Istent kérve kérjük…
Balassi-strófákban
Ó, emberi jóság! Mit hoz a valóság? COVID tizenkilencet.
Megreped a márvány, itt a szörnyű járvány, és országokat renget.
Nyugalmunk hová lett? Hol a régi élet? Rettentő kór fenyeget.
Imádkozzunk érte, legyen hamar vége, mindent e vágy bizserget.
Vigyázzunk magunkra meg a családunkra! Mindenki így tervezget.
Maradjunk még otthon, legyünk túl a rosszon! Ki egy lélek se kerget.
Istent kérve kérjük, és meg is ígérjük – tanúnk rá a feszület:
Megváltozunk végre mindent jóvátéve, és szív szívet melenget.
Múlik a karantén, s megújulás mentén nyílik egy új fejezet.
Hordjuk a keresztünk, egymásra figyeljünk, ne legyen haláleset!
Intés lesz az emlék, megőrzik az elmék: egyszer ez is megesett.
Mindez, ha véget ér, lesz újra csók s kenyér. Ember újra ölelhet.
Nyugalom lesz a világon
Csokonai Vitéz Mihály modorában
Rút a karanténban a lét,
Nem tudom, meddig bírom.
Nehezen telik a sok hét
És a sok perc, milliom!
Óh, egek,
Rettegek!
Kérem, hogy a családomat
Meg ne érintse a baj,
Adja Isten, hogy pillanat
Múltán legyen a zsivaj
A szokott,
S ne halott!
Szájmaszk és kesztyű mit sem ér,
Ha a csúf vírus támad.
Ha szép kedvesem megdicsér,
Ha értem buzgón fárad,
Derülök,
S örülök!
Él bennem mégis a remény,
Hogy valamikor vége;
Az lesz ám a főnyeremény,
Az lesz igazi béke!
Már ez, óh,
Égi szó!
Türelmetlen várva-várom,
Az ó-rend visszaálljon.
Nemsokára nem lesz álom,
Összhang lesz a világon.
Reméljük,
Elérjük!
A karanténba zártak balladája
François Villon modorában
Kik jöttök majd helyünkbe, emberek,
kérlek, ne csodálkozzatok nagyon
rajtunk, akik éltek előttetek,
s ne gyötörjön titeket szánalom!
Bezárva élünk, semmi vigalom.
Csak néha merészkedünk ki a boltba,
szájkosár és kesztyű van rajtunk, noha
tudjuk, nem véd a vírustól semmi.
Sírhant védene, ha lepné a moha…
Nincs más vágyunk, csak életben lenni!
Az egész világ járványtól szenved.
Sóhajtok: mikor lesz végre vége?
Mikor lesz szabad a hétfő, a kedd?
Mikor szalad az anyja elébe
a gyermek? Fut az anyja ölébe
még valaha? Hétköznapi a vágyunk,
mi megvolt, most elérhetetlen álmunk.
Jó lenne a múltba visszamenni!
Ám a csodára hiába is várunk…
Nincs más vágyunk, csak életben lenni!
Menjen társaságba, aki dőre!
Az okos marad az otthonában.
Én szóltam és megmondtam előre,
a betegségnél jobb a magányban.
Ablakon át is látni, madár van
a fákon, az utcák oly néptelenek,
a kertben csöndesen nő a friss retek…
Vajh fogunk még vendéglőben enni?
Lesz még az életünk valaha kerek?
Nincs más vágyunk, csak életben lenni!
Ajánlás
Herceg, kimondom, mi belül éget,
fölismertem én, Villon, a részeges:
Nincs drágább kincs, mint a puszta élet,
és minden más teljesen fölösleges.
