A Kétfejű Birodalom Budapestnél is nagyobb városa, ahol a házfalakon a sasok először kétfejűek, majd egyfejűek, majd újra kétfejűek (1934–1938), majd egyfejűek lettek horogkereszttel, majd ismét egyfejűek, de sarlóval és kalapáccsal. Máig is találunk mogorva sasokat (Hofburg) és vidám sasokat egy-egy iskola falán.
A rómaiak inkább a szomszédos Carnuntumban rendezték be Pannonia Provincia központját, a város méreteire a tetrapylonos szerkezetű Heidentor romjaiból is következtethetünk. Még gladiátoriskolájuk is volt, azt nem tudni, hogy alapítványi, vagy császári kézben.
Hofburg (forrás: Pixabay)
Bécs nélkül nem értelmezhető a magyar lét egyetlen korszaka sem. A magyar testőrök kaszárnyájában hatalmas bulik lehettek, amikor a felvilágosodásról hírt kaptak, vagy Mária Terézia tartott inspekciót. Bécs kétszer határozta meg a magyar tárgykultúrát. 1918 előtt innen származott a dédmamák zongorája és dédpapák csákója, 1990 körül pedig a kétkazettás magnó és a Gorenje.
A Westbahnhofról és a Südbahnhofról indult a magyar INTERRAIL-generáció meghódítani a Nyugatot. Átszállás közben mindig azt számoltam, hány Kovács és Kubicsek van a telefonkönyvekben. A telefonkönyv-nézegetés nemcsak a japán kémek, de a magyar emigráció kedvenc módszere is volt. Most egy központi pályaudvar épült, és az alapozásnál még mindig találtak egy német páncélost, szerencsére a Hadtörténeti Múzeum az út túloldalán van.
Éjszakai panoráma (forrás: Pixabay)
És ha kémekről és emigrációról van szó, fura elképzelni, hogy volt olyan idő, amikor a Daimler ifjú és lelkes autószerelője (Josip Broz), egy szomorú festő, akit nem vettek fel az akadémiára (Adolf Hitler), egy értelmiségi újságszerkesztő (Lev Trockij), valamint egy parasztbajszos átutazó (Joszif Visszarionovics) ugyanabban a kávéházban üldögéltek, ahol talán Freud nézegette a személyiségzavaros srácokat a tízes évek elején, miközben a zongorista egy Lehár-operettből játszott. Amikor Petrográdban néhány évvel később kitört a forradalom, a belügyminiszter csak ennyit kérdezett: nocsak, nocsak, csak nem a mi Bronsteinünk a Centrál Kávéházból? Ez a Trockij hamis papírjain szereplő név volt.
A Donaustadtban a kis csónakházak és éttermek mögött felhőkarcolók és egy ENSZ-központ spontánkodik.
Bécsben otthon vagyunk. Mindenütt ezt érzem, ahol a hajdani Monarchia macskakő előtti fakockái vannak még a bérházak kapualjaiban, és ahol ugyanolyan szabványtervek alapján épültek a Wachthausok, akarom mondani bakterházak. Bécs is címeres téglákból épült, csak itt a kétfejű sas van a téglákon. A kávéházakban ugyanazok a magyar nevű sütemények, és Gulasch meg Deprecziner is van, hol mustárral, hol tormával, hol b-vel, hol p-vel. A gázgyárból valami posztmodern csoda lett, a kábítószerek a Karlsplatz metrómegállóban ki- és beszállás közben egyetlen pillanat alatt cserélnek gazdát, a konflisok pedig húgyszagúak.
Bécsi hangulat, fiákerrel (forrás: Pixabay)
Bécsben a Volkstheater tetején időnként vörös csillag van, egy Hősök terét látott szovjet hadmérnök pedig sebtében megépítette a pesti oszlopív bécsi mását, csak itt a központi oszlopon Szása áll, és felszabadítási emlékműnek szánták. A talapzaton Sztálin napiparancsa alatt verekednek össze minden győzelemnapi koszorúzásnál az ukránok és oroszok legszebb öltönyeikben. Utána elmennek a hajdani Griensteidl-be, és kérnek egy einspännert meg öt snapszot. Kár, hogy ezt a Falco-gyerek nem érhette meg. Vienna Calling…
Már nincsenek telefonkönyvek, de a szívem szakadt meg, amikor egy általános iskolában a nebulók névsorát láttam: Balogh, Kiss, Kovács, Szabó, Tóth…
