A Kék kápolnából jövet, félúton, Bogláron, a domboldalból visszatekintve a szőke herceget kívántam látni még, ahogy egy széken ül szótlan mozdulatlanságban, akkurátusan, a templomkert vadgesztenyefájának szórt árnyékot adó lombjai alá helyezett puritán ülőalkalmatosságán. Látszólag sem a bamba vagy agresszív tekintet, sem a kertben kószálók közömbössége nem ingerelte. Szfinx meredt a tó fölötti ég végtelenjébe. Meggyorsítottam a lépteim, a végén már futottam, az út mentén várakozó fekete macskát akartam megelőzni. Pár méter volt hátra, amikor átslisszolt előttem. Elvétettem, de a vonat megvárt.

A fülkében két ismeretlen férfi ült átellenben. Az idősebbik vitte a szót: – Bármennyire is kifinomult ízlésre, egyéni látásmódra vallanak sorai, s eredeti gondolatokkal tölti is meg „művének” narrációját (és itt engedtessék meg nagyvad méretű macskakörmöket használni), hogy Szentjóby performansza – nevezetesen, hogy a balatonboglári evangélikus kápolna udvarának árnyékos pontján blazírtan ül négy óra hosszat – száz év múlva, de legyen csak egy-két emberöltő, több lenne, mint olcsó poén vagy feledhető kortünet, erős kételyeket fogalmazok meg.

Az idősebb, testes, bajszos férfit Lórántnak szólította a másik, s hümmögött. Kapszulaformájú fejének kevéske haj, erős szakáll, szemüveg ad karaktert, s a beszélgetés során gyakorta félrebillenti, kicsit úgy, mint némely fotográfián Kosztolányi Dezső. Másik szokása, már amennyire e röpke idő alatt megfigyelhettem, ahogy szemüvegét az orra hegyére csúsztatja, így a szemüveg alól felfelé tekintve nézi, vizslatja partnerét, mint barokk oltárképeken a szentek, kifordult szembogárral, alkalmasint tanáros és egyben patetikus külsőt kölcsönöz személyének. – Ami az eredetiségét illeti – vakarta meg a feje búbját –, Ben Vautier valamikor kilenszázhatvanötben előadta már ezt a demonstratív, négy órán át tartó széken ülést.

Miután az ellenvonat befutott, döcögve elindultunk. Jegy hiányában a kalauz Szemesen leszállított, s így tett minden állomáson és megállóhelyen Kelenföldig, mely felszólítás készséges teljesítése után újra és újra visszaszálltam. Ez is egyfajta performansz, emlékeztem a kifejezéstelen arccal ücsörgő Szentjóbyra.

Rendőrségi ügy lett, akár előtte a viráglopásból, s akkor már, a bliccelésért, priuszom. Magyarázhattam, hogy csak egy szálat téptem le – És pont a pirosat? –, mely Győrben, a Rába Szálló melletti park virágágyásában, a sárga tulipántenger közepén virított. Egyetlen szál. Bármennyire is próbáltam óvatosan lépkedni az egyre jobban szakadó esőben, több virágot legázolva értem el. Egy lélek nem volt az utcán, de valaki egy függöny mögül kifigyelt: „Álljon meg, kiáltozott fulladozva, álljon meg! Letartóztatom!” Egy önkéntes rendőr, tele velük az ország, mint a piros, embermagas gladióluszokkal, amit szovjet tudósok nemesítettek ilyen brutális méretűvé, s nomen est omen, Kreml-virágnak hívtuk. Telefonálhatott még otthonról, mert bár sietősre vettem, a lánykollégium sarkán szirénázó rendőrjárőr várt. – Nem szégyelli magát, tanár úr? – kérdezte a hadnagy, a személyi igazolványomat fürkészve. – Lánynak viszem – feleltem. – Kicsit drága virágot választott, nyomta kezembe a csekket.

A szőke herceg tüskehajú, testesebb változatát később a tóti Biopiac söntésében véltem felismerni. Dupla pacalt rendelt. Keserű Katinak van háza a Csobánc oldalában, futott át agyamon. Ez is a művészetünk része, helikopterről aláereszkedve, légtornász-mutatvánnyal fehér lepelbe burkolni a Szabadság-szobrot. Ott kellett legyen ő is a Sztálin-szobor avatásán!

A fenti szöveg részlet a szerző készülő regényéből.