Gyenes Zsolt: Az alkotói gyakorlatod és az alább felsorolt fogalmak között van-e valamilyen kapcsolat, lényeges összefüggés? Ha igen, akkor milyen konkrét szerepük van ezeknek: mint keverék, keresztezett, felemás, hibrid, illetve „megsértő”?
Nagy Ákos: A Jóisten multiplex, kevert érzékeléssel áldott meg, tehát a hallásom bekapcsolja automatikusan a látásomat is. A hang, a zene nálam igen erős szín, fény, képi társításokat hív elő. Mindez projektív módon, vagyis auraszerűen jelentkezik, például személyek és a tárgyak felületén. A szín fényessége és telítettsége nem feltétlen alkot összefüggést az adott hangszín felharmonikus tartalmával, vagyis egy részhangokban gazdagabb hangszín korántsem biztos, hogy harsányabb, erőteljesebb, teltebb, dúsabb színt von maga után, bár az is igaz, hogy a vaskosabb hangszínezetű hang sokkal projektívebb.
A szín nálam igen sokszor elsődleges. A darab formálását, struktúráját illetően ugyanúgy kiemelkedő szerepet tölt be, mint ahogy a dallam- és motívumanyagok kialakításánál is állandóan szemem előtt lebegő és fülembe bebújó vezérelv.
A csend a vásznam, amire hol kevés ecsetvonással, hol freskószerűen festek. S hogy milyen palettáról választok, illetve a palettán milyen színeket keverek ki, azt nagyban befolyásolja szinesztéziás képességem. Az úgynevezett mikrotonális rendszerek irányába is ezért vonzódtam nagyon korán már. Legelső műveim is mind ki akartak törni az ‘isteni formula’, a tizenkettő egyenlő, lebegésmentes részre osztott oktáv szorító fogságából.
Teljességgel érdektelen ebből a szempontból, hogy éppen akusztikus vagy elektroakusztikus eszközökre, illetve hogy milyen instrumentumra komponálom a kikívánkozó művet, mivel mindig fontos, hogy hangsúlyozzam az adott zeneszerszám azon tulajdonságát, hogy árnyalatnyi különbségekre képes a hangszín területén is.
Ez az állandó jelenlevő szándék folyton összekapcsolódik a mikrotonális törekvéseimmel. Az Ame no nori fue című, 2007-es szóló fuvolaművemben annak a technikai elképzelésnek realizálása hajtott előre, hogy a fuvolán kikeressem hányféle fisz hang van, és ezen különböző fogásokkal kikeresett fisz hangokra milyen színek jellemzőek. Ez aztán összekapcsolódott egy a darabban gyakorta ismétlődő pár hangos dallamcsírával, ami a tradicionális japán zenét s annak egyik fő fafúvós hangszerét, a shakuhachit idézi meg.(1)
Elmesélek egy másik példát is, mert annál talán érzékletesebben jelentkezik a fentebb vázolt jelenség. Egy 2009-es luxemburgi, Esch-sur-Alzette-i kirándulás során az a gondolat merült fel bennem elsőként, hogy a készülő A gyermek Nārāyaṇ(a) című művemben két önálló karakterrel bíró világot ütköztetek majd: az aranykori világot, amit egy nem temperált hangrendszerben játszó hangszerrel – ez az elhangolt fuvola lett –, a jelenlegi romlott, vaskori világot egy jól temperált hangszerrel – ez pedig a zongora lett – reprezentálok. E két hangszer szembeállítása különféle, az európai zenében ismeretlen hangközöket és harmóniákat eredményezett, valamint sokkal szélesebb teret járhattam így be színskálák tekintetében is. Ehhez társul még az is, hogy az opusz 12 hangot tartalmazó hangkészlete komplementer technikával a hangszerek között oszlik el, vagyis egymás között pergetik le a hangokat.(2)
Nagy Ákos: A gyermek Nārāyan(a), kottarészlet
Olyan különféle keresztező és hibrid eljárások izgatnak már igen régóta, amelyekkel akusztikus hangszerek spektrumait vagyok képes teljesen összekeverni elektronikus hangszerek spektrumaival. Ez valójában fából vaskarika, de engem mindig is ezek a lehetetlen megoldások érdekeltek. Sokszor izgat az a játék, hogy akusztikus környezetet elektronikus környezetként kezeljek és vica versa. Emiatt aztán folyamatosan fluktuáló és hihetetlenül irrizáló hangszőttesek születnek boszorkánykonyhámban. Ez tökéletesen passzol korábbi multilayeres szerkesztési eljárásaimmal. Ebből sikerült kifejlesztenem egy teljesen hibrid, vektoros, multitimbrális szintézist is, ahol az oszcillátorok és/vagy az akusztikus instrumentumok egymás hangszínét frekvencia-/fázis-szintézisszerűen ide-oda „forgatják”, változtatják. Azt gondolom, hogy elsőként én fordítottam a figyelmemet az olyan nagyzenekari hangzások felé, amelyek kvázi elektronikus zenét imitálnak, hogy ezeket a freskószerű zenei hangzásokat és a hangszerek kitágított technikáival elért eredményeket visszavigyem a hangstúdióba. A 2015-ös Hommage à Rothko [Geneamus version] című művem olyan régóta tartó kísérleteimet ötvözi, mint a különféle spektrális torzítások, a tritonusz és oktáv paradoxon, glissandószerű hatások, skálaillúziók. Mark Rothko hallatlanul finom színátmenetekből építkező hatalmas festményei mutatták számomra az utat, így e darabom gyakorlatilag erről szól. Egyszerre több hangolási rendszer társul a különféle színekhez és ezek ütköznek és hatolnák át egymáson és alakítják át egymást. Emiatt aztán hol lebegő, hol több irány felé hajló hangzásélményünk jön létre. A kevert és hibrid technikát tovább erősíti, hogy elektronikus instrumentumokat olyan historikus hangszerekkel vegyítettem, amelyeknek temperatúrái teljesen eltérőek a ma használatosoktól.(3)
Nagy Ákos: Hommage á Rothko [Geneamus version], kottarészlet
Claude Vivier harmonikus spektrumhoz keveredő inharmonikus hangzásai, amikkel ő harangokat és fémes ütőhangszereket utánoz, lenyűgözőek. Kaptam az alkalmon, és ha már irrizáló színzenét írtam, gondoltam tisztelgek előtte. Stílusa ennek ellenére csak az ütőhangszerek használatában és talán a grandiózusra való törekvésben érhető tetten. Erős H tonalitású befolyásoltsága ellenére a darab korántsem hangnemi, csupán egy egyszerű szervezőerő volt a H hang. H, mint Herschel és Huygens. A háttérből elő-előbújó zajszerű hatások, csörömpölő fémes hangzások egyébként is elmosnak mindenféle tonalitás- és centrális érzetet. Arról nem is beszélve, hogy Christiaan Huygens 31√2, vagyis 31 egyenlőközű oktáv osztását is használtam a darabban több más hangolással közösen. (4)
Mi a véleményed a hangok, hangzások, hangnemek és a színek, színcsoportok megfeleltetéséről? Hogyan működik ez nálad konkrétan? Mennyire bírálhatók a Newton óta eltelt évszázadokban fellelhető kísérletek, melyek majdnem legtöbbje azért mégis egy merev rendszert állított fel, és hitt is annak „egyetemes igazságában”? Mennyire feleltethető meg, illetve rendszerezhető hang és vizualitás/szín (transzpozíciója) egyáltalán? Szín mindig (mozgó) formával társul? Szóval, mint színesztéta és művész, hogyan látod ezt a kérdéshalmazt?
A különböző hangnemek színei és a csak és kizárólag rájuk jellemző ethoszok akkor tűntek el a történelem színpadáról, amikor az európai ember, modulatív zenei ideája előtt meghajolva, a fentebb már említett ‘isteni formulát’ választotta és 12√2 részre osztotta fel az oktávot, mivel a tizenkettő, egyenlő lebegésmentes temperálás épp ezeket a mindenki számára hallható különbözőségeket szüntette meg. A hangnemeket tehát kizárólag az abszolút hallás képes megkülönböztetni. Számomra nem tapad a hangnemekhez különböző szín, ellenben minden egyes hang zenei, és a legtöbb ember számára már nem zeneinek nevezhető hanghoz, projektíve jelentkező auraszerű jelenségként hat. Newton szivárványbontása egy nagyon fontos tudományos kísérlet, és nem művészi koncepció. Nem úgy például Alexander Szkrjabin esetében, aki a kvintkört színekhez társította, és színszólamokat írt elő a Prometheus című szimfonikus költeményében. Ami engem illet, a szinesztéziám, ahogy említettem is, folyamatosan űz a színes partitúralapok irányába. Sosem készítettem klangfarbenmelodie-t, ahogy Schönberg és növendéke, Webern, noha mind Schönberg, mind Webern zenéje mindig igen mélyen érint, és erős befolyással van rám. Az 1909-es Öt zenekari darab címet viselő Schönberg nagyzenekari darab harmadik, Farben című tétele és a francia spektrális szerzők művei, mint Gérard Grisey és Tristan Murail, valamint a román Horaţiu Rădulescu zenéje is. Az összes közül azonban a leginkább a kanadai Claude Vivier grandiózus, misztikus darabjait szeretem, például a Rêves d’un Marco Polo címet viselőt. Mixturális homofónia, örök színérzékenység.
Mind az opuszaim formai kialakítását, lekerekítettségét, mind hangszereléseimet, nem győzöm hangsúlyozni, hogy bizony erősen segíti szinesztéziám. Évek óta lerajzolom dallamaimat és invencióimat például. A Hermann Hesse Im Nebel költeménye nyomán írt In dem Nebel elektroakusztikus kompozíciómat a feje tetejére tudta állítani egy késő esti futás. 2016-ban feleségemmel és fiammal Horvátországban nyaraltunk, és a szokásos 10 km-es futás során a rijekai kikötőben hajókürtökre lettem figyelmes. Az örvénylően kavargó dúrterces színek halványan villództak szemem előtt. Bár fegyelmezett vagyok futás közben, de akkor percekre le kellett álljak, hogy felfüggesszem a tevékenységemet, és elmerüljek a türkizes zöldeslila és örvénylő fakósárga színek tobozódásaiban. Mikor Budapestre értünk másnap, azonnal neki is álltam, hogy újradolgozzam az addigra már lezárt darabomat. A leginkább püthagoraszi kvintekben haladó hajókürtök trombita–kürt–harsona kórusszerű hangzásként lépnek fel a kompozíció során egy szintetikus szisztémában mozogva, ami valamiféle távoli, ködös emlékképet: egy tonális foltot eredményez.(5)
Nem egyedülálló jelenség az, ami nálam van, ugyanis egyértelműen észrevehető az a tendencia a második világháború utáni zenét illetően, hogy a ritmus, a lineáris, vagyis a dallami, és vertikális, vagyis a harmónia, szervezés irányából fokozatosan eltolódott a hangsúly a színek és a különleges effektusok iránya felé. Ez tehát zeitgeist, korjelenség. Hogy mennyire feleltethető meg, és mennyire lehet rendszerezhető a hang és szín kapcsolata? Newton és Szkrjabin is ezt tette. Magam azt tapasztalom, hogy ez annyira egyedi és az adott alkotóra jellemző, hogy nem érdemes ilyesféle osztályozást, rendszerezést elvégezni. A szín esetemben mindig mozgó formával társul. Igen. Mindig fluktuál.
Többször alkottál már együtt más művészeti ág képviselőivel. Miért fontos neked az ilyen fúzió? Mi jellemzi, miben lesz más a „magányos” alkotástól a közös munka tehát más területek művészeivel? Szerinted vége van az elefántcsonttoronyba elvonuló művészek korának?
Fogalmam sincs, milyen kornak van vége, s milyen kor kezdődik, de a magam részéről határozottan állíthatom érdeklődésem és vakond módjára való ásásom erősen autisztikus, kényszeres cselekedet. Nem gondolom, hogy nem az elefántcsonttorony legmagasabb szintjének a legsötétebb szobájában élnék. Ugyanakkor teljességgel hidegen hagy, hogy bíbelődéseim az üveggyöngyökkel való játszadozáshoz hasonlatosak. Olyan ez, mint mikor a tudós a 200 tonnás urán-szurokérc tömböt 5 grammnyi sugárzó sárganyért (az urán nyelvújításkori magyar neve – a szerk.) kezdi el farigcsálni. A toronyból egyedül szociális érzékenységem és a hatalom elleni fellépésem űz ki, valamint az, hogy tanítok.
Látom, és egyre gyakrabban fogalmazom meg, hogy amit zenének neveznek, amit zenének neveztek nagyon sokan több évszázadon, évezreden keresztül, az megszűnőfélben van. Az a fajta nyúlós-ragadós generálszósz, ami nyakon önti az embert, bármerre is megy, lift, wc, étterem, kocsma et cetera, tökéletesen ezt igazolja. S ez csak exponenciális felerősödésen megy keresztül. Ezt a folyamatot egyértelműen láthatjuk, ha figyelünk, és nem takarnak be minket a fogyasztói szokások.
Tele van már kiabálva mindennel az éter. Láttad azt a tömérdek űrtörmeléket? Az nem csupán a kíváncsiságunk, vagyis az űrutazás, az bizony nagyrészt a veszett globális kommunikációnk, amiből épp csak a közös hiányzik.
A nappaliba költözött a Big Data és vele az emberiség III. Alexandriai könyvtára, a modern VR-Muszeion. A kérdés, hogy lesz-e valaki oly bátor, hogy felgyújtsa azt, hogy vesszen, aminek vesznie kell. Olyan perverz a kor, amiben élünk, hogy nagyobbra tartja a XIII. századi gombot, mint a mai kor muzsikáját vagy képzőművészetét. Korábban egyértelmű volt, hogy a zene egy éppen a jelen aktualitásában létező, zajló jelenség, és nem tekintünk rá vissza, vagyis nem korábbi korok muzsikáit hallgatjuk. Ez azonban a nagy világégésekkel és a polgári értékrend romjain épülő indusztriális, majd posztindusztriális társadalom termelő-fogyasztó magatartásának köszönhetően teljesen megváltozott. Tudniillik nincs több fehér folt a térképen, és a múlt érdekesebbé vált, mint a jelen. Ezért most olyan kort élünk, ahol a jávai gamelán zenéje egyszerre lehet jelen a 1250-es évek párizsi Notre-Dame iskolájának kontrapunktjával. Gyakorlatilag a Big Data téridő görbülete ez. Egy klikk távolságra görbíti a teret és az időt. Mivelhogy az ember imád nosztalgiázni és feltalált két időutazási módszert is: a csillagászatot és a zenehallgatást, így hát ez is erősen pumpálja a múltba révedő magatartásunkat. Eleve a zenehallgatói poszt igen friss jelenség. A zenét régen előadták, írták, részt vettek benne, de semmi esetre se voltak nem-beavatottak, és csak fogyasztói egy termékké silányított valaminek. Tetten érhető mindenki számára, hogy a mai zenék zöme azt a hallgatói pozíciót célozza meg, hogy tudniillik a zenét hallják, és nem hallgatják, ezért mosópor módjára fejlesztik, és nem álmodják. Gyártják, készítik, és nem faragják.
Így azt gondolom, elnézve a folyamatot, amit egy korábbi tanulmány remekül leírt, miszerint egy átlagos néző/hallgató 4mp-et tölt egy Youtube videó előtt, majd ‘tovagörgeti’, hogy a zene mint élvezeti cikk lassan, de biztosan kimúlik. Az, amire jószerivel bárki képes, csak számítási kapacitás és pénztárca függvénye, lásd a mesterséges intelligencia (AI) által kreált csinálmány, vagyis egy konzervmoslék, amit nemcsak hogy ledaráltak, de jó előre meg is rágtak, sőt már emésztve kerül be a véráramba, az ékesen bizonyítja a fentieket. Az AI befejezte Beethoven befejezetlen szimfóniáját. Értem, de minek? Így hát a mottó: akarj több lenni, mint egy algoritmikus zenegép, mert te ember vagy! Beléd nem programozták a kíváncsiságot, hanem te eldöntheted, hogy… Kérdem, hogy 0 és 1 közé elfér még a talán/az és/a vagy és a feleselés? Vagy szépen, kompakt módon felületszerelt alkatrészként létezik már csak csupán az egész? Egy fröccsöntött SMD-vé silányosodik az egész, és végérvényesen a fogyasztói szokásokat kiszolgáló iparággá romlik? A zenét, mint valami ghoult vagy zombit természetesen sokan óhajtják majd, nagyon helyesen, újra és újra feltámasztani. Kérdés, hogy elég lesz-e a gazda vére és némi húscafat. Nyilván a fentiek is erősen ott tartanak a bérelt és minden helyiségében kipárnázott elefántcsonttornyomban.
A fúziókat nem fontosságuk, hanem a kifejezés és önmagam megosztásának vágya és az erős kíváncsiság hívta eddig életre. A kezdetektől fogva teret engedtem a legkülönfélébb hatásoknak, amelyek nyilván személyes érdeklődésem okán kihatnak művészetemre is, úgymint irodalom, képzőművészet, fizika, csillagászat és anyagtudományok. Ezekre én ugyanúgy zenei hatásként tekintek, tehát abszolút belső és nem valami külső elemként nézem őket. Zeném alkotása során zenei elemmé válik az inga matematikai és fizikai mozgása is éppen ugyanúgy, ahogy egy távoli milliszekundumos pulzár, az éppen nyikorgó villamosok hangja, a reneszánsz chiaroscuro fény-árnyjáték technikája és az indonéz wayang bábok sziluettje.
Abban egészen biztosan más jellegű a közös munka, hogy együtt alkotok valakivel, aki más ütemben jár, máshogy veszi a levegőt, más szófordulatai vannak, de még azonos szavakon is egész mást ért, tehát egy teljesen más személyiség önálló jegyei jelennek meg az alkotott produktumon.
Az elektronikus zene csimborasszója, ha olyan fokú dinamikusság és lineáris szövésmód valósítható meg, mint az akusztikus muzsikák esetében. A hangzás ugyanis nagyon hamar fonódik össze. Nekem mindig is fontos volt, hogy szétszálazható lehessen a sűrű, komplex zenei szövet. Ezért aztán nagyon szívesen dolgozom elektroakusztikus zenéim során akár több hangmérnökkel is együtt. Itt feltétlen ki kell emeljem Árok Sándor barátomat. Azt gondolom, és a mellette tapasztaltak is ezt bizonyítják, hogy a jól elvégzett hangmérnöki munka hozzáadott értéket teremt. Újabb szempontokkal, újabb gondolatokkal és érzésekkel gazdagodik így egy-egy mű.
A Par la voie des rythmes – La déploration sur la mort d’Henri Michaux opuszomban Michaux festményei, amelyek automatikus írássá, majd azok kalligráfiává, később verssé, aztán ismét kalligráfiává, legvégül újra automatikus írássá változnak, hívták életre azt az igényt, hogy látvány is jelentkezzék a hallvány mellé, hogy pontosabban követhetővé váljon a narratíva. Az opusz több különféle hangzófelületből épül, amiket Henri Michaux Par la voie des rythmes könyve ‘irányít’, illetve egészen pontosan annak tagolása. Itt gyakorlatilag az az ideám válik kitapinthatóvá, hogy a muzsika nem más, mint hangzó idő.(6)
A több, különböző sebességű, sűrűségű hangzófelület más-más színösszetétellel és hangolási szisztémával kapcsolódik és forr össze itt. A barokk concerto grosso ideáját kívánta feleleveníteni, annyival kiegészítve, hogy a szekciók és tömbök itt csak a rájuk jellemző szín- és hangolás-összefüggés-rendszerben jelennek meg, így a különféle rétegek jobban képesek elkülönülni egymástól.
Számomra a hangoknak nem csupán ideje, de tere is van, így a realizálás során nagyon jókor jött a 4D SSI intézmény rezidens programja, ami lehetőséget biztosított, hogy egy sokcsatornás verzió is elkészülhessen, amiben éppen ezeket a különféle hangzó felületeket tudtam most már térben is külön kezelni és mozgatni.
J’écoute les sons étouffés dans la pluie opuszomnál magam is részt kívántam venni az animációban és az előkészítő munkálatokban. Hajdú Levente barátommal azt találtuk ki, hogy különféle mikroorganikus formákat printelünk mátrix nyomtatóval, és a már kész anyagokat beszkennelve roncsoljuk és újra kinyomtatjuk, amire zsírkrétával és vízfestékkel további rétegeket viszünk fel. A munka 2019. február 7-e óta tart, és a következő eljárásokat alkalmaztuk a struktúra kialakítása során: nem-determinisztikus és nem-lineáris dinamikai rendszerek törvényszerűségeinek a kész formákra való alkalmazása, például VHS- és digitális glitch-, porfelhő-, folyadék- és gázmozgások. A visszhangszerű többrétegződéseket oszcillációkkal és vizuális interferenciákkal erősítettük, úgy felfogva, mintha a mozgókép egy prolációs kánon lenne, ahol finom elmosást szerettünk volna létrehozni az azonos eltolt rétegek és a különféle rétegek között. A kaotikus, tehát nemdeterminisztikus, nemlineáris dinamikus rendszerek darabon belüli eloszlását aztán szerializáltuk. Így formailag bár egységes, főleg színekben és az anyag sűrűség és hígulás eloszlás tekintetében, egészét tekintve mégis kaleidoszkópszerű.(7)
Hajdú Levente–Nagy Ákos: J’écoute les sons étouffés dans la pluie, képkockák a készülő audiovizuális műből, 2020
A hibaizmus esztétikáját is beemeltük a kezdetektől fogva, például elszakadt papírcsíkok, a nyomtatópapír leporellócsíkjainak megjelenései, kifogyó patron et cetera azért, hogy lazítsuk a merev konstrukciót.
A mostani beszélgetés zárásaként, de akár összefoglalásaként is kérdezem: Mi a véleményed a ma divatos analóg-digitális technika művészeti kifejezési lehetőségeiről, pontosabban azok szembeállításáról vagy összekapcsolódásáról? A művészeti-esztétikai oldal felől érdeklődöm ez irányba, de az alkotói folyamat „prózaisága” is érdekes lehet (a technikai sajátosságok felől). Egyáltalán, miről is van szó; mi a lényegi elem ebben a „történetben”?
Divatos – valóban ez a jó szó, ahogy magad is utaltál rá – ma szembeállítani a kettőt. Az interneten fórumokat töltöttek már meg a digitális és az analóg audio- és vizuális technikák istenítésével és ócsárolásával egyaránt. Bár képben és hangban is szívesebben dolgozom analóg technikával, mégsem gondolom, hogy a kettő egymás ellentétje. Jól használható eszközöket látok bennük, és nem mást.
A magam dolgaival kapcsolatosan elmondhatom, hogy Hajdú Leventével a közös munka eleve elképzelhetetlen lett volna a digitális technológiák nélkül, hisz a mátrixnyomtató digitális eszköz, nincs analóg megfelelője. A papírra kinyomtatott kép visszaszkennelése szintén digitális eljárás, ahogy a programok – amelyekben vágtunk, szerkesztettünk – is digitális konstrukciók. Miután számos variációs ciklus állt elő, ezeket elkezdtük feldolgozni, és különféle sebességű layert képezni velük, amiket egymáson ide-oda mozgattunk. Ez analóg úton nemcsak időigényesebb, hanem sokkal nagyobb anyagi ráfordítást is igényel, hisz lámpákat, több, különféle, más-más kamerát, eltérő objektíveket és alulról megvilágítható vágóasztalt kellett volna beszereznünk.
Pontosan így állok az elektroakusztikus zenék komponálási metodikájához. Ahogy említettem volt, jobban szeretek analóg szintetizátorokkal és analóg áramkörökkel dolgozni, mert az analóg technika számomra kedvesebb s bájosabb. Azért, mert úgy hallom, és megfigyeléseim ezt támasztják alá, hogy tudniillik teltebb, dúsabb, melegebb, organikusabb hangzást biztosít. Arról nem beszélve, hogy lényegesen gyorsabban lehet az analóg hangszerekkel dolgozni, mint digitális társaikkal. Van azonban számos olyan szintézistechnika vagy eszköz, amely csak digitális formában létezik, vagy egész egyszerűen saját magam munkájának a nehezítése lenne, ha ugyanazt analóg eljárással hoznám létre. Ilyenkor természetesen a gyorsabb, könnyebb utat választom magam is. Persze az ellenkezője se idegen tőlem. A kottaírást nem papíron végzem el, hanem számítógépes kottaszerkesztőben dolgozom, ami valójában lényegesen lassabb folyamat, mint a kézírásos formája. Ugyanakkor tudom, hogy végül be kellene írjam a szerkesztőbe is, hisz az előadó kottaolvasását sokkal inkább segíti a tisztább, átláthatóbb forma, amit egy szerkesztőprogram nyújt.
A kérdésed azon részéről, ami a technológiára irányul, azt kell mondjam, lesújtó véleményem van. Az ember létrehozta a gépeket, a primitív emelőkartól a csigán át a kvantumszámítógépig bezárólag mindegyiket azért, hogy segítségükkel könnyebb és egyszerűbb legyen az élete, ennek ellenére minden bonyolultabb, nehezebb. Elkeserítő, hogy mennyi nem átjárható rendszer létezik még mindig a XXI. században! Sőt, azt látom, hogy ezeknek a száma nem csökken, hanem növekszik! Ha ez a Kaliforniából kiáradó, fullasztó mennyiségű applikációs tenger marad, és ilyen mértékben avulnak el technológiák máról holnapra csak azért, mert a sávszélesség nem elég gyors, vagy mert mindent a vágy vezérelt dopaminfüggőség irányít, akkor a műanyag hamarább emészt fel minket, mint a szárazság és a globális klímakatasztrófa. Némi bizakodásra ad okot, hogy egyre több ember bojkottálja a rablókapitalista ‘vágyakozz, vásárolj és fogyassz’ mentalitást, teret adva egy szociális érzékenységre fogékonyabb gondolkodásnak! Hiszem, hogy ez kiutat talál magának ebből a lájkgombvadász, nárcisztikus világból, a hübriszből, amelyben élünk.
Hivatkozások
1 Nagy Ákos: Ame no nori fue. > Link
2 Nagy Ákos: A gyermek Nārāyaṇ(a) [duo version]. > Link
3 Nagy Ákos: Hommage á Rothko [Geneamus version]. > Link
4 Nagy Ákos: Fodrozódások az Enceladus jegén [trio version]. > Link
5 Nagy Ákos: In dem Nebel no. 2. > Link
6 Nagy Ákos: Par la voie des rythmes – La Déploration sur la mort d’Henri Michaux. > Link
7 Nagy Ákos: J’écoute les sons étouffes dans la pluie. > Link
