Róma önmagában múzeum. 2800 éve folyamatosan bővülő gyűjtemény. Utcái, terei, épületei, tárgyegyüttesei az európai civilizáció, kultúra, vallások, művészetek, mindennapi élet, népek és nemzetek emlékhelyei. Minden együtt. És minden mindennel összefüggésben. Az emberi történelem tanúságtevői.
1970-ben voltam először, ez volt az első nyugati helyszín. Azt hittem, mindent tudok róla, hiszen a gimnáziumban négy évig tanultam latint, a római birodalom történetét, irodalmát, mitológiájukat. Aztán művészettörténetben Róma alapításától az etruszkokat, a görögök jelenlétét, a római művészet hódítását Indiáig, Pannóniáig, a skótokig. Aztán a katakombákban titkos keresztény jeleket, melyből három évszázad alatt kinőttek a bazilikák (Santa Maria Maggiore), a mozaikok, falfreskók, a reneszánsz, a barokk és a római katolikus képzőművészet térhódítását időben, térben, szellemben, a neoklasszicizmust, majd a XX. század elején a futurizmust. Mindez kézzelfoghatóan és látványosan az örök városban.
Először a Trasteverén laktam, ahol a lakók ma is őrzik a hagyományokat. Egy etruszk alapokra épült reneszánsz házban, ahol a barokk tetőtérben egy modern olasz építész hozta létre a műteremlakást. A kilátás a Santa Maria in Trasteverére nyílt, közelről láttam a XII. századi mozaikot. Sok római szerint ez a legszebb templomuk. Nekem a San Clemente a szívem csücske: eredetileg római lakóház, majd a III. században Mithras isten szentélye (ma is látható), aztán a Szent Kelemen tiszteletére emelt bazilika, a jobb oldali hajóban a kerékbe tört Szent Katalin élettörténete, Masolino és talán Masaccio freskója a XV. századból. Egymás feletti rétegek, különböző népek hitvilága békésen együtt.
Akkor, 1970 őszén vendéglátóm azt írta az emlékkönyvembe, hogy „Róma fájt – nem csodálatos.” Mindig fájt. Épp azért, mert csodálatos volt. Csak bámultam a felülmúlhatatlan és fájdalmas tökéletességet…
A kedvenc terem az ovális, aréna-szerű Piazza Navona pasztellszínű házaival, három kútjával, különösen szép a négy folyót szimbolizáló Bernini-kút. Egy kis barokk múzeum a tér a nagy egészben, a Róma-múzeumban. És még a közeli Campo di Fiori (virágmező-tér) piacával, kávézóival. A kedvenc múzeumom az egyedülálló etruszk gyűjtemény különleges házaspár terrakotta szobrával és a Vei Apollóval az egyik dombon a hét közül. Persze, hogy ki kell emelni a Vatikáni Múzeumot hét méter hosszú folyosójával, és persze hogy a Sixtusi kápolnát reneszánsz festőivel, mindenek felett Michelangelóval (az Utolsó ítélet gigantikus, monumentális és ma is érvényes, akárcsak Róma).
Piazza Navona (forrás: Pixabay)
Tizenhétszer voltam Rómában. Hétszer rendeztem kiállítást a Magyar Intézetben. A 17 római utamból tizenöt alkalommal ott is laktam. A Palazzo Falconieri Borromini figyelemre méltó épülete a via Giulia elején. (Ország Lili kedvenc utcája ez és a Via Babuino, s persze nekem is. Kedvenc presszójában gyakran emlékeztem az 1972 nyarán a Diósgyőri Várban rendezett kiállításunkra, melyen „Római falak” című sorozatát mutattuk be.) Farkas Istvánnak itt is rendeztem kiállítást, de a csúcspont 2002 őszén volt a Vittorio Emanuelében, Róma történelmi központjában, a Palazzo Venezián álló, vakító fehér, neoklasszicista emlékműben rendeztem átfogó bemutatót. Az olaszra fordított monográfiám ott díszelgett Róma egyik legelegánsabb utcájának, a via del Corso egyik könyvesboltjának kirakatában.
A Vittorio Emanuele emlékmű (forrás: Pixabay)
A Vittorio Emanuele első olasz király tiszteletére épített emlékműben egy történeti intézet működteti a kiállító teret is. 2002-ben Farkas Istvánon kívül Chagallnak és Matisse-nak volt bemutatója. Amikor egy heti munka után kész lett a kiállítás, kimentünk a térrel ellentétes oldalra. Alattunk, körülöttünk a fenséges Forum Romanum, a népgyűlések, népszavazások, tanácsülések színhelye, templomok a római istenek tiszteletére, Titus diadalíve, szemben a Capitolium és a Palatinus-domb, valamint a kedvenc pineáim (magas mandulafenyők ernyőszerű lombkoronájukkal), ciripelő kabócák hangversenye. És akkor megmozdult Fenya hasában a majd március elején megszülető unokám, Samu. „Idő, állj meg egy pillanatra, s ti, rohanó percek, várjatok.” Ez volt életem csúcspontja, a legteljesebb pillanat. „A pillanathoz esdve szólnék, Oly szép vagy, óh, ne szállj tovább.” (Faust)
Párizsnál már szó volt arról, hogy évekig jártam oda dolgozni Farkas István (1887–1944) miatt. Farkas legidősebb fia, Charlie családjával Rómában élt, ő gondozta apja hagyatékát, képei, rajzai mellett a dokumentumokat és jegyzeteket is. Sokszor mentem tehát Rómába dolgozni, néha hetekre egyfolytában. Nem szerettem volna Rómában élni, de jó volt közelebbről megismerni, bejárni, elraktározni magamban, mint egy élő, lélegző, gyönyörű múzeumot.
Róma fájt – mert közép-európainak születtem. Pannónia provincia volt (persze micsoda különbség – vízválasztó a Duna – a nyugati országrész útjai, városmaradványok, római emlékei és a keleti között, ahova nem telepedtek le rómaiak). Létem periférikus, provinciális mivoltát sehol nem éltem át olyan kegyetlenül, mint a kultúra folytonosságáról, az esztétikum fontosságáról, múlt és jelen összekapcsolódásáról tanúskodó városban. Ugyanakkor ott mintha a tudatom valami másféle, magasabb szintre jutna Róma kézzelfogható és mitikus valóságától.
