Semmi a kedv. Víz-éj.
Egyszerre szállítóedény és tartalma.
Több hossz előre, felfelé, többekkel,
tűnődve a sötét, kékzsírú égen,
majd az árral sok hosszat vissza.
Nemzedékem legjobb úszóit láttam alámerülni.
Ki válik ma a részévé?
A Teremtő nem tud úszni.
Hogy kiteljesítse magát, alkotta meg a vizet,
az éjt, s beléjük vetette az embert, ússzon!
Kórusban fröcsköljék rá a trágárságokat.
A káromlás kánona lent mollban,
fent dúrban hallatszik.
Egyetlen szó
alkotja a pokol és a menny épületvázát: úszni!
Senki sincs, akit ne irigyelne, ha testet ölt.
Hitványt. Lázadót. Barmot. Bölcset. Barátot.
Gyászolót. Orgyilkost. Szószátyárt.
A sok senkit irigyli,
a vízre és éjre nyelvöltögetőket.
Akik az úszást abbahagyják.
Bárkit, aki felbukkan a mészárszékben.
A katasztrófacirkusz örök.
A Teremtőnek, ki alkotta a vizet s az éjt
s beléjük az úszót,
nincs tudomása arról, hogy miket hoz létre.
Újabb és újabb dolgokat teremt,
melyek, bár függetlenek, egymásba hatolnak.
Egymásba csúszik a part és a folyó,
mit sem tudva egymásról. A fa és a képe.
Egyikből-másikból olykor átkavarog valami,
s ami itt kezdet volt, ott abbamarad, és a vég lesz.
Összecsuklik az Omega, beleroskad az Alfába.
Puszta csonkok, csúfságára a világnak.
Két hullám közt enyhén fordul az úszó,
s hátára veszi és viszi a vizet, az éjt,
előre, fölfelé, hátra, le a mélybe,
és parafaként jelzi, horogra kapott, annak csaliján csüng
a Teremtő. Megkezdődik – rángva –
az egymásba temetkezés.
A szenvedély betetőzik a teremtés aktusában,
s addig nyújtja a mozgást, míg a víz-éj
föl nem oldja magában az úszót,
addig, amíg megtapasztalható.
A Teremtőnek a műve a bűne.
