A képen fehér kereszttel jelölve a horgász látható. Szemben vele két gyermeke: Boglárka és Balázs. Ebédelnek, bár már esteledik. A háttérben lévő asztalon egy sohaelnemhervadóvirágcsokor, Zsóka néni – a ház gondnoka – jóvoltából. A felvételt a feleség készítette – tányérján még ott az étel maradéka… valami gyorsan elkészülő tésztaféle (nem mintha valamiért is sietni kellett volna). Horgászbot a falnak támasztva és az ereszalján is néhány mára már megfehéredett bambuszkészség (ez utóbbi nem látszik a felvételen), egyszervolt horgászok emléke, emlékezete…

A helyszín: Horgásztanya, Tihany…

A nappalok családi programokkal telnek: Aszófő, Vöröstó, Nagyvázsony, Pula, Öcs, Taliándörögd, Vigántpetend, Kapolcs és néha Füred. Most innen a tihanyi szálláshelyről lehet a legkönnyebben elérni ezeket a színhelyeket, persze autóval. A napi programról visszatérve, ahogy lekanyarodunk a főútról, sorompó állít meg. Fel kell mutatni az Áthaladási Engedélyt, hogy a sorompó felemelkedjék. (Portást sohasem látni, valószínű a tükröződő üvegablak mögött figyel.)

„Áthaladni” a fenti üdülő-komplexumon kell, mégpedig sietősen, hogy eleget tegyünk az engedélyben leírtaknak (ez nem is nehéz, mivel semmi sem késztet a maradásra). A Club után még mintegy másfél kilométer a tanya. Az út közvetlenül a vízparton vezet: jobbra az erdő, balra a Balaton. Keskeny, poros út, csak egy autónak lett kialakítva; hát reménykedünk, hogy nem jön szemből is egy másik. Általában nem jön… nincs átmenő forgalom. Az út végén néhány ház… mintha csak lecsúsztak volna arról a mögöttük meredező partról, amelyen kivillan sárgásan a lösz, és ahol néhány szúrós bokor próbál csak megkapaszkodni, több-kevesebb sikerrel; lecsúsztak, és éppen csak meg tudtak állni, mielőtt beledőltek volna a vízbe. Előttük két stég, mindkettő hosszan vezet át a nádason egyre beljebb, mintha a Balaton közepét keresnék.

Az órát akár le is tehetné az ember, itt nem az méri az időt: sokkal pontosabb a Nap járása, a tó színe-változása, a korgó gyomor (bár az nem mindig megbízható). Itt az ember akkor fekszik le, ha álmos, enni is csak akkor eszik, ha éhes. Hétköznapi és ünnepi ruhája sincs, csak úgy, ahogy az időjárás mondja. Elmosódnak a nappalok és az éjszakák „teendői”, többnyire többet van ébren éjszaka az ember, mint nappal.

Este elindulsz azon a hosszú stégen, amely szinte lebeg a víz felett, mintha teljesen el akarna szakadni a parti világtól. Árnyék mozdul a szürkületben – persze megint megelőztek – és ismét Gyuri bácsi, a pesti horgász. Tavasztól őszig minden második hetet a tanyán tölti, a közbülső heteken pedig készül a horgász-hétre (pedig már régóta nem ő fogja itt a legnagyobb pontyokat). A szélső helyet meghagyta neked – az a kedvenced – ott három oldalról is szomszédod a víz… Gyuri bácsi mesél, főleg halakról, de beszél a maga személyes 56-járól is, és már kissé bizalmasabban azt is elárulja – (mert ilyen „gyengeségéről” nem nagyon szokott beszélni) –, hogy ő néha a legzimankósabb teleken is meglátogatja a tanyát. Leutazik vonattal, végiggyalogol a vízparti keskeny úton, sehol egy nyom a hóban, ilyenkor nem jár erre senki; megnézi a csukott házat, a befagyott tavat, aztán indul visszafelé a saját érkező nyomán és a következő vonattal újra, Pestre.

Éjfél felé elálmosodik, még kiköti a kishallal csalizott botját, kioldja a féket – süllőben reménykedve, aztán bemegy a házba…

Egyedül maradsz a stégen… a zajok helyét a csend hangjai veszik át. A túlsó partot már csak Szántód halvány fényei jelzik, mint megkésett hajók távolodó, fakuló világítása. Sűrűsödő sötét… távolodik a part is, aztán már el is tűnik… a tó tengerré válik… partnélküli óceánná… A stégen diszkréten világít a lámpa, láthatóvá tesz és kiszolgáltatottá… Érzed, hatalmába kerített ez az óceáni tó, nem vagy számára fontos, talán elfogad, talán észre sem vesz. Hallgatod, most magának beszél, meg a szélnek, a rejtélyes mélyén bolyongó áramlatoknak, az ismeretlennek; monoton, közönyös hangjában időtlen tapasztalás és harmónia… A felerősödő szél hullámokat támaszt, gyűrődik a fekete felszín, a hullámok taraja néha megcsillan a lámpa elvesző fénykörében; eltűnnek aztán, csendesednek a nádas fénytelen sötétjében… már csak benned gördülnek tovább, feketén… kitörölhetetlenül…

Hajnalodik… Gyuri bácsi újra a stégen. Mosolyog, most sem akadt süllő a kikötött készségre. Indulsz a partra, a ház ablakában világosság látszik, kinyitották már a zsalut. Készülődés… várakozás… A tó felszínére kékes-zöld fényt küld a mélyben szunnyadó éjszaka…

…később…

…nagy csattanásra ébredek, még marasztalna az álom… nyugtalan szél hangját hallom. Talán nyitva felejtett ablak vagy zsalu… be kell csukni. Kimegyek, csak úgy éjszakásan: gatyában, pólóban, mezítláb. Apró szemű eső vesz körül, a fű nedves és hideg, csupasz lábamhoz dörgölőzik. Becsukom a zsalut, aztán visszabújok az ágyba. A takaró még meleg, összekuporodom alatta. Nem alszom már, nézem az éjszakát, amint sötétre festi a hársfák levelét odakint; a képet keretbe foglalja az ablak; monoton mozgófilm, meg-meglendülő szél.

Éber-álom, gyűrött lepedő; gyorsan a másik oldalamra fordulok, tágra-nyílt szemmel nézem a semmi-sötétet, egy pici fényfoltot, amit a hold fénye vetít a falra, benne mozdul egy levél elmosódott árnyéka… visszacsomagolt gondolat…

Csendesen felöltözöm, iszom egy korty tegnapról maradt zöldteát, keserű íze hozza a hajnalt.

(…)

Az úton fűzfák pihe-magját repíti a szél – földről, fáról le-fel, tavaszi hóesés – mennyi mag a levegőben! Mennyi pazarló remény, hogy fává lehessen, és minden pihe más: egyikben ott a vastag törzsű, terebélyes fa, vén kort megérő, odvában madarak fészke; a másikban ott a karcsú, földről menekülő, lombbal égbe néző, repülő, és ott a satnya fácska is, amelyen először válik arannyá ősszel a levél, majd sietve hullik le fonnyadó csalánok közé. És ott a reménytelenség is az aszfaltra érkező magban, a kőre, vízre esőben, a ruhámba akaszkodóban. Talán azért is alszik benne az élet, hogy ne érezze, ha nincsen ébredés… elmúlásra készülők álma…

Az úton már elmarad az eső, csak a szél jön velem, mint játszó, hű és harapós kutya, lemarad néha, majd hirtelen megelőz… kátyúkban az éjszaka esője, meg a szürke ég. Megint ugyanazon a mindig változó úton. Keresőn…, talán az itt-ben az ott-ot is találom? kicsiben a nagyot, nagyban a kicsit, tócsában az eget.

A Soós-öbölben halk morajlás:

…ahol a víz partot ér, a part vizet… Építik vagy rombolják egymást?… vagy a „vagy” helyett csak és?… vagy az „és” sem kell, mert a kettő ugyanaz?…

A parton élek, de a halak jegyében születtem…

Szakadozik a felhő, az erdő fái között néha foltot hagy a napfény… aztán új felhők jönnek s foltozzák a hasadást. A fűzfa-rét felett már szürkébe, fekete-kékbe öltöztetik a Napot. Györök felől harangszó jön a szélben, erősödik, csendesedik… hét óra lehet…

Reggelt felejtőn a nappal visszafordít. Esőcseppek megint… növekvő és elmúló köröket rajzolnak a Szent Mihály-domb alatti patak lombszínezte, lomha vizére…

…friss teát főzök, eszem egy zsemlét meg egy kefirt… de ez már nem érdekes…

(…)

ui.:

…majd lezuhanyoztam, tiszta gatyát, meg pólót vettem fel, aztán leültem és elkezdtem írni ezt a „történetet”…

…még később…

…ez a nap is, mint a legtöbb nap, amikor szürke terhétől akar megszabadulni a kék ég, most még várakozón a bizonyosság előérzetével; várakozón néz felfelé az út is, amint néhány sietős, szürke csepp aszfalt-arcára esik összetörve csillagok fogyó fényét; ilyenkor csak lenni lehet, meghúzódva a takaró alatt, míg az ágy el nem unja haszontalan terhét, szabadulni akar; az ágy talán nappal alszik… aztán tojást főzök: kettőt-kettőt mindenkinek, meg teát is két edényben, kettőfélét; egy harmadikban magamnak; kefirt eszek meg egy kiflit és elülök a zöld fotelban, hallgatom a csendet, ahogy ritkásan kopog rajta az eső… bolt, főzés, tegnapról még leves… és esik tovább, csak annyi időre halkul, míg bélyegeket nézünk az ócskapiacon, Bo és Ba vesz is néhányat, szép kisgrafikák… Ebéd után lemegyek a mű-be, mintha csinálni akarnék valamit, pedig csak lenni-nem lenni, magamban; lepakolom a képeket a székről, északi-part, akkor, ott is esett az eső, összehúzom magamon a kabátot, becsukom a szemem, talán alszom is kicsit… kis rajzot próbálok, meg egy ház tervét, kicsit csak (mekkora az, ami feltétlenül szükséges lenne), praktikusat, otthonos terűt; előtte mindig elgondolom a telket (ez már sokadik variáció), ahol állna, ezek létező helyek, északi-part ismét… letöltöm a felvételeket a laptopra, végignézem, és ott járok megint, ismerős is, de a képek ismeretlent is mutatnak, gyökereket a Soós-öbölből, fényben fürdő, kusza bokrokat, szél, hó rendezte tavalyi füvek vázát, levél nélküli sorba állított fákat, amolyan „mintha-erdőt”; jó, hogy a fák nem tudják még… meghallom a fenyőerdő hangját, a hullámok monoton zenéjét, ahogy közelebb visz az út; ott járok most is… vendég vagyok itt, a fenyők, a hullámok megszólítanak, vagy csak megtűrnek éppen; valahogy mindig csak vendég, akinek kopogtatni kell, ha be akar lépni… most magamban itt, de sohasem egyedül… aztán megfürdetem éa-t ; beviszem az autót a garázsba, kirakom mind a két kukát, holnap viszik a szemetet meg a szelektívet is; pirítóst eszem savanyú káposztával; Rovonyarci mandulát tör a konyhában, visszhangzik; éa lefeküdt már, altatót vett be, nagyon magába tud feledkezni az ember, a saját zaja nem zavarja; aztán lassan egyedül maradok a nappaliban; a felettünk lakó lehúzza a wc-t, a csöveken szalad a víz… csend lesz megint és újra hallani az eső kopogását, monoton csend, végtelenné nyújtja az időt; olvasni, írni próbálok, megszabadulva az időtől… és

valahová

…ha indulsz, vadak

útján járj! az út mindig

vezet… (valahol)

…úton vagyunk. A lépések monotóniájában ott a létezés igazsága, az unalom sajátos szépsége… Ebben a vontatott tér-időben feltűnik néha a „hiba”… a létezésben az „élet”… ezért az út. Helyszínek, történet nélküli események képbe költöző színterei, ahol a vándorlás zarándoklattá változik… és a természet részévé válsz…

Nagyatád, 2020. május 29.


Galéria > Ország László: Aranypart