjét. Borulhasson rózsaszín viráglombú felhőbe minden koratavasz az egykori tőkék helyén.
Így tudhatom, milyen mágikus magasságokba lendíted magad, amikor megénekled e lejtők, völgyek szappanos burkot bocsátó hősét, a hársat. Azt, amely karszttal, erózióval, cudar viharral is hathatósan dacol.
Így, midőn a hegyi borok lajstromába veszed az örsi, csopaki, arácsi és füredi lankák által kínált borok sajátlagos ízű, s ekként mámort bíró nedűit. Mennyi báj és eredeti ráeszmélés!
Röviden kinyilvánítva. Lásd, Béla bajtárs, mindahányan tanítványok vagyunk legkivált.
És a víztükör túlpartján épp akkor fut át a fénypászma a foki víztorony fején és árbocán: Hamvas felsóhajt.
– Kaphatok, ha kérek? Kaphatok, ha szorgalmam napra nap szítom? Juthatnék addig, mire megelégülhetem? Lehetnék talán kész?
– Aki a jövőt nézi, kapkod. Aki a tegnapokon matat, a bánatot választja. Akkor inkább végtére maradjunk itt – eresszük kezünk, lógassuk lábunk éppen e mostani pillanatba. Lehessen béke a verőfény, a csendes eső.
– Nézem a lombot itt, a kényelmesen-kényesen futó habot ott a tavon. Én nyugodjak meg, vagy a nyárfalevél és a közepén is ringó széles vizek?
– Ha választasz, kétségeid ereszted a feledékeny szél után. Oda, a távoli somogyvégi hátakra.
Hamvas lehunyja szemét. Hallja, méhek döngenek. Máshol? Máskor?
– Ez az egész most van!
– Most bizony!
Hallgatnak. A csend szétterül a zöldeskék tükrön. Feltárul a fák koronájára.
Hallgatnak, amikor Mandula könnyed és lassú nyugalommal felemelkedik a párkányzatról. Hozzájuk lép. Tiszta a tekintete. Fénylik a bőre. Ott, ahol a köntös látni engedi, ott is, ahol sejteti formáját, alakját. Először egyik, aztán a másik öregre néz. Mosolyoghatna rájuk, ha csak egyikük is kinyitná a szemét.
– Most ülök közétek – szól halkan a hindik nyelvén hozzájuk.
Ahogy kezdetben egymás felé fordultak látni egymást. Most Mandula, ott közöttük éppen eléri a kezét ennek is, annak is. Ülnek. Hárman. Mandula fogja a kezüket.
Ez is, az is, amaz is tudja: Mandula az, aki most világosodott meg.