Fehér Sas Nemzeti Park, 1972. május 2.

– Szeretnél felülni a szoborra?

– Anya, félek, nagyon magas.

– Nem magasabb, mint egy ló. Az őseid előbb tudtak lovagolni, mint járni.

– Apu egy lovat ígért szülinapomra.

– Megkapod, Édesem. Hófehéret.

– De én olyan pacit akarok, amin abban a filmben ülsz.

– Megkapod, Kincsem.

– Anyuci, a sasra miért kell felülni?

– Nem kell, csak ha akarsz. Indián vér csörgedezik az ereinkben, repüljünk, mint a szél.

– Ez csak egy szobor, nem tud repülni.

– De az indiánok varázslók voltak. Tudod mit? Üljünk fel ketten!

Felülnek. Hosszú, fekete hajuk a felhőkig ér.

– Anya, szivárvány!

És csak nevetnek, nevetnek. Mint egy vég nélküli családi vígjátékban.


Sebészeti klinika, Los Angeles, 1980. április 10.

– Egy tükröt, plíz!

– Pihenjen még, Drága!

– Egy tükröt akarok, azonnal!

– Ez nem jó ötlet – mondja bizonytalanul a nővér.

– Maga azért van itt, hogy csinálja, amit mondok!

– Igen, a betegekért vagyok.

– Én nem vagyok beteg!

– Kérem, feküdjön vissza.

– Nem azért fizetem, hogy parancsolgasson!

– Mindjárt itt lesznek a látogatói.

– Be ne engedje őket!

– A férje és a kislánya.

– Nem akarom.

– Ha esetleg aggódik, hogy így látják…

– Mi az, hogy így?

– Elnézést. Szeretné esetleg, hogy előtte kötést cseréljek?

– Sminkest akarok. Most.

– Azt nem lehet. Még másfél hónapig.

– Nem gondolta komolyan, hogy másfél hónapig smink nélkül lépek fel?

– Addig nem kellene…

– Semmi joga megmondani, fellépek-e, vagy sem!

– Kérem, maradjon ülve, különben rögzítenem kell.

– Ha ki mer kötözni, dutyiba juttatom. Nincs az az ügyvéd, aki megmenthetné.

– Az Ön érdekében teszem, amit teszek.


– Apa, ez a néni nem is anya.

– De anya, csak még nincs jól.

– Tökéletesen vagyok! És egy napig se maradok itt tovább!

– Minden rendben lesz, Drágám.

– Nem vagyok a drágád!

– Csak a feleségem.

– Csak.

– Ő meg itt a lányod.

– A te lányod.

– Tessék, a mai Star Magazin, benne vagy.

Belemélyed. A férfi megkönnyebbülten sóhajt fel, mikor az újság eltakarja felesége arcát.

„A gyönyörű, indián származású színésznő kés alá feküdt…”

– Indián származású? Azonnal telefonálj a szerkesztőségbe, vonják vissza az összeset!

– Tudod, hogy ez lehetetlen, Dr… – a folytatást inkább visszaszívja.

– Nekem nincs lehetetlen! De ha tutyimutyi vagy, tűnj az életemből.

– Oké – így a férfi, aki csak naponta párszor tűnik el a nő életéből.

– És vidd a kölyködet is. Ronda.


Az altató kiüti. Álmában hatéves. Bálra készülődnek. Mezítláb van, szájában csíkos lollypop. Anyja színes tollakból varr fejdíszt. Nem érti, mit akar ezzel, miért kell felvennie. Miért nem jó ma a rózsaszín szoknya? Mert ma mindenki beöltözik, feleli az anyja. Te minek öltözöl?, kérdezi a kislány. Aminek Te, csak én nagy indiánnak. Kifordul szájából a nyalóka, mint a spenót, amit akárhányszor hány is a blúzára, mindig belétömik…


Sebészeti klinika, Los Angeles, 1980. április 17.

– Hogy lehetek még mindig itt?

– Még egy hét, és hazamehet.

– Két hét egy nyavalyás orrműtétért? Én erre nem érek rá. De mit tudja maga…

– A fél évvel ezelőtti műtét miatt kicsit lassabban gyógyul.

– Biztosan fel lehet gyorsítani.

– Jelenleg nincs az a módszer, amivel…

– De lenne az a pénz.

A nővér szeme felcsillan a money szó hallatán.

– Ezt még meg kell beszélni a doktor úrral.


Már majdnem jó. Még egy kis igazítás, itt. Meg talán itt.

Dudorászva keni arcára a titokzatos, alumínium-papírba csomagolt masszát. Jacko is ezt használja.

„Ne alkalmazza sérült bőrfelületen!” A múltkorin halálfej volt, mégse lett semmi baj. Kicsit mart, de fő, hogy hatott. Porcelánbaba leszek. Tökéletes. Királynőket fogok játszani.


Sebészeti klinika, Los Angeles, 1980. április 19.

– Mit tett magával? Több hét, mire helyrehozzuk. És emiatt hegek maradhatnak vissza.

– Nem maradhatnak!

– Most bekenjük egy speciális géllel.

– Ugye átlátszó? Így nem láthat a fodrászom.

– Zöld.

A tükör nekirepül a falnak, kis híján eltalálva a nővért. Hívják a takarítónőt, aki szó nélkül felsepri.


Az injekció gyorsan hat.

Lódobogás. A lovakon bronztestű nők. Mikor közelebb érnek, látja, hogy férfiak: hosszú a hajuk. Fut előlük, de nem elég gyorsan. Már túl közel vannak. Izmos, karkötős kezek nyúlnak felé, megragadják. Érzi az izzadság növényszagát. Ezek vademberek. Meg fogják erőszakolni. Majd megsütik és megeszik.

Vég nélkül dobognak a lovak. Arccal a föld fele lóg, szeme fáj a portól. Nem kap levegőt. Bár leesne. De az indián férfi szorosan tartja. Árkokat, bokrokat, folyókat ugranak át. Teste megkülönböztethetetlen a lóétól. Haja az idegen férfiétól. Egy szörnyű délibábbá forrnak. Minden forró. És olyan maró szaga van, mint annak a krémnek.


– Vacsora! – simít végig vállán a nővér.

– Joghurtos moszatsalátát kérek.

– Magánkórház vagyunk, de… A vacsora sovány csirke.

– Nem eszem húst. Nem vagyok ősember.

– Úgy tudom az önök kultúrájában…

– Takarodjon a szobámból.


Másnap új nővér jön. Szemében rettegés. Kényszeredetten kedves.

– Művésznő, a moszatsalátája.

– Azt vacsorára akartam. Már nem kívánom – arcán beazonosíthatatlan rángás fut végig. A legutóbbi műtét óta már gúnyosan sem tud mosolyogni.

– Különben is, ma már nem eszem, holnap műtét.

– De hiszen most volt az előző, még be sem hegedt.

– A doktor úr azt mondta…

– Csak merne mást mondani.

– Tessék?

– Semmi, értem.


Az ébredések mindig szörnyűek. A megmagyarázhatatlan sírás. Hogy olyan uralhatatlan. Mint az álmok rohanó lovai. Vonat, ami a szakadék felé robog. Kezedben a kormány, mégsem tudod megállítani. Egyszerre látod az utat, és magad. És valahogy sose olyan vagy, amilyen szeretnél.


– Pocahontas, ébredj – simogatja hosszú, sima fekete haját férje.

Lassan fordítja el fejét. Arca szorosan körberagasztva gézzel. Üdvözülten mered a plafonra.

Most már jó lesz, most már szép leszek. Királynőket fogok játszani.


– Anya, az is fájt, mikor születtem?

– Az fájt, mikor utána zsírleszívást kellett csinálni, úgy meghíztam veled.

– Zsír micsodát?

– Majd megtudod, ha felnőtt nő leszel.

– És ha nem leszek?

– Mindenki lesz.

A kislány csak hallgat.


Allstars’ Surgery, Los Angeles 2001, január 8.

– Egy tükröt! (plíz nélkül)

Megkapja. A reggelit kérnie sem kell, már kívülről tudják, hogy vegán  kölestorta mangó fagylalttal, aranyfüsttel.

– Szerintem mást lát a tükörben, különben nem lenne olyan elégedett – súgja egyik nővér a másiknak – Szerinted hány éves lehet?

– Fogalmam sincs.

– Gondoltad volna, hogy eredetileg fekete haja és barna szeme volt?

– Hihetetlen. Született svéd, nem?

– Indián.

Ahogy a „varázsszó” elhangzik, repül a tükör.

– Délután látogatói lesznek. Riporterek.

– Előtte a sminkesem és fodrászom.

– Természetesen.

– De előbb konzultálok az orvosommal a műtétről.

– Nem lehet kockáztatni, hogy leessen az orra – sugdolóznak ismét a nővérkék.

És másnap már két másik jön helyettük.


– Hogy vagy, anya?

– Te meg mit keresel itt? Á, óvatosabban, érzékeny a bőröm!

– Mást vártál?

– Interjúm lesz, nem érek rá.

– Most lesz apu halálának évfordulója.

– Apád nem is élt. Sosem tudta, mi a fontos az életben.

– Gratulálok a szerephez, büszke vagyok rád, anya.

– Legyél. Csak ezúttal mellém ne állj az Oscar-gálán. Dagadt vagy és…

– Indián?

– Rosszabb.

– Mi lehet rosszabb?

De nem jut eszébe semmi rosszabb. Fellapozza a magazint, amit látogatója hozott. A fő hír:

„Újabb halott indián lány.” „A szerencsejáték-ipar fejedelmei, az indiánok…” Ezt nem is olvassa tovább. Inkább megbizonyosodik róla, hogy még mindig szőke.

– Anya, mitől nő a nő? Attól, ami a lába közt van?

– Nem. Attól, ahogy a lábán áll, ahogy érzi magát, ahogy viselkedik. Hogy önazonos. Jól érzi magát a bőrében.

– Nem fura, hogy a főszerephez feketére festik a hajad és barnára a bőröd?

– Ha ez az ára.

– De nem érzed, hogy így az egész eddigi…

– Tessék?

– Á, semmi.

– Hogy felesleges volt a hatvan műtét. Hogy mindezt rád is költhettem volna?

– Nem úgy értettem.

– Hálátlan korcs.


– The Oscar goes toooo!

Ki másnak…


Ahogy a kaliforniai nap… Ahogy a reflektor… Ahogy kislány koromban a parton… Ahogy az a színes madár a fejemre szállt. A tollak… Hogy mindig mezítláb voltunk. Hogy nyilakkal lőttünk. Hogy ledöntötték a homokváram. Vagy én döntöttem le az övék, már nem is emlékszem. Szép volt, sokat nevettünk. Kikkel is? Mindegy. Bronzbarnák voltunk és boldogok.

Jut eszembe, le kell mosnom a barnítót. Csíp. De nem hozza ki olyan előnytelenül a hegeket, mint a nap. Mindenkinek vannak, csak jó a sminkjük. Az nem lehet, hogy maguktól néznek ki így. Itt LA-ben mindenki csinál valamit. Mindenki függ valamitől. Másképp hogy lehetne kibírni?

Hízelgő, hogy egyre több a hasonmásom. Azt hiszik, ha a sebészünk közös, az elég. Minap az edzésre menet egy kis liba megjegyezte, hogy kicsit hasonlítok magamra. Thanks, mondtam, ahogy szoktam. Nem többet.


Los Angeles, Five Plus Stars magánkórház, 2019. május 5.

Csak int, és máris megkapja a tükröt. A nővér rutinból félreáll, tudja, mi következik. Nem mondja, hogy nem kelhet fel. Nem is tudna.

Keze, mint madár a kalitka rácsába, kapaszkodik a gyémántokkal kirakott tolószék-karfába. Ez az egész nem igazi, csak egy szerep. Pár óra és vége. És jöhet a Malibu koktél a tablettákkal. A fiúk, a pezsgőfürdő. As usual.

De sokáig húzódik már! Régen tudta a személyzet, hol a helye!, gondolkodik hangosan.

– Régen volt alázat a művészekben – mondja valaki, egy senki.


– Showtime!

– Kötözés!

– Eddig magam vettem fel a fűzőt.

– A lábát…

– Thanks, a harisnya is megy egyedül.

– Kérem, tartsa egyenesen.

– Húzza szorosabbra. Még.

– Trombózisa volt.

– Nem kell fél óránként emlékeztetni a szerepemre. Egy transzvesztita anyja vagyok, tudom. De leszek én még újból Pocahontas.


– Szia, anya.

– Hello, fiam, Dolly.

– Mit szólsz a szakállamhoz?

– Büszke vagyok rád. Mersz az lenni, aki akarsz.

– Azt nem mondtad, hogy ennyire fáj.

– Nemsokára jobb lesz.

– A következő már könnyebb lesz?

– Anyád fia vagy – csípi arcon.

– Nem vagyok se a fiad, se a lányod.


Kinéz a kórterem ajtaján. Mintha egy fehér sas suhanna el.

Ha egyszer tud majd járni, újra lovagolni fog. Mint abban az indiános filmben.